A közelmúltban A látogatás című dán film sokkolta még a horrorokon edzett nézőket is, amelyből elkészült az amerikai remake, a Szádra ne vedd, melynek élvezeti értéke nagyban függ a néző (nyitott) hozzáállásától.
A horror mára olyan műfaj lett, mint a szuperhősfilm, legalábbis Hollywoodban. Egy ideje már a fősodorban is felfedezték, hogy szép sikereket lehet elérni (Öt éjjel Freddy pizzázójában) ezzel a zsánerrel akár úgy is, hogy legfeljebb a tinik számára ijesztő, a keményvonalas rajongók inkább nevetnek rajta – lásd a M3GAN példáját. Ez utóbbi és még számos kortárs film (Insidious: A vörös ajtó, Az ördögűző: A hívő) a Blumhouse és a Universal, illetve más nagy stúdiók (Sony, Lionsgate) együttműködésének „gyümölcse”. Valójában azonban nem annak érezzük, inkább
rothadt vagy savanyú a Blumhouse-produkciók átlaga, érződik rajtuk, hogy futószalagon gyártják őket,
az elsődleges cél a közönség horroréhségének kizsákmányolása, nem annyira a művészi igény hívja életre őket. Az év negyedik Blumhouse „horrorja” a Szádra ne vedd, ami ráadásul egy remake, a két évvel ezelőtt az egész világot sokkoló dán film, A látogatás feldolgozása. Emiatt sokan tartottak tőle, hogy csak azért készül el, mert az amerikaiak nem szeretnek feliratos filmeket nézni.
Az alkotó, James Watkins (Eden Lake) neve viszont biztató volt, és bár a remake távolról sem tekinthető horrornak, volt értelme elkészíteni,
más, kevésbé intellektuális, de egyáltalán nem rossz élményt nyújt.
Míg az eredetiben egy dán család találkozik olaszországi nyaralása során egy holland famíliával, addig a feldolgozásban az amerikai Louise, Ben és a lányuk, Agnes fut össze szintén a dél-európai országban a brit Paddyvel, Ciarával és fiukkal, Anttel. Paddy harsány, laza, közvetlen fickó, olykor kicsit túl sok, mégis megkapó személyiség, akinek nem lehet nemet mondani. Így Louise és Ben sem tudnak ellenállni, amikor a nyaralásuk során a férfi újra és újra hozzájuk csapódik a családjával együtt.
Társaságuktól pedig az amerikaiak nem szabadulhatnak, mivel pechükre elkotyogják, hogy jelenleg ők is Londonban élnek.
Nem túl boldogok, mert Ben munkát keres, ő és felesége pedig fasírtban vannak egy közelmúltbeli incidens miatt. Így menekülnek is egymástól, valamint keresik a közeget, ahol regenerálódhat kisiklott kapcsolatuk. Talán ezért is fogadják el Paddy meghívását annak vidéki farmjára. Ám hamar kiderül, hogy ez életük legrosszabb döntése volt.
Mint a bevezetőben említettük, a Szádra ne vedd élvezeti értéke a néző hozzáállásától függ. Ezt főleg arra értettük, hogy
úgy semmiképp sem fogjuk szeretni Watkins művét, ha folyamatosan azt kérjük számon tőle, hogy miért nem pont olyan, mint A látogatás.
Így időpocsékolás megnézni ezt a felkavaró társadalmi horror helyett inkább klasszikus thrillert, ami inkább emlékeztet a szintén a vidéki Anglia egy birtokán játszódó Sam Peckinpah-féle Szalmakutyákra, semmint a kegyetlen dán filmre. Ugyanakkor joggal felmerülhet a nézőben a kérdés, hogy mégis mi értelme lenne elkészíteni két évvel az eredeti bemutatása után ugyanazt az alkotást. Ha Watkins jelenetről jelenetre felvette volna A látogatás forgatókönyvét más színészekkel, akkor nagyjából egy olyan, tényleg felesleges remake-et kaptunk volna, mint amit Michael Haneke készített saját filmjéből, a kiváló Furcsa játékból tíz évvel a klasszikus után Amerikában, Naomi Wattsszal a főszerepben. Természetesen ahogy Hanekénél Watts és Tim Roth alakítása érdemes a figyelemre, úgy
a briliáns James McAvoy minden eddiginél őrültebb játéka is megér egy mozijegyet,
de más nem nagyon. Továbbá be kell látni, hogy az eltérő kultúrkör másfajta karaktertípusokat és cselekményszövést is hoz magával, így a kontinentális európai szenzibilitással ez a vérbeli angolszász történet nem biztos, hogy működne.
Ám ha úgy tekintünk a Szádra ne veddre, mint ami nem újrajátssza, hanem kiegészíti A látogatást, akkor máris jobban fogjuk szeretni, illetve másképp ítéljük meg.
Két különböző filmről van szó, melyeknek hasonló a története, hasonló irányba is tartanak, de más-más megoldást kínálnak a konfliktusra,
ilyen módon más a céljuk és az üzenetük is. Lényegét tekintve persze mindkettő premisszája az, hogy korunkban a felső és középosztály társadalmi érintkezése túlságosan is formálissá vált. Vérmérséklettől függően hosszabb vagy rövidebb ideig udvariaskodunk egymással, még talán akkor is, ha a másik már az agyunkra megy. Sőt, bizonyos szituációkban el kell tűrnünk bizonyos embereket, mert vagy a munkánk függ tőlük, vagy csak nem akarunk jelenetet rendezni. Paddy, illetve a dán filmben Patrick pont ilyen emberek, éppen annyira harsányak, amennyire az átlagos külső szemlélő szerint még elfogadható, sőt jó fejnek tűnnek. A „rossz fej” pedig az, aki nem vevő a poénjaikra, a bunkó megjegyzésekkel tűzdelt kedvességükre.
Vagyis mindkét alkotás arra irányítja a figyelmet, hogy vannak ezek a Paddy-k és Patrickek, akikkel a Benhez vagy az eredetiben Bjørnhöz hasonlóan csendesebb, introvertáltabb emberek nem tudnak mit kezdeni. Egyik mű sem feltétlenül az antagonista pártján áll, azaz nem teljes mértékben ért egyet azzal, amit demagóg módon Paddy a cselekmény során többször is a hősök fejéhez vág: hogy nem őszinték, nem merik kimutatni a valódi érzelmeiket. Mondja ezt ugye egy hazug csaló, akinek talán egyetlen szava sem igaz. Mindenesetre sem A látogatás, sem a Szádra ne vedd nem az udvariaskodó családot teszi felelőssé a saját sorsáért, inkább azt hangsúlyozza, hogy a társadalom tett minket ilyenné. A szocializáció során válunk Bjørnné vagy Benné,
a modern civilizáció tanít arra, hogy emberként udvariasnak kell lenni, el kell fojtanunk az érzelmeinket,
tűrnünk kell a nagyobb jó érdekében. Ha úgy tetszik, mindkét film két homlokegyenest ellentétes minőséget helyez egymás mellé. A holland és angol család, illetve családfő abnormális, mert csak árucikként vagy inkább valutaként tekint a dán és amerikai családra, amellyel kedvére azt csinálhat, amit akar. Ám – és ez volt A látogatás nagy vívmánya – a dán és az amerikai család is egy szélsőséget képvisel, de ők duplán áldozatok. Egyrészt áldozatai egy antiszociális bűnbandának, másrészt viszont áldozatai a modern civilizációnak, ami normának állítja be a megalázkodást és a tűrést a végtelenségig. Mindkét film tükröt tart az átlagember elé: életmódjuk abnormális. Csak míg Patrick és Paddy abnormalitása az egyszerű darwini törvények elve alapján mintegy „jó” stratégia a túléléshez, addig
Bjørn és Ben passzív megalázkodása inkább lassú méreg, ami a társadalom védőburkában évtizedek alatt végez az emberrel.
A történet kíméletlen zsenialitása, hogy hiába vannak klasszikus értelemben vett pozitív és negatív hősei, egyik életmód sem tűnik fel pozitív színben. A látogatás és a Szádra ne vedd viszont másképp valósítják meg ugyanazt a társadalomkritikát. A látogatás nemcsak azért horror, mert brutális a végkifejlete, hanem azért is, mert nyilvánvaló műfaji túlzásai ellenére is megmarad a realitás talaján.
A velejéig pesszimista lezárás a visszajelzések alapján sokaknak nem is tetszett, de ezzel tulajdonképpen a film elérte az alkotói célját. Ugyanis
A látogatás nem megnyugtat, hanem felráz. Nem kielégítő, hanem felkavaró és felháborító.
Felháborodást kelt, mivel a nézőt szétfeszíti az iszonyú düh az aljas gonoszság és az ezzel szembeni teljes tehetetlenség láttán. Még jobb persze, ha ezt a befogadó továbbgondolja és rájön, hogy abban Patricknak igaza van, hogy azért csinálják ezt a „vendégeikkel”, mert azok „hagyták”. Tafdrup hősei pontosan azért válnak teljes mértékben passzívvá a cselekmény végére, hogy a néző a való életben ne legyen az, hogy ő maga leszámoljon az értelmetlen udvariaskodással és – ha szükséges – helyreállítsa az emberi méltóságát.
A Szádra ne vedd az elementáris, torokszorító düh helyett mást, torokszorító feszültséget kínál.
Nem gyomrost kapunk tőle, hanem csak egy pofont. Ha láttuk Watkins hasonló témájú filmjét, az Eden Lake-et, akkor nem lepődünk meg azon, hogy a remake hősei aktívabbak, beleértve a gyerekeket is.
Az újítás terén sikerrel járt Watkins, de azért a klasszikus thriller nem minden esetben hálálja meg, hogy a film készítője ezt a zsánert választotta a társadalmi horror helyett. Az mindenképp pozitívum, hogy a gyerekek sokkal nagyobb szerepet kaptak, mint az eredetiben. Paddy kisfia, akin kezdettől látszik, hogy nincs minden rendben vele, jelezni próbál a családnak és a kislánynak is, csak nyelv nélkül elég nehéz ezt szavakba önteni. Már ez, a kommunikációra tett kísérletek sorozata is tökéletes suspense, ha láttuk az eredetit, akkor is izgulunk ezen újdonság miatt, hogy vajon az amerikai család reagál-e, illetve időben reagál-e Antre. A felnőttek szálán viszont Watkins jelentősen túlpörgeti a thrillert, néhány jelenetben már-már komikus és irreális.
A végjáték ennek ellenére is meglepően jól működik.
Nem a legszofisztikáltabb párhuzam, ahogy maga a Szádra ne vedd fináléja sem a legkifinomultabb, de hasonlóan erőteljes a végső leszámolás, mint Wes Craven kultfilmjében, Az utolsó ház balrában és annak 2009-es remake-jében, ami szinte pont úgy módosított az eredetin, ahogy Watkins műve. Sallangmentes, tenyérizzasztóan izgalmas, bár nem annyira véres thriller bontakozik ki, amelyet a dán filmmel ellentétben inkább érezni kell, semmint érteni. Logikai bukfencek, túlzások és átgondolatlan fordulatok is vannak benne szép számmal.
Mackenzie Davis nem véletlenül játszhatott korábban terminátort is a Sötét végzetben: nemcsak magas, hanem izmos, sportos testalkatú, ezért rendben is lenne, amit a karaktere tesz a cselekmény utolsó harmadában, ám még ezzel együtt is, Watkins túl sokszor él azzal az olcsó, „instant feminista” megoldással, hogy az „erős nő” menti meg a „gyenge férfit”, vagyis Bent. Bennek egyébként szép karakteríve van, miként a lányuknak is:
mindkettőjük szemszögéből a Szádra ne vedd egy felnőtté válási, illetve Bennél egy férfivá érési történet is.
Louise-zal azonban a kezdettől erős nő. Az eredeti film Louise-a is határozottabb fellépésű, mint a férje, de a Szádra ne veddben szinte az elejétől egyértelmű, hogy ki hordja a nadrágot, ki fogja már egészen korán megvédeni a gyermekét és felszólalni Paddy minősíthetetlen megnyilvánulásai ellen. Ezért már csak miatta is sejthető, hogy nem ugyanazt a pesszimista végkifejletet kapja a néző, mint A látogatás esetében.
Érdemes tehát a helyén kezelni ezt a filmet, ami határozottan nem a dán horror másolata, hanem újraértelmezése. Ez megnyilvánul a Szádra ne vedd legjobb karakterében, Paddyben is, akit James McAvoy groteszk figurává formált. A Fedja van Huêt által egyébként McAvoy gonosztevőjéhez hasonlóan zseniálisan eljátszott Patrick az eredetiben inkább csak félelmetes és fenyegető volt. Paddy viszont egyszerre karizmatikus, harsány, visszataszító és vicces a maga beteg módján. Úgy vicces, hogy a képtelenségeken, amiket művel és amiket beszél, önkéntelenül is elneveti magát a néző. A katarzis nem marad el, és bár a
Szádra ne vedd végkifejlete is nyugtalanító a maga módján, mégis elégedettséggel tölt el.
Más kérdés persze, hogy ha elégedetten távozunk a moziból, vajon változtatunk-e az életünkön. Nem jobb-e, ha egy film inkább feldühít és elgondolkodtat, mint A látogatás?
Szádra ne vedd (Speak No Evil), 2024. Írta és rendezte: James Watkins. Szereplők: James McAvoy, Mackenzie Davis, Aisling Franciosi, Alix West Lefler, Dan Hough, Scoot McNairy. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
A Szádra ne vedd a Magyar Filmadatbázison.
