Vida Gábor legújabb regénye, a Senkiháza egy kitűnő ecsetvonásokkal megfestett életkép, amelyből azonban hiányoznak a színek. Az általa teremtett világban nincs igazi boldogság vagy tettvágy, az emberi sorsok éppúgy ki vannak téve a hatalomnak, mint a vízturbina lapátjai a folyó sodrásának. Vida megfosztja Erdélyt a mítoszoktól, és a történelmi hitelességet helyezi a középpontba, miközben kísérletet tesz a lélek finom rezdüléseinek megragadására is.
Vállalkozása hálátlan és szinte lehetetlen: bár valószerűnek mondható történeti közeget kíván teremteni, mégis kitalált helyszínnel (Namajd) és fiktív karakterekkel dolgozik – „a magunk fantáziájára vagyunk bízva hát a múltat illetően” (9.).
Ironikusan szemléli nemcsak az adott történelmi kor, hanem az utókor perspektíváját is,
az átromantizált, nacionalista eszmékkel terhelt időszak lecsupaszítása pedig nyomot hagy a szövegformáláson is. A könyv egyszerre próbál történelmi, lélektani, fejlődés-, és családregény lenni, miközben a szerző (ön)ironikusan játszik a lektűr megnevezéssel a borítón.
A kategorizálás problematikus volta a főhős, Kalagor Máté életében is megmutatkozik, aki számtalan különféle helyzetben kényszerül boldogulni: egyszerre családapa, férj, szerető, mérnök, katona, vadász. Sokoldalú figura, aki ugyan képes lenne a sorsát irányítani, mégis a történelmi viharoknak és a szerelemnek a végsőkig kiszolgáltatott karakter. Annak ellenére, hogy jó kiállású, érett és változásra vágyó férfiként ábrázolódik („[a]ma nevezetes vásár napján Kalagor Máté úgy néz ki, mint egy szépreményű fiatalember, aki egy amerikai filmből lép elő” [26.]),
gyakran áldozatszerepbe kerül, mindig valami elől menekülve, helyét sehol sem találva.
Lelkének válságát és kívülállóságát a narrátor elsősorban a magyar-román kettős identitására vezeti vissza. Bár szeretne csendes, visszahúzódó életet élni („Gyakran szegezik neki a kérdést: mit akar itt valójában? […] Nyugalmat akarok.” [104.]), mégis vonzza őt a nagyváros szabadsága. Ha azonban szoros olvasással, közelebbről is megnézzük jellemét, láthatjuk, hogy valójában az átlagembereknél jobb helyzetből indul el útján:
a kisváros közössége nemcsak elfogadja, hanem be is fogadja őt,
odaadó felesége mellett pedig több szeretője is várja. Hűtlenségét a szöveg a korban természetes dologként, valamint sérült lelke egyetlen gyógymódjaként ábrázolja. Számára Alíz a tapasztalt szerelmet képes megadni, míg a vad, kiszámíthatatlan, soha nem nyugvó örmény Endza a nagyvárosi, kötetlenebb élet reményével csábítja.
A könyv legkiemelkedőbb, ám mégis folyamatosan háttérben lévő karaktere azonban éppen a feleség, Bora, aki egy bántalmazó kapcsolatból menekülve érkezik Kalagorhoz kisfiával: „Havadi Borbálát a fiával a vonat és a botrány hozta Vásárhelyről” (74.). A nő az évek során – részben férje folytonos távollétének következtében – valóban képes lesz több szerepben is helytállni: törődő anya, aggódó és stabilitást adó lelki társ, sőt lovagolni tanuló, határozott gazdasszony válik belőle. „Én is akarok lovat, mondja Bora egyszer reggelinél, még amikor csendesen pilinkélt a hó, és aztán minden nap elmondja. Hogy fogom én ezt a sok lusta parasztot másképpen munkára fogni?” (311.) – olvassuk. Bár ez a fejlődési ív Kalagor számára is elérhető lenne – hiszen „jöttment” emberként megnősül, fia születik, szép birtokra és nagy házra tesz szert –,
vállalkozásait bukás kíséri, melynek tetőpontja, amikor az oroszok elviszik az életének addig célt és értelmet adó vízturbinát:
„[a]zután egy nap hatalmas amerikai gyártmányú teherautó jelent meg, az orosz katonák szakszerűen leszerelték a generátort, kiemelték a járókereket, kivésték a csigaházat a betonból, leszerelték a transzformátort és a kapcsolószekrényt, majd elhajtottak. […] Bement az üres turbinaházba, legszívesebben felkötné magát a csörlő láncára, erre gondol, de az oroszok azt is elvitték, hát inkább elsírta magát” (389–390.).
Ez a részlet jól szemlélteti, hogy a szerző miként igyekszik alulnézetből, a hétköznapi emberek életén keresztül bemutatni a háborút és következményeit. A narrátor mindentudóként, az utókor ismerőjeként, ezáltal többlettudás birtokosaként ugyan ítélkezhetne, mégsem teszi, hanem inkább esendő – a történelem őrlő kerekének kitett – emberekként ábrázolja szereplőit.
Olyan krónikás, akinél a hallgatások gyakran nagyobb jelentőséggel bírnak, mint a kimondások.
Képes hátrébb lépni a bennfentes pozíciójából, így a történetmesélés során egyszerre válik személyes hangú és tárgyilagos narrátorrá. Az irányítást azonban nem engedi át: kizárólagos elbeszélői hangja minden más szólamot elnyel. A dialógusok és a felkiáltó mondatok hiánya monotonitást eredményez, míg a hosszú, gyakran többsoros összetett mondatok megszüntetik az élőbeszédszerűség illúzióját.
Az, hogy a szereplők hangja egybeolvad a narrátoréval, olykor a karakterek jellemének kidolgozását is megnehezíti.
A szerző számos figurát mozgat egyszerre, hogy egy kisváros teljes társadalmi tablóját megfesthesse – többek között zsidó boltost, német fényképészt, román rendőrt és a társadalom által elítélt, férj nélküli nővéreket –, de ők nagyon gyakran sztereotípiákat testesítenek meg. Személyiségük egy-két tulajdonsággal leírható, melyek által bár felismerjük a karaktereket, de igazán nem ismerjük meg őket.
A történet időbeli kerete tíz év: 1936 és 1946 között játszódik, s ezalatt néhány szereplő életében jelentős változások játszódnak le.
Olyan korszak ez, melyben román, német és szovjet uralmak váltják egymást,
és napok leforgása alatt válhat valaki kegyeltből kegyvesztetté: „Kalagort azokban a napokban többször is letartóztatták, majd elengedték, egyik nap kinevezték a város elöljárójának, másnap szinte agyonlőtték” (389.). Amennyiben Borbála történetét fejlődési ívnek tekintjük, akkor annak ellentétére Schwartz, a fényképész karakterében találunk példát. Kezdetben ő ugyanis vásárokon és lenge ruhás nők megörökítőjeként keresi a kenyerét, majd sikeres mozigépész lesz, de végül SS-tiszt, sőt bolond képében tűnik fel.
Mindezen események valódi okával azonban a szerző adós marad.
A szereplők gyakran nem reagálnak az őket körülvevő történelemre – Hitler tetteiről vagy a normandiai partraszállásról mi, olvasók is csak egy-egy félmondatból értesülünk. A szöveg ritmusa a történelem folyását idézi meg: olykor lelassul, itt-ott hosszabban elidőzik, míg máskor erőre kapva nyargal át a karakterek életén. Az aktuális történések inkább csak a háttérben vannak jelen, a regény a mindennapokra gyakorolt hatásukra fókuszál – ilyen például az utcák vagy a kisvendéglő elnevezése az éppen fennálló politikai normáknak megfelelően. A namajdiak életében nagyobb szerepet játszanak a pletykák, a közösségi események, a bálok, a gyűlések és az ezeket követő ebédek a vendéglőben. A karaktereket ilyeténképpen inkább a közös terek, mintsem a köztük lévő emberi kapcsolatok tartják össze.
(Túl)élnek a pillanatban, hiszen egy ilyen gyorsan változó, sűrű időszakban mindenféle tervezés feleslegessé és lehetetlenné válik:
„Bora éjfél előtt hazavitette magát, a gyermekek miatt, de ragaszkodott hozzá, hogy Kalagor menjen vissza, és érezze jól magát, fontos dolog ez, ki tudja, lesz-e még bál valaha” (213.).
Vida regénye egy olyan kort mutat be, amelyet a legtöbben már csak a történelemkönyvekből ismerünk, ezáltal a személyes tapasztalatok helyett a tudásra és az attitűdökre helyeződik a hangsúly.
Bátorságra vall, hogy képes kilépni a – gyakran hamis alapokra épülő – Erdély-nosztalgia árnyékából,
de az akkoriban általánosan elfogadott értékeket és kétségeket mégis nehéz magunkénak érezni. A szereplők sorsa átélhető, de nem megérthető: jellemük kidolgozatlansága, motivációjuk és tettvágyuk hiánya szinte ellehetetleníti a velük való azonosulást. Pozitív megítélésüket még tovább nehezíti, hogy a narrátor gyakran kisstílű emberekként ábrázolja őket. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az olvasó ne tudna empátiát vagy részvétet érezni irántuk, s a szerző nagy érdeme, hogy olyan képet „festett”, mely szürkesége ellenére is élettel teli.
Vida Gábor: Senkiháza. Erdélyi lektűr, Magvető, Budapest, 2023.
A borítófotót Beliczay László készítette.
