Terjed a vallomásos líra a fiatal költők köreiben. Ez persze önmagában nem új keletű dolog: az elmúlt két évtizedben már az Y generáció alkotói közül is sokan fordultak el a nyelvelméleti vonatkozású, tárgyias lírától a szubjektivizáló költészeti formák felé. A recepcióban olyan fogalmak bukkantak fel ezen kísérletek megjelölésére, mint az új komolyság (Mohácsi Balázs) vagy a pszeudo-személyesség (Nemes Z. Márió). A Z generáció pályakezdőinek többségét szintén a saját életanyag feldolgozása vezérli, azonban újszerű hangsúlyokkal.
Az alanyiság költői programmá terebélyesedik, elsődleges célja pedig a szembesítés lesz. Szembesítés önmagunkkal és azzal az irodalmi közeggel, amelynek részét képezzük. Ez a tendencia számos mostanában induló szerző eddigi műveivel alátámasztható – pl. Vida Kamilla, Locker Dávid, Kellerwessel Klaus –, emellett jelzésértékű az is, hogy az elmúlt hónapokban Kemény Lili első regénye kommentáradatot generált a különböző online platformokon. Mindebből arra következtethetünk, hogy
a szerzőket és az olvasókat az autofikció/autopoézis nem elsősorban mint eljárásmód érdekli,
hanem mint a kortárs magyar irodalmi közeg megfigyelésének lehetősége. A szerzőnek saját tapasztalatai elbeszélésén keresztül alkalma nyílik az irodalom intézményes oldaláról értekezni, az olvasónak pedig voyeurként lehetősége adódik meglesni azt.
Rékai Anett egyike azon Z generációs szerzőknek, akik ezt az irányvonalat képviselik. Petri-díjat nyert első verseskötete olyan kémlelőnyílás, mely nem tágítja a teret, hanem szuperközeliben mutatja a megfigyelt jelenséget.
Megfigyelnivaló pedig akad bőven.
A felnőtté válás nehézségeitől a párkapcsolati lét és a szakítás visszásságain keresztül az irodalmi szakmát és a pályakezdést övező problémákig vezet az út „menetiránynak háttal”. Igencsak jó döntésnek bizonyult a munkacím (Az ezüstös szegély) lecserélése – ennek körülményeiről Szegő János, a könyv szerkesztője egy Facebook-posztban ír –, a Menetiránynak háttal sokkal kifejezőbb, nagyobb mennyiségű és elevenebb asszociációk kiváltására alkalmas. A kötet címe elsődlegesen a múltfeldolgozás időtapasztalatának kettősségét állítja középpontba: a versbeszélő azért fordul a már megtörtént események felé, hogy számot vetve velük, megtisztulva haladhasson tovább.
A jövőbe tehát paradox módon a múlton keresztül vezet az út, és a lírai alanyra hárul a feladat, hogy kikövezze azt.
A kötet anyaga három ciklusra oszlik. Az első ezek közül a Sós, mely szó explicit módon a Szépen című versben jelenik meg egy feloldozási kérelem önmetaforájaként: „Könyörülj rajtam, változtass sós cseppé, / hadd száradjak fel szépen, finoman / azon a búcsúlevélen, egy hullámos kis dudort / hagyjak csak magam után.” A cikluscím a könnyre utalva nemcsak a gyermek- és kamaszkor traumáinak fájdalmát hívja elő – a testiségre is ráirányítja a figyelmet.
Az első szakasz versei ugyanis a (női) testet állítják fókuszba,
mely mindegyik szövegben úgy áll elő, mint ami a szubjektum által sosem uralható ténylegesen. A hatalmi relációkat figyelembe véve ezeknek a verseknek két csoportja különíthető el: vagy a test önnön természetéből fakadó, kontrollálhatatlan önkénye kerül a középpontba (Hazáig; Tej; Láz), vagy a saját test mások általi uralása, kihasználása, szabályozása (Schiele visszatér; Nevelési tanácsadó; Egyformák).
Igazi zoológiai és botanikai kánaánt képez ez a ciklus, ugyanis a testi folyamatok érzékeltetését gyakran különböző metamorfizációs hasonlatok és metaforák hajtják végre. Az ezüstös szegélyben a test védtelenségében úgy jelenik meg, „mint egy hátrahagyott lepkebáb, amiből már kirepült az imágó, és most / bármelyik pillanatban felkaphatja a szél, / vagy összetaposhatja, aki arra jár”. Az ötletes képekben tobzódó Lázban a lázas test burjánzó dzsungel, amelyben a hörgők „liánokká rostosodnak”, az erekből a vér az Amazonasba ömlik, a gondolatok pedig „fulladoznak a párában”. De találkozhatunk még mellkasba zárt kolibrivel (Schiele visszatér), sejtek által ostromlott ikrákkal (Tej), valamint ketrecbe zárt vadmacskákként felbukkanó gondolatokkal (A naivitás vége). A felsorolás öncélúnak mutatkozó bősége ellenére
Rékai Anett ügyesen és fokozatosan adagolja ezeket a képeket az egyébként igencsak puritán, élőbeszédszerű versnyelvhez.
A legjobb szövegek azok, amelyekben nemcsak a testbe vetettség élménye fejeződik ki, hanem a szabadság-fogság ellentét egyfajta korrelációs keretrendszerben mutatkozik meg, elmélyítve ezzel a testi lét problematikáját. Ilyen a már említett lepkebáb-metafora, mely a szubjektum kiszolgáltatottságát éppen egy szabadulás-mozzanattal, a megszülető lepke távozásával artikulálja: a test szabadsága az én fogságává válik.
A második, Semmi intim című ciklus verseiben párkapcsolati és párkapcsolat utáni élmények elevenednek meg, és válnak reflexió tárgyává. Debütáló szerzők esetében mostanság gyakran kapnak központi szerepet ilyesfajta írások az első kötetekben, sok esetben a könyv egészét gyengítve ezzel. A probléma abban rejlik, hogy
a „szerelmi és anti-szerelmi költészet” mára egyike a legterheltebb lírai műfajoknak.
Nehéz olyasmit írni – főleg az ironikus nyelvi regisztert mellőzve –, amely egy ponton ne fordulna közhelyes frázisokba és szentimentális nagyotmondásokba. Sajnos ezeket Rékai Anett több verse sem képes elkerülni: ebben a ciklusban gyülemlik fel a legtöbb feleslegesen túlírt, lélektani reveláció előidézésére nem alkalmas szövegrész: „Úgy néz ki, számodra halott vagyok, / bár ez talán nem is olyan meglepő, / te tudod a legjobban, hogy / azt, amit velem tettél, / nem lehet kiheverni” (Origó); „Hogy is tehetnék úgy, / mintha számomra nem léteznél. / Bármelyik történetemet kezdem el mesélni, / szükségszerűen eljutok arra a pontra, ahol / ki kell mondanom a neved” (Viszonyunkról).
A hasonló témájú szövegekből szerencsésebb lett volna kevesebbet elhelyezni a kötetben,
főleg azért, hogy a jobban sikerült versek ne vesszenek el közöttük. Az erősebb darabok közé tartozik A kádban, mely a kapcsolati hierarchia összetettségét a kádban való közös elhelyezkedés képein keresztül tolmácsolja. De érdekes kivételt képez még Az intimitásról, mely a költészet által egy nem túl gyakran tárgyalt témát idéz meg – az új generáció szexuális szocializációjának, az intimitás háttérbe szorulásának és a pornográfia előtérbe kerülésének problémáját. Bár a vers végkövetkeztetése ez esetben sem közhelymentes („Csak a valóság / nem várt megnyilvánulásai / képesek meghatni minket”), poétikailag ügyesen van kivitelezve.
Az olvasó a második ciklus végére érve Rékai Anett versszerkesztési metodikáját is alaposan kiismeri:
gyakran visszatérő truvája a hatásos zárlatokra való építkezés.
Sok szöveg esetében a hosszas, dísztelen leírásfolyam végére egy rendhagyónak mutatkozó, invenciózus és effektív költői kép tesz felkiáltójelet. Így a vers „kiütéssel nyer”. Ilyen a már idézett Az ezüstös szegély és A kádban, de megemlíthető még a Próbaidő („Ha nem érezné úgy magát, / mint az a bóvli játék, / az a kis műanyag cső, / amiben a folyadék világítani kezd, / ha megtörik a szára”) vagy az Elképzelt beszélgetés zárlata is („Mint / fogságban született és nevelt oroszlán, / ami egy mentőprogramnak köszönhetően / egyszer csak a vadonban találja magát, / de nem mozdul, csak várja, hogy hazavigyék”).
Az utolsó ciklus címe József Attila híres sorát parafrazálja: Én nem ilyennek képzeltem a költészetet.
A könyv a fókuszba helyezett alanyiságot ezen a ponton terjeszti ki.
A zárószakasz verseiben ugyanis a lírai alany és a kortárs magyar irodalmi közeg összeütközéseiből, a pályakezdő költő beilleszkedési nehézségeiből fakadó problémák, dilemmák és megoldási javaslatok bomlanak ki. Programversek ezek a javából, szerencsére a jobbik fajtából.
Egyszerre kritikusak és megfontoltak, indulatosak és érzékenyek:
„Kedves kollégák, köszönöm, hogy eljöttetek, / de legyetek szívesek kivenni a viaszt a fületekből” (Rossz helyen). Emellett ezekben a szövegekben dominál leginkább az irónia (helyenként még talán a gúny is), ami határozottan előnyükre válik: „a Balaton inkább szökőkút, / amiből az élelmes utcagyerekek kihalásszák az aprót” (Balaton).
Számos altéma rétegzi az irodalom működésmódjának ilyesfajta vizsgálatát,
például az irodalmi szféra belterjességének, valamint kapcsolatcentrikus/kapcsolatorientált mivoltának kritikája (Még; Mintha tényleg ezen múlt volna minden; A Műhelyben), a „jó” költészet lehetséges feladatáról való elmélkedés (A perfekcionizmusról; Szívből jön), ennek inverzeként a „rossz”, trendekhez igazodó költészet bírálata (Oroszlán; A humán értelmiségi aranyifjak), valamint a női írói lét megítéléséből fakadó problémák (Ha női író vagy; Rossz helyen). Utóbbi két szöveg igazán emlékezetes. Úgy képesek feminista „tételverssé” válni, hogy közben
bátran rávilágítanak a feminista irodalom önellentmondásaira és dilemmáira is:
„Azóta minden tiszteletpéldányod / tartalomjegyzékét végignézed, és / próbálod kitalálni, hogy kvóta vagy-e” (Ha női író vagy); „És mégis ki ne lenne dühös, ha látná, / hogy a szexuális zaklatásról és hatalmi visszaélésről szóló konferencián / a közönséget szinte kizárólag nők alkotják, míg a férfiak odakint az esti bulira alapoznak?” (Rossz helyen). Az alanyiságtól való elmozdulásnak csupán két példája lelhető fel a ciklusban. Az egyik egy érzékeny képekben bővelkedő dicséret, „óda”, a Sylvia Plath-hoz írott Nyári nap a lynni strandon. (Érdekes, hogy motívumrendszere alapján a vers akár a huszadik század másik nagy amerikai női költőjéhez, Anne Sextonhoz is szólhatna.) A másik példa egy erős leleplezőerővel bíró szerepvers (Egy képzelt angol írónő életrajza), mely egy fiktív írónő könyvének megjelenési nehézségeit taglalja.
„Ha nem akarjuk, / hogy a recenzens a homlokunkra írja, »mozgalmár«, / jól kell viselkednünk, és a jól viselkedés / sajnos érdekellentétben áll / az önálló poétika megteremtésével” – hangzik el A humán értelmiségi aranyifjak című versben. Ennek értelmében recenzensként úgy érzem,
kénytelen vagyok Rékai Anett „homlokára írni”, hogy mozgalmár,
mivel egy igencsak izgalmas, „önálló poétika megteremtésének” lehetünk itt szemtanúi. Mozgalmárnak lenni pedig igazán nem szégyen, amennyiben a jó költészet maga a mozgalom.
Rékai Anett: Menetiránynak háttal, Magvető, Budapest, 2024.
A borítófotót Hornyák Adrienn készítette.
