Terpeszben
Nincs egy értelmes gondolatom. Nem aludtam, nem ettem, egy darabig a lepedő varrását piszkáltam, most téptem ki a nyolcvanhetedik hajszálam. Tegnap fürdés után a tükörben néztem, ahogy a bőr feszül a hasamon, ahogy a kék erek cikk-cakkban halványan átütnek a pigmentjeimen, hogy a bimbóim szélesebbek és barnábbak. Meztelenül már tagadhatatlanul látszik rajtam. De pár napja, ruhában, a bizottság előtt úgy néztem ki, mint egy ártatlan, tétova hozzátartozó, aki idegességében és zavarában eltévesztette az ajtót, még csak fel se sírtam, el se képzeltem. Most szülhetnék először, most az egyszer születhetnél meg.
Hát, anyuka, maga tudja, mondta az egyik fehérköpenyes, becsukva az aktám. Hallgattam, és rád gondoltam, és lényegében azóta is rád gondolok. Mint egy halottra, pedig még itt vagy, test a testemben, mozdulatlanul és hangtalanul. Fiú vagy, ennyit azért biztosan tudok, érzek magamtól is, nincs szükségem se szakemberre, se vizsgálatokra. A szemed, a szád, a füled, a hajad, az orrod, felismerném-e az arcodban annak az arcát, aki az apád lehetne, ha nem kéne a volt felesége után tartásdíjat fizetnie, ha nem lenne jelzálog a lakásán, ha nem akarna hallani se rólad? Az apuka, ahogy a fehérköpenyes becézte a második tanácsadáson, ő mit szól hozzá? Mármint hozzád. Nem tudom, nem ismerem, mondtam vagy gondoltam. Tudni tudom, ki az apád, ismerni nem ismerem, legalábbis nekem nem sikerült megismerni az elmúlt x évben.
Tudod, az ember nem gondolkodik, csak történnek a dolgok. Szétteszi a lábát, hozzá mosolyog. Az az x év most egy egész életnek tűnik, megszámlálhatatlan mennyiségű időnek, pedig még csak harminc múltam. Te tíz lennél, mikor én negyven, húsz, mikor én ötven, harminc, mikor én hatvan, negyven, mikor én hetven, ha egyáltalán. Helyetted is gyűlölöm magam, hogy aszerint számolom és fogom számolni a hátralevő éveim, hogy épp hány éves lennél, mintha az új időszámítás vagy téged, vagy engem megválthatna. Nyolcvannyolcadik hajszál. Egy ajtó, két ablak, négy függöny, két kétajtós szekrény, két mosdótál egy-egy tükörrel, egy tévétartó, hat ágy, felettük négy kapcsoló, köztük egy-egy kishűtő, az összesen négy, mellettük egy-egy kislámpa, az hat, alattuk egy-egy pár otthonról hozott papucs, megint hat, bennük egy-egy nő, az szintén hat. Csak a vaságyak rozsdás foltjait meg a peremükön ülő sárgás elszíneződéseket nem számoltam még meg. Hány anyajegyed, ráncod, arcod, hány igaz, félreismert vagy elfelejtett barátod és barátnőd, várt és nem várt gyereked, unokád lenne. Ha rajtam múlik, én nem tudom, én már döntöttem.
Sosem volt orgazmusom, sosem tudtam nemet mondani. De még itt is csak bólintani szabadott, igen, biztos vagyok benne, higgyék már el. A férfit sose kérdezik meg, vágta rá a fehérköpenyes, és pecsétet nyomott a papíromra, mintha róla és nem az apukáról lenne szó. Rád gondoltam, mint most, mintha már inkább emlékeznék, itt maradsz bennem, kísértet a kísértetben. Szülni kéne. De olyan férfinak, aki még az abortuszomra sem kísér el, nem szülhetek. Szülni kéne. De az apád nem lehet az apukád, nem szülhetek. Szülni kéne. De más esélyesem nincs lemondani rólad, csak ha meg se látlak, nem szülhetek. Szülni kéne. De bele se merek gondolni, hogy egyedül vagyok veled, nem szülhetek. Szülni kéne. De nincs több de, nincs több gondolatom. Nem tudom, leszek-e még nélküled szeretve, meg kéne születned, csak meg kéne szüljelek, csak egyszer az életben nem hagyni történni a dolgokat, hogy megtörténhess, és nem és nem és nem, én most és így nem szülhetek.
Én vagyok az első, kérdezem a műtős fiútól, aki csak bámul engem, a többi ágyban fekvő ismeretlenre rá se néz, majd egyszer csak bólint, szinte váratlanul. Elfordul, mielőtt megkérhetném, forduljon el. Az új hálóing ugyanolyan egyszínű és üres, nincs mit számolni rajta. Kattognak a kerekek alattam, a szemem csukva, vér és fertőtlenítő szaga a levegőben. Fáradt vagyok és éhes, a nyolcvannyolc hajszálam fonalként csavarom a gyűrűsujjamra, húzom, szorít, feszítem, fáj, egyszer csak elszakad. Nem megyünk messze, csak ide, a kisműtőbe, mormolja a műtőssrác, de nem segít, nincs különbség közel és messze között, ha egyszer odaérünk, elkezdődik.
Kényelmes a kengyel, kérdezik, ühüm, válaszolom, akkor, ha készen áll, lassan és hangosan kezdheti is, három és kettő és egy, mondják. Tudod, az ember nem gondolkodik. Csak szétteszi a lábát, meg se próbál mosolyogni, inkább megfeszíti az állkapcsát, nyel egyet, és visszaszámol. Még csak fel se üvölt, el se tudja képzelni.
Borító: Unsplash
