A Meddig él egy anya szintén egy hasonló, traumákkal terhelt család történetét eleveníti meg, mint amilyenekről Nagy Gerzson előző két regényében – Délután apámmal (2020), Ablak az Ontario-tóra (2022) – is olvashatunk. Ugyanakkor a 2024-es kötet más megközelítésből, a személyesség egy másik fokán nyúl ehhez a témához: fikciós struktúrája és elbeszéléstechnikai megoldásai részben eltérnek a korábbi szövegekben alkalmazottaktól.
A testvérpár egyik tagja, Ágota a családtörténetet elénk táró – megbízhatatlan – elbeszélő, aki azzal a céllal kezd írni, hogy a fikció segítségével kialakítsa és teljessé tegye öccse, a külföldre költözött Tamás/Tom narratíváját, a közös sorsukat illetően ugyanis minduntalan csak a hiánnyal szembesül. „Nem volt erőm a naplóba belelapozni addig, amíg el nem döntöttem, hogy megírom az öcsém történetét. Megértettem, hogy nincs más választásom, különben az öcsém örökre elveszett. Anyám talán tudja, hol van, de nem hajlandó elárulni. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy elhagyta Torontót, kénytelen vagyok elküldeni az öcsémet Dél-Amerikába, ahová régóta vágyott, hogy rátaláljon egy életre, amely szabaddá teszi, a saját életére” (6.) – olvassuk ezzel kapcsolatban.
A nővér, lévén maga is író, szabadon elegyíti a fikciós és a „valós”, általa ismert eseményeket,
így szövi tovább testvére életét, személyiségét pedig variációkkal, más szereplők tulajdonságaival, történeteivel elegyítve alkotja újra. Ágota szólama – saját narratíváját is felrajzolva – arra keresi a választ, hogy vajon miképpen emlékezik a másik fél, és hogyan vélekedhet a közös élményeikről, életükről, illetve hogy mindez, vagyis a feldolgozandó múlt miként épülhetett be az öccse immár távol zajló jelenébe.
Sajátos, kísérleti családregényt kapunk a vegetatív létállapotú, zárkózott anyával töltött hétköznapok bemutatásával.
A karakterrajzok összemosásának köszönhetően az írás folyamatát is színre viszi a szöveg.
„Képtelenség kizárólag a fikcióra támaszkodni. És nemcsak kevés, de csalás is, a hiány sokszorosítása. Ezért volt szükségem a naplóra” (6.) – írja Ágota. Tom alakjának kontúrtalanságát a névvariációk váltakozása és az elbeszélés elbizonytalanító eljárásai is jelzik. Az írás körülményeit, kezdetét bemutató első fejezetrészt követően az elbeszélői pozíció és a narrátor személye egyértelműen meghatározott („Az öcsém, mielőtt Dél-Amerikába indult, (…)” [7.]). Ebből kifolyólag a továbbiakban külső nézőpontból szemléljük Ágota öccsét, akit ő maga a fikciós utazástörténetekben Tomként említ, de saját, személyes naplótöredékeiben csak „T.”-ként aposztrofál. „Már elfelejtettem, hogy T.-t annak idején Tominak hívtuk. Vagy csak Eszter hívta így? Én öcsinek, anyáék Tamásnak vagy kisfiamnak” (62.). Emellett a nővér többször is összekeveri Tamást és a fiú egyik barátját, Barnabást, vagy éppen más szereplők jellegzetességeit kapcsolja hozzá. Melyikőjük dadogott, melyikőjüknek kellett kivenni a vakbelét?
Később általában pontosított megállapítások sorakoznak, melyek szintén az emlékezés bizonytalanságáról árulkodnak.
Tom viszonylatában ennek nincs különösebb súlya, ugyanis történetének nagy része kitaláció – az elbeszélés játéka, hogy a valóság álcáját felállítva Ágota saját feljegyzéseiben feleleveníti a Tomról szóló emlékeit, majd testvére szemszögét imitálva ezeket megismétli vagy variálja. Az általa megalkotott karakterbe való belehelyezkedés, Tom hangjának megtalálása körülbelül a könyv felénél történik (majd még egyszer a végén), amikor is
az elbeszélés látszólag kísérleti jelleggel egy rövid időre egyes szám első személyre vált, és a férfit is megszólaltatja.
„Az öcsém ott a buszban, a szerpentinen kanyarogva látta meg először a halált” (77.) – olvassuk a váltást felvezető bekezdésben, melyben mantraszerűen, Tomot szinte megidézve ismétlődik, hogy „az öcsém […]”. A róla szóló történetek nagy részében a férfi egyébként is delíriumban, álmot látva vagy éppen eszméletvesztés közben szerepel, a végletekig homályossá téve az amúgy is széteső narratívát. „Úgy érzem, mintha valójában nem is itt, hanem valakinek az álmában volnék, mintha képzelném ezt az utazást. Felülről látom magam, ahogy a kőfalnál ülök” (81.) – áll a szövegben egy Tomnak kölcsönzött gondolat, mely a fiktív szerzőtől származó kiszólásként is értelmezhető, elvégre tudjuk, hogy csak az Ágota által kreált megnyilatkozásokat olvassuk.
A fikció jelentősége, az írás folyamata egyfajta menekülésnek tűnik.
Ágota tanúja annak az önkéntes szellemi és fizikai leépülésnek, amelybe anyjuk sodorja magát az apa halálát követően. A testvérének szánt kitalált történet egyik funkciója is ebben rejlik – míg Ágota az életük egyhangúságát és tragikumát szemlélve már nem tud anyaként tekinteni a vele élő asszonyra, addig Tom szólamán keresztül újra szeretettel képes emlékezni. A család diszfunkcióinak Ágota az elbeszélője és prezentátora, de úgy hiszi, testvérével mindketten elszenvedői. Az anya ennek ellenére mégis csupán a fiát próbálja óvni az otthon kialakult helyzettől, ezért tudatosan eltávolítja, eltiltja a látogatásoktól és találkozóktól. De vajon milyen sorsot szán a lányának? – őrlődik ebben a kérdésben maga Ágota is. A regény kérdése, hogy meddig él egy anya, itt ágazik ketté:
egy anya mindaddig élhet, míg gyermekei emlékezetükben őrzik őt,
de arra is utal a cím, hogy az ember a működő, funkcionáló, „élő” test ellenére is tekinthető halottnak, ha a belső életigenlés már nincs meg.
Ágota barátjának nagymamáját, Erzsébetet látogatja egy öregotthonban: az ő karaktere éles ellentétbe kerül az anyáéval. Erzsébet arról mesél a lánynak, hogy nem ír végrendeletet, mert önbeteljesítő jóslatnak gondolja. „Ebbe bele kell törődni, Ágota” (161.) – mondja. „Anya, te félsz a haláltól, kérdezem. Félek, miért ne félnék, feleli. Olyan természetesen mondta ki, hogy bennem ragadt minden tiltakozás” (111.) – olvassuk a másik oldalról.
Erzsébet a körülmények ellenére is életigenlő, vidám karakter,
erősen sminkeli magát – emeli ki naplójában Ágota –, és a közösség fontos tagja, míg az anya szólama a „minek nekem tovább élnem” hozzáállás önsajnálatát, tragédiáját tükrözi. Egy alkalommal látszik a „régi önmagának”, de akkor is csak egy színjáték részeként viselkedik másképp. „A konyhában ültünk, forrt a víz, és anya úgy tett, mintha az elutazásom semmiféle nehézséget nem jelentene. Még a száját is kirúzsozta. Felnőtt nő, mondta Szilvinek, azon a régi, magabiztos hangján, oda megy, ahova akar” (136.). A száj kirúzsozása, a smink viselete a regényben összekapcsolódik az álarccal, a maszkokkal. Erzsébet arca például olyan, „mint egy halotti maszk, Ady halotti maszkja a Veres Pálné utcában” (90.), Ágota pedig így ír magáról: „[a]nyámra hasonlítok ilyenkor. Látom magam előtt a vonásait, a hazug álarcot a saját arcomon” (111.).
Maszkjuk hasonló, de a mögötte rejlő élethazugságok egyénítettek –
az anya a saját elhanyagolt életét maszkírozza, Ágota az önállósodásra, sorsának alakítására képtelen jellemét fedi el. Lelkiismeretét a színjátékok ellenére is terheli a bűntudat, mikor Eszterrel mégis elutaznak: „[a]z utazás előtti napon tönkrement a villanybojler, és a tetőről lehullott két cserép” (136.).
A két elbeszélésrész – Ágota személyes feljegyzései és Tom fiktív utazástörténete – szoros kapcsolata az emlékezés mechanizmusát is híven megörökíti. A bizonytalanságok – kivel, mikor és mi zajlott le – jelöltek a szövegben, és személyesebb, valódibb, az írás pillanatában is alakuló családtörténetté formálják azt.
A két nézőpont párbeszédbe lép: mintha egymáshoz fordulna a két testvér,
feltéve a kérdést, hogy a közösen átélt eseményekre miként emlékszik a másik.
A szöveg fikcionális jellegét hangsúlyozzák a beágyazott, közismert irodalmi utalások. Már az első mondat összecseng a Közöny nyitányával: „Reggelente arra ébredek, hogy meghalt anyám” (5.). Később Ágota egy bekezdést keres ugyanebből a regényből. A másik vissza-visszatérő intertextust Rejtő Jenő szövegei képezik: Tom az egyik könyvét magával viszi az útra, emellett a Kopó című novellában megjelenő Valparaíso is fontos szerepet tölt be a regényben – Tom szólamában szövegszerűen is helyet kap. A további utalásokat Bence Erika elemzi részletesen a Kortárs Online felületén megjelent kritikájában.
Nagy Gerzson regényei szerelmek, félrelépések, hűtlen apák és megcsalt anyák, utazástörténetek nyomán elevenítik meg az ezredforduló fiataljainak hétköznapjait, egy generáció világtapasztalatát. Nemcsak a külföldre költözés kihívásairól, a család széthullásának vagy az első nagy szerelem elvesztésének nehézségeiről és általános megéléseiről beszél, hanem
bemutatja mindezen krízisek emberi oldalát is, a karakterek személyes harcait, az összefonódó és szétváló sorsokat.
Mindhárom regényét hasonló írói eljárások kapcsolják össze, olyanok, mint az egyszerű, de sokat sejtető nyelvezet és az ezt gazdagító, az elbeszélésmódok variálásából adódó játék. A nézőpontok váltakozásai sosem önkényesek, a szerző mindig a karakterekre hangoltan eszközli azokat. A Meddig él egy anya a két korábbi regény sikeres, izgalmas megoldásainak továbbvitelét jelzi, ugyanakkor súlyosabb témákkal és hangsúlyokkal, nyomasztóbb látomásokkal és álmokkal.
Nagy Gerzson: Meddig él egy anya, Kalligram, Budapest, 2024.
A borítófotót Ladjánszki Máté készítette.