Az Ördögűzés ugyan nem egy különösebben emlékezetes darab, de legalább egészen egyedi módon nem az. Így a figyelemre végül is méltó, hogy lássuk, a remek ötletek garmadája, ha csak úgy összedobálják őket, nem igazán vezet előre. De még így is jobb annál, mint amilyen rossznak sokan mondják.
Egyetemi éveim alatt belefutottam egy kurzusba, aminek a Médiaműfajok, médiadramaturgia nevet adták. A tanár, Harle Tamás Az újságírás mestersége és művészete című könyvét adta fel szakirodalomnak. Ebben van egy filmkritikáról szóló fejezet, melyből azt szűrtem le, hogy a könyv szerzőjének fő állítása a filmkritikáról az, hogy a legfontosabb benne az adott filmről szóló esztétikai ítélet meghozatala és ennek artikulációja.
A többi elem pedig (csupán) ennek a véleménynek az alátámasztását szolgálja.
Ha ezen megállapítást jelen filmünkre akarom vetíteni, kiderül, hogy nem tudnék túl sok megfejtéssel szolgálni az IMDb 4,5-ös és a Rotten Tomatoes 28%-os és 36%-os értékelésére. Én azonban most nem így szeretnék eljárni, hiszen akkor egyrészt minek is írom meg ezt a kritikát, másrészt nem értek egyet ezekkel a pontszámokkal, ugyanis az Ördögűzést jobb filmnek tartom ennél. Persze próbálok reális maradni, ami egy ilyen kontextusban óhatatlanul a film védelmezőjének szerepét osztja rám, de ez nem azt jelenti, hogy okvetlenül jó filmnek tartanám – egyszerűen csak kihagyott ziccerek halmazának.
A filmet dirigáló Joshua John Millernek ugyan ez az első rendezése, de alkotótársával, M. A. Fortinnal karöltve íróként már jegyez pár alkotást, például a 2015-ös Szöktetés a pokolból (The Final Girls) című opuszt, ami (már címéből is sejthetően) szintén egy metahorror, valóságból slasherfilmbe kerülő főhösökkel. Az alkotópárosnak tehát szerzői védjegye a diegézissel való játék, a horror zsánerfilmszövegének ki-be bújtatása,
pechükre viszont az ötletnél tovább két film alatt sem jutottak.
Anthony Miller (Russel Crowe) a valaha szebb napokat látott színész éppen lánya (Ryan Simpkins) bizalmának visszaszerzéséért küzd, amikor jelentkezik egy ördögűzős horrorfilm főszerepére. A munkát meg is kapja, viszont a papi reverendába bújva felszínre törnek saját korábbi traumái (merthogy több is van belőlük), ezt megérezve pedig egy rejtélyes természetfeletti lény is megmutatja gyilkos szándékait.
Érdekes olvasati lehetőségeket rejt magában a filmet körüllengő textuális játék. Egyrészt a film rendezője és társírója, Joshua annak a Jason Millernek a fia, aki az eredeti Ördögűzőben alakította Karras atyát, ezáltal értelmezési lehetőségek gazdag tárházát szolgáltatva. Másrészt a film kapcsán mindenhol elsőként emelik ki, hogy másfél éve már volt egy ördögűzős film, melynek Crowe volt a főszereplője, A pápa ördögűzője címmel. A tematikus hasonlóságon és Crowe személyén túl látszólag nincs egyéb kapcsolat a két film között, mégis, mintha az Ördögűzés A pápa ördögűzője werkfilmje volna.
Mintha az utóbbi film kilépett volna saját keretei közül, és így a valóságban is elmosta volna a határokat film és nem-film között,
csakúgy, ahogy magában az Ördögűzésben is történik. Az érzést pedig felerősítik az egyéb, szövegen kívüli összetevők: egyrészt maga a cím sem tartalmaz utalást arra, hogy egy filmforgatás lesz a helyszín, ehelyett egy hagyományos ördögűzős filmet sejtet, másrészt a film posztere is ezt nyomatékosítja: Crowe-t látjuk, papnak öltözve, vészjóslóan keresztet tartva. Semmi utalás bármiféle filmforgatásra. Valóság és fikció összeomlott, nincs értelme a kettőről mint két külön entitásról beszélni. Kár, hogy ezt a készítők nem gondolták tovább például vizuális szinten, mint ahogy azt a Late Night with the Devil tette. Egy explicit werkfilmmontázs vagy a found-footage esztétika lehet, hogy a készítők még több kreatív energiáját mozgósította volna, és akkor nem elégszenek meg egy metahorrorba oltott, ám hagyományos és túlzsúfolt forgatókönyvvel.
Ezek a filmen kívüli összetevők még jobban kidomborítják az egyébként manapság egyre gyakrabban használatos posztmodern gesztust (Volt egyszer egy… Hollywood; A kaszkadőr), a film-a-filmben játékot, ami egyébként még mindig frissnek és elmésnek hat (mégha a mainstream hollywoodi műfajfilmekbe való bekerülése valahol az e gesztus mögötti ideológia kiüresedését is jelzi). Ezen fikciós síkokkal való intellektuális játékon túl maga a film is tartalmaz bizony pozitívumokat. A cselekmény helyszínét, a filmstúdiót és Anthony lakását sikerült úgy fényképezni, hogy a karakterektől és tőlünk, nézőktől is elidegenültnek hasson. Ez egyébként nem magától értetődő, egy horrorfilmet is tudni kell fényképezni, például A pápa ördögűzője esetében ez nem sikerült (meg úgy en bloc az Ördögűzést sikerültebb alkotásnak tartom, mint A pápa ördögűzőjét, még ha egyedül is vagyok ezzel).
A film ezen túl is érdekesen bánik a terekkel, bár talán ezt már saját korlátainak palástolása miatt teszi.
Mindenesetre a különféle helyszínek hajlamosak összemosódni egymással, sőt, képesek egy absztraktabb intellektuális síkra is lépni – ezek pedig már-már tudatfilmmé alakítják az Ördögűzést. A film pedig így elég könnyen tudathorrorként is olvashatóvá válik. Valahol mélyen ötletesség és kreativitás is lapul az alkotókban, csakhogy erre reflektálni is kellene.
Itt jön az, hogy talán ezt a tudatfilm jelleget elsősorban nem a személyes tragédia és a démon összecsúsztatása miatt alkalmazták a készítők, hanem azért, mert nem tudták kellő mértékben szétszálazni és egyesével artikulálni, kibontani az egyébként egyre halmozódó történetsíkokat, karaktereket, narratív elemeket. Ott vannak a személyes tragédiák síkjai (melyekből minimum három akad), ott van a démon története (netán mitológiája), a metatextuális játék (mint az ördögűzős elődökkel valamilyen viszonyt ápolni akaró, öntükröző szöveg), vagy maga a filmben készülő film, ezek pedig a teljes játékidő alatt cirkulálnak, egyikből a másikba olvadnak,
anélkül, hogy akár egyetlen percre is azt az érzést keltenék, hogy minimálisan át lett gondolva ez a sok összetevős zsonglőrködés,
amit kézben tartani még a legnagyobb alkotóknak is csak hébe-hóba sikerül. Így az egész film olyan érzetet kelt, mintha csak úgy egymásra dobáltak volna egy csomó ötletet, és ahelyett, hogy minimálisan is megpróbálták volna összerendezni őket, inkább kihátráltak mögüle, az eredmény pedig olyan is lett, mint amikor random tárgyakkal dobálózva próbálnak kollázst alkotni. Az egész érthetetlenségét pedig a töménytelen mennyiségű montázs és tényleges térből a tudati térbe való hektikus ugrálás koronázza meg.
Ezzel az egésszel nem is lenne baj. A metafilmek egyébként is könnyen rejthetnek csapdát, hiszen hivatkozhatnak arra, hogy önmaguk mint filmek is annak reprezentánsai, mint amilyen filmek készítéséről szólnak, így igazából elképzelhető lenne egy olyan pozíció, ahonnan a „rossz, sablonos horror” jelző pont, hogy a filmet leíró pozitívumként tudna szolgálni, hiszen egy „rossz, sablonos horror” készítésének munkálatait tematizálja, így jogos, ha önmaga is így kezd el működni, termékeny párbeszédhelyzetet nyújtva ezáltal a saját maga és a benne elhelyezkedő film között (valami ilyesmi miatt sikerült jól anno a Ház az erdő mélyén). Azonban az Ördögűzés esetében nem erról van szó, többek között ezt sem sikerült kifejteni, vagy egyáltalán normális módon bemutatni.
A film innen nézve szimplán csak egy filmkészítéséről szóló mozi, amit feldúl egy démon megjelenése.
Poszthorrorként is szívesen olvasnám filmünket, ehhez nyújtana kapaszkodót a „sima” horrornál vaskosabban jelenlévő és a valóságot is felülíró lélektaniság, a viszonylag kevés jumpscare, vagy a meta-játékot megkoronázó végső ördögűzés, ahol egy papnak öltözött színész kénytelen ördögöt űzni a szerepre betanult szöveg (és nem egy tényleges ördögűző rituálé) ismerete alapján. Csakhogy ez se működik: a lélektaniság a legidegesítőbb módon felszínes, a jumpscare-szegénység ellenére a horrorjelenek a legelcsépeltebb sablonok alapján épülnek fel, az érdekes valóság-látszat játék pedig teljesen véletlenszerű és reflektálatlan, bár maga a jelenet hatásosan megrendezett (ezerszer jobb, mint bármelyik röhejes bohóckodás A pápa ördögűzőjében).
Szóval én is nagyon haragudhatnék rá, ahogy sokan mások is teszik. Haragszom is, hiszen látjuk,
megannyi izgalmas dolog van, amit végül elblöfföltek montázsokkal és egy 96 perces játékidővel.
De a film egyes mozzanatai ugyanakkor jól sikerültek, és emiatt megengedőbb vagyok: egyszerűen legyintek egyet és megyek tovább ahelyett, hogy a sárga földig pontoznám.
Ördögűzés (The Exorcism), 2024. Rendezte: Joshua John Miller. Írta: Joshua John Miller, M. A. Fortin. Szereplők: Russell Crowe, Ryan Simpkins, Sam Worthington, Chloe Bailey, Adam Goldberg, Adrian Pasdar. Forgalmazza: Fórum Hungary.
Az Ördögűzés a Magyar Filmadatbázison.
