Már kellően elálmosodtam a kedvenc sakk-youtuberem videóján, ki akartam kapcsolni a számítógépemet. A kezdőlapra léptem, nem tudom miért. A jobb felső sarokban rózsaszín és fekete livestream. Rákattintottam. Ha @steven971 nem írja be a chatbe, hogy három perc van kezdésig, valószínűleg az alvást választom.
Méregzöld lézernyaláb kapcsolta a ledplafont az éles szögekből villogó színpadhoz. Bevonult a zenekar. Az utolsó cipőfűzővégtől a szintkülönbségeket jelölő csíkokig, a hangszerállványoktól a hangárfalakig, minden a helyén. A Linkin Park érett éveire jellemző, informatikusoktól elirigyelt precizitás ezúttal sem tette sterillé a koncertközeget.
Népszerű melódiákból komponált intró, egy, ké’, há’, meglepetés.
A Meteora óta nem követem a megjelenéseiket, a nyitó dalt (The Emptiness Machine) részemről bármelyik későbbi albumról játszhatták volna. Bevallom, ez volt az utolsó dolog, ami foglalkoztatott…
Chester Bennington 2017-es öngyilkossága leginkább azokat érhette váratlanul, akik nem tudtak alkohol- és kábítószer-problémáiról vagy mindig elkapcsoltak, ha Linkin Park szólt a rádióban. Nehéz lenne még egy ennyire egyértelmű segítségkérést, traumában ragadást találni a kétezres évek mainstream dalszövegei között. Unásig ismétlődő seb metafora, meghiúsult gyógyulás, halálvágy. Minden egy irányba mutat. A From Zero elnevezésű visszatérőkoncert és livestream setlistjén végigcsorogva hozok pár gyors példát: az új felállásban írt dal (The Emptiness Machine) egyik sora így szól:
„Let you cut me open just to watch me bleed” – „Hagytam, hogy metszést ejts rajtam, csak hogy vérezni láss”.
Az idézett rész nagy hangsúlyt kap, ez a hook. A refrén első sora, kiálláskor, uniszónóban is többször megszólal. Érdekes, hogy viszik tovább Chester kifejezéstárát. Aztán elindulunk az Emlék Sugárúton: „And I will never feel anything else, until my wounds are healed” – „Semmit mást nem fogok érezni, amíg be nem gyógyulnak a sebeim” (Somewhere I Belong). Következik a Crawling: „These wounds, they will not heal” – „Ezek a sebek sosem gyógyulnak be”. A Lying From You és a The Catalyst a vizsgált szempontból kivételt képeznek. A happy hip-hop hangulatú Waiting For The End is így szól: „All I wanna do is trade this life for something new” – „Az egyetlen dolog, amit tenni vágyok, hogy valami újra cseréljem ezt az életet”. A dal szövegkörnyezetébe maximum fél lábbal illeszkedik az idézett rész, művészileg nehezen indokolható, mégsem rontja az összképet. Minden témához az élet eldobásával kapcsolódik a szerző. Ha már itt tartunk, Numb: ez a dal magért beszél, nem emelnék ki belőle semmit.
Jött a nagy kedvenc, a One Step Closer: „Wish I could find a way to disappear” – „Bárcsak megtalálhatnám a semmivé válás módját”. Ez volt az első Linkin Park-dal, amit életemben hallottam. Nyaraltunk valahol, a tévé érmékkel működött. Egy euró, egy óra. Próbáltam kidolgozni a leghatékonyabb módszert, megtalálni a helyes ütemet, hogy a lehető legtöbbször végignézhessem a videoklipet. Most ismerkedtem meg a Lost soraival: „Just a scar somewhere down inside of me / Something I cannot repair” – „Egy seb valahol legbelül, / valami kijavíthatatlan”. A cikk írásakor azonban már a dallamra sem emlékszem. A set végéhez közeledve pörögnek a húzónóták. What I’ve Done – „I’ll face myself / […] / Erase myself” („Szembe nézek magammal /[…] / Kitörlöm magamat”).
In The End, a banda korszakos slágere, nagyanyánk is ezt dúdolta horgolás közben.
Faint: „Time won’t heal this damage anymore” – „Az idő már nem fogja meggyógyítani ezt a sérülést”. Papercuts (papír-ejtette vágások), végül a Bleed It Out: „I’ve opened up these scars” – „Felnyitottam ezeket a sebeket”. A záró dal levegősen hangszerelt, tempóját tekintve sem durranhat rá hatalmas tombolás. Bele lehet magyarázni egy működő prozódiát, de ez ugyanennyire igaz a setlist többi elemére is. Sok szám jobban működne egy műsor lezárásakor.
A koncert napján megjelent riportfilmben Zane Lowe közel egy órán át beszélgetett a bandával. Az új tagok kiválasztásáról Mike Shinoda osztotta meg a legtöbb titkot. Rögtön ki is javítana, nem volt válogatás.
Nem voltak jelentkezők, meghallgatások, terv az újraalakulásra. Minden organikusan történt.
Újra együtt akartak lógni a srácok, brunchozgattak, beszélgettek, nyakba akasztották a hangszereket. Az új dobos, Colin Brittain (producer, multiinstrumentalista) egyre több haveri jammelésre kapott meghívást, végül ottragadt a dobszéken.
Énekes ügyben szélsőségesen rossz ötletekkel is megkeresték a bandát: indítsanak tehetségkutató műsort, a nyertesé a poszt. Erre kapcsolódva Shinoda külön hangsúlyozta, egy idő után nem a tehetség a legfontosabb egy zenekari társban, hanem hogy jó ember legyen… Emily Armstrong hangja először csak a fogkeféjét hagyta ott Shinoda fejében, aztán fiókot követelt magának az éjjeliszekrényben, végül meghozta a bútorait is: „Emilyvel elképzelhetők a Linkin Park dalai”. Rengeteg kommentet olvastam, amikben a rajongók azt kérik rajta számon, hogy „magáévá teszi” a melódiákat. Az ilyen helyzetekben sematikusan puffogtatható duma most erősen téves gondolat.
Emily minden hangsúlyában követi Chester hagyatékát, hangszíne és karaktere (sokszor) nagyon hasonló.
Zeneileg és kiállásában is jól illeszkedik a csapatba, co-frontemberhez méltó a karizmája. Művészi sokoldalúságról, hatásról még korai lenne véleményt mondani. A zenekar bemutatásakor – ami kivételesen a koncert első blokkjában volt – Shinoda felszólította a nagyjából ezer fős közönséget, a délután erejéig képviseljék ők Chestert. Talán ennek is köszönhető, hogy túlzottan sokat énekeltették őket, tartották feléjük a mikrofont. Így valamivel nehezebb teljes képet formálni Emily színpadi állóképességéről. „Fél műszakot” kellett csak tolnia.
Sokkal aggasztóbbak az azóta felröppent hírek, melyek szerint kitartóan támogatott egy többszörös erőszaktevőt. Eljárt a tárgyalásaira, elismerően beszélt róla. (A különösen érzékeny helyzetet tovább mélyíti, hogy Chestert hétéves korában abuzálta egy családján kívüli személy). Az énekesnő egy Instagram story-ban reagált: „Félreismerte az elkövetőt, mások kérésére jelent meg a pártján a bíróságon, és elfogadhatatlannak tartja a nőkkel szembeni erőszak minden formáját”. A „mások” mögött sokan a Szcientológia Egyházat látják, amelynek kötelékébe tartozott az elkövető.
Emily kapcsolata a szcientológiával egyelőre nyitott topic,
komoly fejtegetés megy a Redditen, az biztos, hogy feltűnt az egyház egyes rendezvényein. Konklúzió nincs.
Saját konklúzióm viszont van. A Linkin Park kezében hatalmas fegyver, hogy fontos emlékeket hoz felszínre. Egy képernyőn néztem a koncertet a negyven fokban szenvedő felnőtt testem társaságában, mégis
walkmannel a kezemben nyomtam a kamuangolt a kettes golf hátsóülésén. Kilencévesen, zenekaros pólóban, haragosan.
És nagyon jó volt. Ennél is fontosabb Mike Shinoda a virtuozitás útvesztőitől mentes tehetsége. Nem játssza ki az összes hangot a zongorából, nincsenek kétkezes tapping futamok a gitárnyakon. Csak érvényes, szerethető zene. Indul a turné, nemsokára kint az új album. Emily történetében is jöhetnek még csavarok. Cáfolnám a Spotify-t, amikor a zenekar top rajongójának nevez, de várom a friss sebeket.
Fotók: a Linkin Park Facebook-oldala
