Hara Fruzsina trombitaművészt gyermekkora óta körülveszi a zene. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, a karlsruhei Hochschule für Musikban, a londoni Royal College of Musicban és az amszterdami Királyi Konzervatóriumban tanult. A múlt szemeszter óta a detmoldi Hochschule für Musik barokktrombita tanára. Szakmai útja mellett a közelmúlt élményeiről és a tanítással kapcsolatos gondolatairól is beszélgettünk.
KULTer.hu: Milyen hatással volt rád, hogy zenész családba születtél? Volt olyan hangszer a trombitán kívül, ami megfogott?
Édesapám ifj. Hara László fagottművész, aki sajnos már nincs köztünk. Édesanyám Szacsvay Marianne, az egykori Magyar Állami Hangversenyzenekarban hegedült. Ebbe a környezetbe születve gyermekkorom egy részét próbatermekben vagy a Zeneakadémián töltöttem. Ha nem volt épp elérhető babysitter, esténként hangversenyekre jártam. Hétévesen kezdtem hangszeren tanulni. Első hangszerem a cselló volt, de ez nem tartott sokáig. Rendkívül rossz kislány voltam, aki szeretett kísérletezni. A gravitációval is kísérleteztem, a csigájánál fogtam meg a csellót, majd elengedtem, mert érdekelt, melyik irányba fog eldőlni. Erre a tanáraim javasolták, hogy inkább valamely rézfúvós hangszerrel próbálkozzak. Ez már szimpatikusabb volt – kicsit, mint a szarka szindróma –, mert a trombita szépen csillogott, és az első tanárnőm, Losonczi Gabriella is nagyon kedves volt. Az elején még jobban szerettem rajzolni vagy olvasni, és csak édesapám halála után kezdtem komolyabban venni a trombitát.
Valahogy gyerekfejjel úgy gondoltam, hogy édesapám szelleme beköltözött a trombitámba,
tizenegy évesen könnyebb volt ezt így megélni. Emellett egy fantasztikus trombitatanárnénim volt – Nagyiván Éva –, aki minden nap órát tartott nekem az országos versenyre való felkészülés alatt, amit aztán meg is nyertem. Ez egy visszajelzés volt számomra, hogy érdemes ezen az úton haladni. Hálás vagyok Éva néninek, azért a töretlen, lelkes, kitartó munkáért, amit tíz-tizenegy éves koromban végzett. Később is nagyon szerencsés voltam, mert mindig fantasztikus egyéniségű tanáraim voltak.
KULTer.hu: Gondolom, ezekből az élményekből te is merítesz, amikor tanítasz.
Nagy szerencse, hogy az itthoni kimagasló trombitások közül Inhoff Ede és Velenczei Tamás is tanáraim voltak, akiktől rengeteget tanultam. Később a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában Kis András, majd Huszár Gábor tanítottak.
Huszár Gábor tanár úrnál az volt a szokás, hogy hétvégenként elhívta a diákokat zenét hallgatni, és beszélgetni,
mialatt a felesége vacsorát főzött. Mindig meghallgattuk valamelyik Mahler- vagy Bruckner-szimfóniát vagy Richard Strauss műveit, és a tanár úr emellett ontotta magából a buddhista tanításokat. Akkor még nem tudtam, milyen irányba formálja ez a tapasztalás az egyéniségemet. Később jöttem rá, amikor elkezdtem keleti filozófiával foglalkozni, hogy már hallottam ezekről a tanításokról.
KULTer.hu: Hol tanítasz pontosan?
A detmoldi zeneakadémián (Hochschule für Musik) Németországban. Tizenöten vannak Klaus Bräker professzor modern trombita osztályában. Nem kötelező nekik a barokk trombita, mégis, mindannyian részt vesznek az óráimon. A mai világban egyre több zenekar kéri, hogy a zenészek historikus hangszeren is tudjanak játszani, akár a nagy szimfonikus zenekarokban is. Például klasszikus szimfóniát, Mozartot, Haydnt, Schubertet és Beethovent egyre gyakrabban játszanak natúrtrombitával és historikus timpanival.
Hasznos, és nagy élmény, óriási kaland a tanítványoknak kipróbálni ezt a csodálatos hangszert,
sokan úgy is döntenek, hogy profi barokkzenészek lesznek. Nekem első belefújásra szerelem volt a barokktrombita Edward H. Tarral, aki Karlsruhe-ban tanított, holott addig csak nemzetközi versenyekre készültem modern trombitával. Telemann trombitaversenyének első tételét rakta ki a kottaállványra, és tiltakozásomra, hogy „ez az első órám, még a fogásokat sem tudom”, mosolyogva csak annyit mondott: „akkor vegyél egy lassú tempót”.
KULTer.hu: Samodai Bence trombitaművészt kérdeztem korábban a barokk trombitáról annak tekintetében, hogy miben más egy barokk trombita, mint egy mostani hangszer.
Nálunk éppen fordítva van, mint a vonósoknál. Egy hegedű minél régebbi, annál nagyobb az értéke és csodálatosabb a hangja. A trombiták esetében fordítva van, ha nagyon régi, fel lehet akasztani a falra. Ezért nem eredeti hangszereken játszunk, hanem kópiákon. Ritka az olyan eredeti barokktrombita, amin még ma is lehet játszani, de van rá példa. Pár évvel ezelőtt Lisszabonban tartottam mesterkurzust, és kinyitották számomra a Museu Nacional dos Cochesben – a Hintó Múzeumban – található egyik részleget, ahol egy szekrényben, nyergek között körülbelül húsz darab eredeti ezüst trombitát (a Charamela Real, az udvari trombitaegyüttes hangszereit) tárolták. Rendkívül szomorú, hogy a színezüstből készült hangszerek milyen körülmények között vannak, de
szerencsére néhány felújított példányukat ki lehetett próbálni, és azoknak csodálatos hangjuk volt.
A barokk korban a vonós hangszerek is jóval lágyabban szóltak a bélhúrok használata miatt. A fafúvós hangszerek is finomabban szólaltak meg. A trombita sem ütött úgy el hangzásban, mint manapság. Például Bach II. Brandenburgi versenyét ma, ha modern hangszeren játsszák, a furulyát már szinte hallani sem lehet, ezért gyakran fuvola játssza ezt a szólamot, pedig nem traversora van írva. Emellett a mű olyan, mintha trombitaverseny lenne, holott ez kamarazene, ahol az eredeti blockflöte szólam ugyanolyan fontos, mint a trombita és a másik két szólista (oboa és hegedű). Az autentikus hangzásban nem nyomja el egyik hangszer a másikat. Szerintem erre érdemes a modern trombitásoknak is odafigyelni.
KULTer.hu: Amikor elkezdtünk beszélgetni, mondtad, hogy többirányú az érdeklődésed. Ez a sokszínűség a mostani életedben is megtalálható.
A spiritualitás például gyermekkorom óta jelen van az életemben. Amikor tizenhat éves voltam, egy elég komoly problémával kellett szembenéznem: elkezdtek mozogni a metszőfogaim, nem tudtam trombitálni.
Másodikos voltam a konziban, és túlerőltettem magam egy versenyre való felkészülés közben.
Az orvosok, szájsebészek, specialisták azt mondták nekem, hogy abba kell hagynom a trombitát, mert ki fognak hullani a fogaim. Akkor feltámadt bennem egy hihetetlen erő, ami azt súgta, hogy nem, én saját magamat fogom gyógyítani. Nem tudtam, honnan jön ez az erő. Egy nagy váltás történt az életemben: addig a húst is hússal ettem, akkor áttértem a vegán étrendre; elkezdtem jógázni, meditálni, elvégeztem a Silva-féle agykontroll tanfolyamot, és vizualizációs gyakorlatokkal megszilárdítottam a fogaimat annyira, hogy pár hónapon belül ez a probléma elmúlt. Azóta sok más tapasztalatom is volt, ami szintén hihetetlen visszajelzés arra, hogy micsoda erők nyugszanak bennünk, milyen hatalmas a hit és a képzelőerő az életben. Ez az erő nemcsak a gyógyításban, hanem az élet más területein is megmutatkozik.
KULTer.hu: Milyen területekre gondolsz?
Például ha belegondolunk abba, hogy egy rendkívül hímsoviniszta szakmai közegben Nagyiván Éva után én voltam a második lány, akit felvettek trombita szakra a Zeneakadémiára, ahol Szűcs Zoltán osztályába jártam. Vagy hogy húszévesen szinte pénz és német nyelvtudás nélkül mentem ki Németországba Reinhold Friedrich professzor meghívására. Ehhez nagy szükség volt a hitre és az önbizalomra, hogy a nehézségek ellenére meg tudom csinálni, helyt tudok állni. Ha az ember elmegy külföldre, mindig idegen marad, ami rendkívül nagy stresszt tud generálni, hiszen nap mint nap be kell bizonyítani, hogy te még mindig jó vagy. Nekem nagy szerencsém volt, mert
amint elkezdtem barokktrombitálni, bekerültem nagyszerű nyugat-európai együttesekbe:
felvettek a holland The Netherland’s Bach Societybe, később pedig a francia Les Musiciens du Louvre, a belga B’Rock Orchestra Ghent, a svájci Camerata Bern, vagy éppen a Teodor Currentzis MusicAeterna együttesében lettem szólótrombitás. A barokk repertoárban ez állandó szóló tevékenységet jelent, de még így is folyamatos bizonyítási kényszer mellett. A stressz legyőzésében hatalmas előny volt számomra a meditáció, jóga, vizualizáció és más technikák napi szintű gyakorlása. Ezeket sajnos nem tanítják az iskolában. Sok nagyszerű tanárt, professzort ismerek, akik megtanítják az embert a szakmai, a technikai és zenei dolgokra, de azzal senki sem foglalkozik, hogy te hogyan viseld el az állandó stresszhelyzetet.
KULTer.hu: A tanítási koncepciód táplálkozik ezekből a tapasztalatokból?
Igen, én nemcsak a hangszeres technikát és a zenét szeretném átadni a diákoknak, hanem olyan technikákat is, hogy hogyan tudják a lehető legjobb teljesítményt nyújtani. Például múlt héten tartottam életem első hivatalos Pránayama (jóga légzés) kurzusát Korfu szigetén, rézfúvós diákoknak. Ezeket a keleti technikákat természetesen a detmoldi trombitásoknak is tanítom, és már a karlsruhei, osnabrücki, freiburgi, esseni és frankfurti trombitaosztályoknak is bemutattam. Szerintem
fontos, hogy az ember a lehető legjobb fizikai és mentális állapotba hozza magát.
Kilenc év tapasztalatom van a Pránanadi módszerben, amit most már négy éve okleveles gyakorlati alkalmazóként használok. Ez jó emberismeretre tanított: a diákokon azonnal látom, ha valamilyen belső problémával küzdenek, ha valami miatt nem tudnak az elvárt szinten játszani. Gyakran előfordul, hogy egy külföldi koncert után kezelést adok valamelyik kollégának. Azt gondolom, hogy a zene és a gyógyítás nagyon jól kiegészítik egymást.
KULTer.hu: Van olyan élményed a közelmúltból, amit szívesen megosztanál velem és az olvasókkal?
Az egyik legmeghatározóbb zenei, illetve spirituális megélésem egy éve történt. A Budapesti Fesztiválzenekar szólistájaként Bach II. Brandenburgi koncertjét és 51-es kantátáját (Jauchzet Gott in allen Landen) játszottam Carolyn Sampson szopránénekesnővel és Jonathan Cohen vezetésével a Zeneakadémia nagytermében. Ez a két mű külön-külön is hatalmas kihívás barokktrombitán, pláne egy műsorfélidőn belül! A Brandenburgi hihetetlenül magas fekvésben van, a kantáta közép lágéban és virtuóz futamokkal van tele. Ráadásul még a hangszer sem ugyanaz, mert a Brandenburgihoz a kicsi építésű F hangolású trombita, míg a kantátához egy jóval hosszabb C trombita kell. Bár nem szoktam, de eléggé izgultam, hiszen hazai közönség előtt még nehezebb játszani, és ott a színpadon ért egy isteni felismerés: mit is jelent a Jauchzet Gott in allen Landen? Örvendjétek az Urat! Legyen Isten dicsősége a játékom, én csak a hangszer vagyok az Ő kezében. Ezért nem érdemes izgulni, csak örülni mindennek!
Egy csapásra elmúlt minden félelmem.
Nem mi vagyunk azok, akik itt küzdünk, hanem rajtunk keresztül áramlik a csoda. Én így élem az egész életemet, akármit csinálok, legyen az a zene, a tanítás vagy a gyógyítás. Most műfordítással is próbálkozom, egy indiai jógi csodálatos művét fordítom magyar nyelvre. (Majdnem befejeztem a munkát, úgyhogy ha megjelenik, elárulom, mi az.) Akármivel foglalkozom mostanában, érzem hogy valami magasabb erő áramlik át rajtam. Ha az ember ezt hagyja, akkor minden sikerülni fog és minden rendeződik.
Fotók: Hara Fruzsina Facebook-oldala
