Szimler Bálint első nagyjátékfilmje gördülékeny őszinteséggel és a gyermeki nézőpontból fakadó szűretlen átéléssel csodálkozik rá a magyar állam, tágabban az egész társadalom állatorvosi lovára, amit úgy hívnak: oktatásügy. A Fekete pont realizmusa azonban épp olyan hamiskás, és épp csak a lényeg mellett kanyarodik el, pont mint egy kiskamasz félmosoly.
Az iskola mint a társadalmi valóságunk ellentmondásait, morális dilemmáit és hatalmi struktúráit tükröző allegorikus tér nem pusztán a hazai független rendezők nóvuma. Ugyanis az utóbbi években kialakult nemzetközi iskolafilmes trend az oktatás, a politika, a korhangulat és az erkölcsi normáink dinamikus kölcsönviszonyát központivá nagyító művek sorát termelte ki. Az eltérő szociokulturális közegekben játszódó filmek
más-más fénytörésben teszik hangsúlyossá a közoktatás és az azt (nem) működtető rendszer vagy értékrend ortopéd aspektusait,
legyen az a liberalizmus és a demokrácia felfeslése egy német mintaiskolában (A tanári szoba), a rögzíthető tényeket nézőpontokra tördelő bullying-történet Japánból (Szörnyeteg), a korrupció mint a felnőtté válás természetes kelet-európai együtthatója (Érettségi) vagy épp saját ideológiai megosztottságunk (Magyarázat mindenre, Elfogy a levegő) és a poshadt, agyatlan politikai szervilizmusra való igényünk (Pannónia dicsérete). Szinte mindegyiküknél kirajzolódik a csapdahelyzet közös motívuma, ami tanárt, szülőt, diákot egyaránt fojtogatva, a nevelés és tanítás bizalmi helyzetét értelmetlen szabályok, tekintélyelvűség és paternalista elnyomás mentén az állami/többségi kontroll toxikus fenntartójává zülleszti. Habár remek filmekről van szó,
helyenként mégis túl direkt módon vetnek fel égetően aktuális kérdéseket
még úgy is, hogy egyébként a polarizált igazságokat és a szétkenődött közösségi morált tematizálják, viszont minden rétegeltségük ellenére valahogy zavaróan bekanyarodnak az egyirányú tanmesék utcájába.
A Fekete pont is ebbe a sorba illeszkedik, de a narratíva egyáltalán nem a két lépés távolságból szemlélt erkölcsi határhelyzetek parabolikus elbeszélésmódja felé, hanem sokkal inkább a lepattant kisrealizmus és az ebből kibontható általános iskolás, primer hétköznapi tapasztalatokra építkezik. Általános és iskolás, ugyanis Szimler filmje valóban szinte csak
azokat a mindenki által jól ismert helyzeteket rekonstruálja és sorjázza serény pedantériával, amiken mindannyian keresztülmentünk.
Az évnyitókon kókadozó gyerekek csendélete, az ehetetlen menzakaja vagy a kínos felelés fejes káposztából. Szimler igyekszik a szokványos életképeket azzal megcsavarni, hogy főszereplője, Palkó, egy Berlinből frissen hazaköltözött ötödikes fiú szemén keresztül láttatja az amúgy teljesen banális, apró elnyomásokból és megalázásokból összeálló, avitt, merev, a nebulókat kussolni vagy magolni tanító, csak a fegyelemben és retorziókban gondolkodni képes magyar oktatást. A többi karakter sem sokkal árnyaltabb annak ellenére, hogy üdítően amatőr szereplőket sikerült castingolni, így a Fekete pont sulija tényleg zsongani és élni kezd. Van itt (sok) lerágott idegzetű hatvanas tanárnéni, tohonyán hatalmaskodó iskolaportás, funkcionális analfabéta technikatanár, cinikusan lekezelő tankerületi hivatalnok és Mészöly Anna alakításában a fiatal, tanítványait partnerként kezelő idealista tanárnő.
Az újszerűség vagy az a revelatív szempont, ami indokolná, hogy a személyes élménygyűjteményen túl Szimler miért ehhez a témához nyúlt, viszont hiányzik a filmből. Felelés című kisfilmjében korábban szintén feldolgozta már a katedra előtti feszengés kollektív tapasztalatát, ugyanezzel az alulkomponált képekben fogalmazó alkotói megközelítéssel. A most is hasonló formai megoldások, a minimalista, sokszor statikus kompozíciók nagyon is működnek, viszont
a stilárisan egységes vizualitás dacára a jelenetek hangneme már erősen ingadozó,
a gyerek-felnőtt nézőpontok és ezek érzelmi töltöttsége minden koncepció nélkül váltakoznak. A tanórák és az értekezletek abszurd nyomasztásától átmenet nélkül megyünk a felemelő tanár-diák bizalmi kapcsolatig. Előképeitől eltérően Szimler igyekszik száműzni filmje cselekményéből a nagy, központi morális dilemmát, a rétegzett jellemeket és a szájba rágást, inkább a realista ábrázolásmód, az improvizatív, valódi gesztusokat előpiszkáló színészvezetés és atmoszféra érdekli. A Fekete pont céltalan, epizodikus, szilánkos szerkezete ugyanakkor megismétli az Itt vagyok irányvesztett és súlytalan tévelygését. Szimler bár ezúttal letisztultabb és konzekvensebb világot épít, mégis korai rövidfilmjének hőséhez hasonlóan mindenről akar beszélni egyszerre.
A Fekete pont hiánytalanul bebiflázta és fel is mondja a leckét: tanárhiány, infrastrukturális lerohadás, konzervatív és liberális nevelési elvek feszütsége, a tankerület bürokratikus túlhabzása, testi fenyítés, Nyugat-Kelet kulturális oppozíciója. A dráma mégsem jön. Sem a téma szubverzív újrakeretezése vagy súlypontjainak áthelyezése. Mintha a narratívát is leuralta volna Palkó átható és kitartó unalma. A hullámzó színvonal és az olykor csodálatosan groteszk helyzetkomikum ellenére nincs átgondolt szimbólumrendszer, csak pillanatnyi alkotói impulzusok. Pedig akadnak itt a betagozódás gyötrelmét remekül megvilágító és kifigurázó metaforák, mint a keretéből kizuhanó ablak, a címbeli fekete pont, azonban ezek is primer szerzői emlékeket tükröznek,
a mozaikos élmények valódisága pedig nem tud csak úgy többletjelentést hordozó rendszerré összeállni.
Pont fordítva: a vizuális/nyelvi metaforáknak kellene normál esetben egy gondolatrendszerré, látásmóddá, tagolt, artikulált valósággá szervesülniük. Szimlernél ez hiányzik, amin még a film fő állítását allegorikusan újraolvasni igyekvő beékelt színdarab szekvenciája sem segít.
A Fekete pont egyértelmű csúcsmozzanata ezzel szemben a szülői értekezlet,
ami a hetvenes évek dokumentarizmusát és szatirikus, de mélyreható rendszerábrázolását (pl. A határozat) idézve végre eltávolodik a diákok világától, és egy olyan összetett szociális problémát képes egyetlen pár perces jelenetbe sűríteni, majd kompakt és húsbavágó hitelességgel megmutatni, mint a magyar átlagcsaládok közti anyagi különbségek és a társadalmi szolidaritás teljes hiánya.
Az ilyen minőségi kiugrások ellenére a film kritikája a normatív, pitiáner hatalmi visszaélések révén az egyéniséget legyaluló intézményi logikával szemben viszont túl sekélyes és rövidlátó ahhoz, hogy a Fekete pont provokatív, releváns vagy egyáltalán csak vitaindító társadalmi kommentár lehessen. Szimler bravúrosan megcsinálta azt, hogy a sokszor metszően éles és hiteles hang mögött valahogy végül mégis csak üres felszínt és mesterkéltséget találunk. A Fekete pont egy jó ügy mellett hoz fel gyenge érveket. A dokurealista természetesség, a Budapesti Iskolát idéző felszabadult, spontán pillanatok, a valódi színészi jelenlét és a teljesen autentikus, élmény- és érzetalapú közegábrázolás ellenére a felvázolt konfliktusok zöme besül, vázlatos, nincs nekik kellően megágyazva és a kifutásuk is a levegőben lóg. Ez azonban nem a Fekete pont stilisztikai megoldásaival rokon román újhullám okos és precízen drámaiatlanító narratív céltudatossága, hanem
erőtlen közhelylajstrom, ami nem feltárja, hanem koptatja az igazságot.
Szimlernél hol működik a groteszk, hol nem, mivel az abszurdnak láttatott iskolai/pedagógiai ormótlanságok és megalázások sokszor a felnőtt értelmiség retrospektív, szatirikus és kipárnázott tekintetét tükrözik, ettől fókuszálatlan, anekdotikus és csapongó lesz a film, de olykor mintha mégis agitálna, csak épp a közhelyek ellen. Nehéz például a szisztematikus rothadást és a lelketlen, poroszos zsarnokságot azon lemérni és szemléltetni, hogy mindenki utálta a röpdogákat.
A gyerektraumák és
az emberi/közösségi diszfunkciók parodisztikus felsorolása az, ahol bomlik a film valóságigénye,
de nem azért, mert hamis lenne, amit állít, hanem mert annyira igaz és egyes mikrorezdüléseiben annyira fején találja a szöget, amitől a film mint az iskola ellentmondásos témájáról lőtt tűpontos állapotjelentés egyszerűen elcsépelt, korábban már minden oldalról körüljárt állókép lesz. A minden szarizmus minősített esete (elnézést a fideszes zsargonért). A Fekete pont szórakoztató, könnyen azonosulható és egyáltalán nem kudarc, de kicsit sem visz közelebb az oktatásügy, a nevelés retrográd intézményi felfogásának és az azt tápláló kicsinyes társadalmi frusztrációknak az alaposabb megértéséhez. Megmutatja az elcseszettség mértékét, de korábbi osztálytársához, Reisz Gáborhoz és a Magyarázat mindenre tagadást is tagadó alkotói gesztusához hasonlóan az egyetlen cselekvő aktus Szimlernél is a kiábrándult kivonulás.
Fekete pont (2024). Írta és rendezte: Szimler Bálint. Fényképezte: Rév Marcell. Szereplők: Mészöly Anna, Paul Mátis, Kovács ‘Dadan’ Ákos, Mátis Inez, Lőkös Ildikó, Nádasi László, Marozsán Erika. Forgalmazza: Mozinet.
A Fekete pont a Magyar Filmadatbázison.
