Tim Burton nagyobb alkotó, mint amennyire életműve átlagminőségéből következtetni lehetne rá. Képei mindig kidolgozottak, rétegzettek, (gondolat)gazdagok, amit általában a kevésbé mívesen elkészített forgatókönyv vág taccsra. Időnként sikerül jobb írókat is kifognia, ekkor általában klasszikus születik. Az 1988-as Beetlejuice egy ilyen klasszikus. A folytatás sajnos nem igazán képes az első rész mögé csatlakozni, pedig maradtak benne dolgok az eredetiből. Pechére pont az újítások nem működnek.
Sok év eltelt már a Winter River-i szellemjárás óta. Lydia (Winona Ryder) szellemlátási képességében megérezve a pénzkereseti lehetőséget paranormális esetekkel foglalkozó talk show-t vezet a tévében, melyet párja (reménybeli vőlegénye), Rory (Justin Theroux) istápolása alatt végez. Lánya, Astrid (Jenna Ortega) különböző okokból elhidegült tőle, anyja, Delia (Catherine O’Hara) pedig
exhibicionizmusát elégíti ki személyes élményeit elvont képzőművészeti munkásságba csomagolva.
Egy családi tragédia miatt aztán kénytelenek visszatelepülni Winter Riverbe, a dolgok követik egymást, Betelgeuse (Michael Keaton) pedig ismét kiszabadul, mint szellem a palackból, vagy hát az irodaasztal mögül, esetünkben.
Burton Tarantinohoz vagy Nolanhez hasonlóan igazi posztmodern kino doctus (a poeta doctus után szabadon), aki
megannyi őt ért kulturális ingert képes összekeverni, hogy aztán egy egyedi és semmihez sem hasonlítható univerzumot teremtsen
– szigorúan vizuálisan, a forgatókönyvet csupán nagy ritkán írja. Szinte mindegyik alkotása mélyén ott dübörögnek a tündérmesékből, a Hammer- vagy Universal-horrorokból, a német expresszionizmusból, az ’50-es évekből való sci-fi vagy horror b-filmekből ismerős elemek és idézetek. Nyelvileg majdnem mindig meseszerű (ez irányba stilizál, akkor is, ha realistább életrajzi drámát készít), talán inkább infantilis, semmint gyerekeknek való, amiből aztán paródiába, abszurdba, netán véres horrorba, személyes drámába vagy izgalmas látványosságba tud fordulni a koncepció. A vizualitás néha átenged magán (Alice Csodaországban), néha ironikusan önmagára reflektál (Támad a Mars), néha egészen harsány (Ollókezű Edward, Beetlejuice), néha visszafogott és a történet szolgálatába áll (Ed Wood, Nagy Hal).
Ha társadalmilag releváns módon is közelíteni kívánunk hozzá, elmondhatjuk, hogy ezen életmű a fogyasztói társadalom biopolitikáját az alteritással felforgató érzelmes mesék sorozata. Akár a szörnnyel, akár a beilleszkedni nem tudó magányos hőssel, akár a trashfilmmel (mint a kultúra alteritása) operál, legtöbbször a fenyegető Másik felforgatásait viszi színre. Talán a legfontosabb mozzanat ezen belül, hogy
az érzelem mindig a szörny, a csúnya, a másik felől jön: a fogyasztói társadalomból mindig száműzve vannak az érzelmek
(a kertváros népe az Ollókezű Edwardban, az aranybiléta-nyertes gyerekek a Charlie és a Csokigyárban, a családok a Halott menyasszonyban). Az ezt reprezentáló negatív karakterek egyfajta célvégrehajtókként működnek, nem érzelem, hanem érdek vezeti őket. Ehhez képest ellentétesen lépnek fel a (kívülálló) protagonisták, akik mindig magukban hordozzák az emberi érzelmeket és a szeretetet, ezzel jelezve, hogy a történetek egyébkénti univerzumaiból (a fogyasztás és az érdekek vezette tiritarka világokból) ezek alapvetően kirekesztett minőségek.
A Beetlejuice első része is fényes példája ennek: a saját szeretett házukban létezni akaró (autentikus) Maitland házaspár, és a házban pusztán a felújítandó (így birtokba vehető, fogyasztható) ékszert, vagy a „pihenést” mint fogyasztási kategóriát látó Deetzék egymásnak feszülésének története. A szellemek, melyek magukkal hozzák a „múlt” képzetét is, folyamatosan visszajárnak kísérteni, így megzavarva a ház fogyasztásának aktusát. Erre csak rátesz egy lapáttal a padláson található makettasztal. Ám ahelyett, hogy a baudrillard-i „a reprezentáció valósabb a valóságnál” médiakritikai megállapítást tematizálná, inkább egyfajta „ontológiai elkenést” végez, vagyis
a makettet mint szimbólumot arra használja fel, hogy negligálja és újrarendezze az „élő”, „halott”, „tárgy”, „interakció” kategóriáit,
ezzel lebontva a csupán a fogyasztás relációjában megképződő kategóriákat („szép”, „drága”, „új”). Vajon tényleg annyira számít, hogy meghalunk, ha szellemekként vissza tudunk jönni? Vajon tényleg élőbb a család (ami olyan benyomást kelt, mintha a négy égtáj felől halászták volna össze őket), mint a makettasztal, amit benépesít és karneváli energiával lát el Betelgeuse? Mit kezdünk azzal, ha a fogyasztói társadalom céljaihoz képest egy homlokegyenest ellentétes célrendszerrel találkozunk? (A csúnyasággal, a félelemmel mint céllal?)
A folytatást szintén lehetne a fogyasztás irányából vizsgálni. Elvégre a szereplők a „legszentebb” dolgokból csinálnak kulturális árut: Delia férje halálát hatalmas installációvá és komplex művészeti projektté alakítja, amit majd a New York-i művészelitnek mutogathat. Rory pedig a házasság intézményét „gyalázza meg” azzal, hogy a hatalmas médiafelhajtás és így pénz érdekében akarja életét összekötni Lydiával, így kizsákmányolva érzelmi és magánéletét. Csakhogy az effajta olvasat, a köré pakolt rengeteg karakter és történés miatt egy idő után sántítani kezd – ami egyáltalán nem lenne baj, azonban pont
azok az elemek rontják le a film minőségét, amit egy hagyományos folytatástól elvárnánk, hogy javítsák.
Alkalmazkodva a kortárs trendhez (melyet én jobb szó híján „metamodernizmusnak”, esetleg „Tik-Tok esztétikának” hívok, és talán elsődleges példája a Minden, mindenhol, mindenkor lehet), a forgatókönyvírók nem elégedtek meg szimplán két történetsík egymásra vetítésével, illetve azok egész film alatt történő kidolgozásával (mint az első részben), hanem muszáj volt minimum három szálat előhozni, melyek a film véletlenszerű pontjain indulnak be, majd zárulnak le, mindehhez pedig hozzácsapni egy rakat új karaktert, az eredeti szereplőket pedig vagy egy félmondattal elintézni, vagy mellékpoénra degradálni. Pedig az első film egyik legnagyobb fegyverténye az izgalmasan komplex horrorisztkus-humoros vizualitáson kívül a jó arányérzékkel stilizált, és így egyszerre szatirikus és szimpatikus karakterek voltak.
Az a pár szereplő, akik az első filmből megmaradtak, minden további nélkül működnek is. Deliát jó érzékkel írták tovább, se nem túl kevés, se nem túl sok, és még néhány emlékezetes jelenetre is futotta tőle. Lydia is jól és jó irányba fejlődik, alapvetően mélyebb, a közte és a lánya között feszülő, a férj-apa képében jelentkező traumával (mint egyfajta „komolyabb, drámai kísértettel”) való szembenézés (vagy ennek elfedése Roryval) önmagában is érdekes (bár a Burton-hangvételhez képest talán túl komoly) történetszál. Betelgeuse pedig egy percet sem öregedett, mind Keaton fizimiskája, mind polgárpukkasztó poénjai ülnek ma is, viccesek és idézhetőek (sőt, az idő közben kitolódott ingerküszöb miatt még betegebbek is).
A Betelgeuse karakterén keresztül kibomló kísértet-világ is megfelelően épül tovább, vicces, kreatív, kellően gore.
Az animáció szigorúan stop-motion, ami ezúttal már a hangulatosság mellett az előző részre is visszautal, így a Burtonnek kedves műveletet hajtja végre önmagán is: a technológiát egyfajta idézetként használja, így nem kiszolgálja a csúcsra járatott illúziókeltést, hanem reflektál saját maga technikai történetére. Szóval az örökségével kétségkívül jól bánik a film, na de a hozzáköltések…
A már-már főszereplői rangra emelt Astrid ugyan szimpatikussá tud válni, sajnos nem haladja meg az egyszeri fiatal lázadó karakterét, pedig az utalások szintjén benne van egy sokkal mélyebb réteg is, amit nincs lehetőség kibontani a karakterek és történések forgatagában. Ezt az érzést tovább erősíti az anyjával történő lelki hadakozása is: ami Lydiánál érdekes és komplex karakterfejlődés, addig
ugyanaz a történet Astrid szemszögéből egy faék egyszerűségű, sablonos és közhelyes tinidráma,
ami ezerszer jobban működik, ha nem ilyen szintű stílustöréssel (Astrid felől keretezve ez már zavaró) ékelődik a film (és univerzumának) hangütésébe. A Burton-mitológiából ismerős „az autentikus dolgokat pénzért kiárusító” karakter esetünkben Rory személyében köszön vissza, viszont ez is már sokkal rétegzettebben, szórakoztatóbban került terítékre korábban.
Deloresre (Monica Bellucci) vagy Jeremyre (Arthur Conti) pedig szót sem érdemes pazarolni.
Aki egyedül úgy-ahogy működőképesnek bizonyul, az a filmsztárból lett túlvilági nyomozó Wolf Jackson (Willem Dafoe) karaktere. Szinte érzem az írók izzadtságcseppjeit, ahogy megfeszülve igyekeztek valami mémet beleírni a sztoriba (mintha Betelgeuse nem lenne elég mémnek), de az a helyzet, hogy végül is működik.
Ám talán a központi probléma nem is az új karakterekkel van, azok inkább tünetei egy nagyobb ívű félrecsúszásnak, amire már az egyik fentebbi bekezdésben is utaltam.
A Beetlejuice Beetlejuice-nak ugyanis nincsen fókusza.
Ezzel egyébként nem is lenne semmi baj, ha ez egy átgondolt szervezőelem lenne, ám esetünkben inkább a túlírtság és az ebből fakadó túlzsúfoltság koncepcióbeli sutasága köszön vissza. A film tulajdonképpen teljes játékideje alatt nem tudtam eldönteni, hogy ki a főszereplő. Az első részből következtetve Lydia, viszont Astridnak annyi a játékideje, hogy őt is nézhetném annak, Betelgeuse pedig sokkal központibb szereplő lett, mint amennyire az első részben volt, így felé is jogosnak tűnhet ez az elvárás. Az eredetiben sem volt egyébként teljesen tisztázva ez a dolog, viszont ott mégis jobban megoldották ezt. Ami pedig végérvényesen betetőzte zavarodottságomat, hogy mindegyik főhősaspiráns kapott magának egy (fő?)gonoszt is. Hasonló kérdés fogalmazódhat meg a sztoriszálak irányában is, egészen érdekes dramaturgiai megoldásokat sikerült találni – nem a jó értelemben.
Még a moziból kijőve is azon gondolkodtam, hogy miről is szólt ez a film?
Jobb kapaszkodót nem találva arra jutottam, hogy a generációk közötti párbeszéd fontosságáról, de hát az első rész meg rengeteg mindenről tudott szólni egyszerre.
Burton tehát nem ismétli meg az első rész minőségét.
A régi dolgok szerencsére még most is működnek, pedig öregedhettek volna rosszul is.
Csak ezek a fránya újítások ne ilyen lustán, átgondolatlanul és a trendekre felülve lettek volna beleszuszakolva.
Beetlejuice Beetlejuice (2024). Rendezte: Tim Burton. Írta: Alfred Gough, Seth Grahame-Smith, David Katzenberg. Szereplők: Winona Ryder, Michael Keaton, Jenna Ortega, Willem Dafoe, Justin Theroux, Monica Bellucci, Catherine O’Hara. Forgalmazza: InterCom.
A Beetlejuice Beetlejuice a Magyar Filmadatbázison.
