Tizenhárom év után újra nálunk járt a tuareg zenészkollektíva, a Tinariwen. A „sivatagi blues” úttörői az Akváriumban mutatták meg, hogy miért sorolják őket már több évtizede (jogosan) a legkülönlegesebb világzenei formációk közé.
A koncert napján kezdődő lehűlés nem könnyítette meg, hogy átadjuk magunkat a sivatagi életérzésnek, de láthatóan az erős eső sem akadályozta meg, hogy egy hétfői napon rogyásig megteljen az Akvárium Nagyhallja. Miközben vártuk, hogy a nyersbetonnal, szabálytalanul megtört fekete panelekkel és derengő kék fénnyel megtöltött, enyhén futurisztikus koncertterem színpadán megjelenjen egy csapat nomád,
azt próbáltam visszakeresni az emlékezetemben, hogy honnan is ismerem ezt a zenekart.
Szeretném azt mondani, hogy már majdnem másfél évtizeddel ezelőtt is olyan kitágult zenei érdeklődésem volt, amit kizárólag csak tuareg együttesek hallgatása elégített ki. De sajnos a legvalószínűbb, hogy – több millió emberrel együtt – én is a 2010-es foci VB nyitókoncertjén hallottam őket először. Az viszont egészen biztos, hogy a többnyire mainstream pop-produkciók közül már ott is annyira kilógott, amit akkor a tévében láttam, hogy azonnal mindent tudni akartam róluk.
Nem kellett csalódnom, mivel az együttesnek nemcsak a zenéje, hanem a története is egyedülálló. A Tinariwent több tuareg felkelés, majd a 2010-es években egyre inkább teret nyerő radikális iszlamista szervezetek fenyegetése is formálta. A formáció alapító atyja, Ibrahim Ag Alhabib négyévesen végignézte, ahogy az apját az első tuareg felkelés alatt kivégzik Maliban. A második felkelésben az 1979-ben alakult és addigra kibővült zenekar több tagja is részt vett, míg a legutóbbi, 2012-es felkelés alatt
a Tinariwen – mint „a Sátán zenéjének” előadói – az Ansar Dine nevű militáns szervezet célpontja lett,
ami miatt ideiglenesen az Egyesült Államokba tették át a székhelyüket. Így nem meglepő, hogy a többnyire tamasek nyelvű dalok gyakran szólnak háborúról, békéről, a tuareg identitásról, a kiveszőben lévő tuareg hagyományokról. Persze szerepet kap a barátság, a bajtársiasság, a folyamatos vándorlás és a sivataghoz való viszony is.
A Tinariwen nem véletlenül hivatkozik magára kollektívaként: az egyébként is folyamatosan alakuló, idősebb tagság a kétezres évek elején kinyitotta az ajtót a fiatalabb, már az ő zenéjükön felnőtt generációnak. A hétfői koncerten sem Ibrahim Ag Alhabib vitte a prímet – ő ezen a turnén vélhetően részt sem vesz – hanem a zenekarral gyakran turnézó Iyad Moussa Ben Abderahmane, akinek Imarhan nevű saját zenekara is egyértelműen a Tinariwen örökségére épít.
Az albumok is a legritkábban készülnek „hagyományos” stúdiókörülmények között.
A legutóbbi, sorban a kilencedik, Amatssou („A félelmen túl”) című albumukat például az algériai Taszilin-Ádzser Nemzeti Parkban vették fel egy mobil stúdióban. Az előző album (Amadjar, azaz „Ismeretlen utazó”) anyagát pedig a Marokkóból Mauritániába tartó út alatt írták, nomádként utazva, az esti tábortűz mellett, vagy a szállásként felállított sátrakban, helyi zenészekkel összeállva.
Így aztán mikor a hét, hagyományos ruhát és többnyire tagelmustot – az arcot szinte teljesen elfedő tuareg fátylat – viselő férfi szótlanul felsétál a Nagyhall színpadára, a hatalmas tapsból és éljenzésből érezhető: ez nem csak az éppen turnézó hét zenésznek, hanem az egész kollektívának, ennek a saját történelemmel rendelkező, különleges intézménynek szól. Az egyik énekes-gitáros szálem alajkummal köszönti a közönséget, és már el is kezdődik az első dal, egyelőre lassan, basszusgitár és ütőshangszerek nélkül. Annak ellenére, hogy a zenekar utolsó albuma a korábbi hangzás mellett már bluegrass és country elemekkel is kísérletezett, a mostani színpadi felállás hagyományosnak mondható.
Kettő-négy gitárt, egy basszusgitárt és ütős hangszert használnak csak, ezzel kísérik a sokszor egyszerre is megszólaló öt-hat énekhangot.
Persze ez semmit nem vesz el az előadott dalokból, sőt. A gitárok, az énekdallamok és a basszuskíséret már a harmadik számnál úgy tekerednek össze, mint a kígyók: ugyanazt játsszák, vagy épphogy kiegészítik egymást, válaszolgatnak, ismételnek. Közben pedig végig egyenletesen zakatol vagy halkan kattog a gitárosok és énekesek fala mögött szemmel alig észrevehető dob.
Némi bemelegítés után karcosabb gitártémák és dübörgősebb basszustémák következnek, és megmutatkozik a leginkább jellemző dalforma is: egy énekes előénekli a versszakot, hogy aztán a következő körben az összes többi hang „válaszoljon” neki. A tizedik dalig gyakorlatilag megállás nélkül közlekedik a zenekar. Csak egy-egy rövid merci hangzik el és rohanunk is tovább a következő hipnotikus-monoton dalhoz. Ahol a dob a háttérbe vonul és lassabb szám következik, ott a közönségtapsot használják ütőhangszernek. (A legnagyobb megdöbbenésemre
a közönség nemcsak a ritmust tudja tartani, de nyugati fülnek nem teljesen megszokott ütemhangsúlyokra is szinte hibátlanul tapsol.
Gyakorlott világzene-hallgatókról lehet szó.) Aki ezen a ponton hagyományos ruhába öltözött, egy helyre lecövekelt nomádokra gondol, az nem is lehetne távolabb a valóságtól. A színpadkép folyamatosan változik, mikrofonok, gitárok cserélődnek. De a fő attrakció egyértelműen a világoskék ruhás Alhassane Ag Touhami vokalista rongybabához hasonlító tánca, ami a tempó emelkedésével egészen váratlan kézmozdulatokkal jár; illetve ahogy Abdallah Ag Alhousseyni gitáros-énekes a színpad elejére jön táncolni egy-egy lassabb dalnál.
A koncert hivatalos részét kifejezetten gyors, kattogós ritmusú számok zárják, az utolsó dalnál még ez a jó ritmusérzékkel megáldott közönség is megkeveredik kicsit, de a zenekar nincs zavarban:
mire is lenne az utolsó dal, ha nem arra, hogy a végletekig emeljék a tempót?
A négyszámos ráadásblokk lassan indul, először csak két gitárral, aztán egyenként visszatér és becsatlakozik minden tag. Az utolsó előtti ráadásban egy basszusszólót is kapunk, a záráshoz pedig négy gitár szolgáltatja a gyors, egymásba fonódó dallamokat és megint húzzák, húzzák a tempót felfelé, amíg egyszer csak az egésznek vége nem szakad.
A ráadással együtt körülbelül húsz dalos koncertnek olyan hirtelen és feltűnésmentesen lesz vége, ahogy elkezdődött, de nincs hiányérzetünk. Ahogy a dalok között is csak egy-egy szűkszavú köszönöm hangzik el, most sem múlatják az időt fölösleges beszéddel. Ilyen, amikor több mint másfél óra tömény élőzenét kap az ember egy olyan formációtól, amelyik tudja, hogy egy koncertnek akkor is van íve, ha a mikrofont kizárólag éneklésre, és nem a hangolás vagy átszerelés alatti kényszerű anekdotázásra használják.
Akikkel semmilyen közös nyelvet nem beszélünk, de tisztában vannak vele, hogy a zene beszéd nélkül is megteremti a saját atmoszféráját.
Ezért működik minden környezetben a Tinariwen zenéje, és ezért tud elhozni nekünk egy szeletet a nagyvárosba abból a „fókuszált nyugalomból”, ami a nomád tuaregek szerint csak a sivatagban érhető el.
Tinariwen, Akvárium, 2024. szeptember 9.
Borítókép és fotók: Rausz Tícia / Akvárium Klub.
