stigma
a kutyám szeméből ugyanaz a gyanta
váladékozik, mint gyerekkorom fáiból.
mára tudom, hogy a fák
saját sebeiket gyógyították.
úgy néz rám, mintha látna,
pedig évek óta megszokásból közlekedik.
a pupilláját a tekintet valamelyik sarkában ásta el.
most kell látni valamit, most utoljára,
a valamit, ami eddig elkerülte figyelmét.
kutyám elszökött, vonyításával kitapogatja
útvonalát. a város széle viszont elnyeli a hangot,
megijed és örökre megáll.
kutyámból kitüremkedik az eltávolodás.
haldoklik akár a gyerekkorom. tekintete
lándzsa, menthetetlenül rám szegeződik.
hüdra
segítek, azért küldtek, hogy megölj, amivel
nincs is semmi baj, hiszen ez a feladatod. te vagy
a gyilkos, én pedig a halott. még úgy is, hogy van
egy fejem, ami halhatatlan, biztosíték ez olyanok
előtt, mint te. itt, középen, amelyik forog feléd,
amivel átnézek rajtad.
már itt az elején jelzem, hogy nem fogom
komolyan venni a harcot. lehetsz hős nélkülem
is. szenvedhetek tőled távol. ha mégis
úgy van megírva, ahogy te idejöttél, kérlek, szólj,
mielőtt támadsz. mielőtt egymásnak feszülünk
és ledörzsöljük egymásról az életet, pihennék,
túl régóta élek. kifordított tüdőmből mocsárgőz
szivárog, amitől mindig fáradt vagyok, de van, amikor jobban.
látod azt a földkupacot mellettünk? oda süllyedtek
alá az igazi találkozások, most, gyengéd gyökerekként
összekapaszkodnak. mi ketten itt maradtunk, formáljuk
a felszínt. talán rólunk is megfeledkezel. kölcsönhatásunk
mintha eleve az amnéziára épülne. látom, siettél, az út
mint matrica ragad a cipődre, nem tudod egyben letépni
magadról. minden lépésed labirintus. szemhéjad nehéz kő,
porlad, ahogy pislogsz. jól ismerem ezt: fáradt vagy
és tehetetlen. teljes erejével hat rád a hely. aludj!
aludd ki magadból ezt az embert! aludj! legyél
lekaszabolt fejeim feltámadása! legyél vidék,
ahol élni fogok! de legfőképpen: ne menj el!
hozzádszoktam. aludj! ha előbb kelsz nálam, főzz kávét!
neked adom ágyamat, nekem jó lesz a kád, ahol
reggelre kihűlt óceán leszek, és eláztatom biztosnak hitt partjaid.
Borító: Pixabay
