A nyilvános öngyilkosság legitim formája a politikai ellenállásnak,
mondom, miközben azon gondolkodom,
a többieknek sem kellene ennyit szenvednie,
hogyha az első, aki felgyújtotta magát,
kevésbé fájdalmas halálnemet választott volna.
Vannak képek, melyeken összesűrűsödik a korszak:
a lángoló demonstrálót lopakodva,
lövésre készen közelíti meg egy közrendőr.
Az utolsó mondatát – „Free Palestine!” –
kegyeleti okokból elhallgatja a liberális sajtó.
A vágy, hogy eggyé váljak bármivel,
veled:
mintha nem tudnék mit kezdeni a helyzettel,
hogy önszeretetre vagyok berendezkedve.
Engedd, hogy az egybeoldódás által végre
megint befelé szerethessek.
Őrült, aki az ellenállásnak ilyen radikális,
önmegsemmisítő, teátrális és brutális
módját választja. A népirtó rezsim áldozata,
nem pedig hős.
Nincsenek szent őrültek,
csak hatékony józanok,
mondod, miközben a huzat félresöpri a függönyt,
és – gyengéd hibajavító –
fehér fénycsíkot húz a szeplőidre.
Szeretlek. (Vajon meghalnék érted? És te értem?
Jobban félek a szenvedéstől, mint a haláltól.)
És közben
ezt az egészet nem hallja, nem látja senki.
Jó veled kettesben
a közös ágyunkon kuporogva
összeérő végtagokkal
tompított hangon beszélgetni, amíg
el nem fáradunk és egymás jelenléte
felül nem írja a véleménykülönbségeket –
már csak a másik szájmozgására,
hangjára jut figyelem.
És közben
Aaron Bushnell (25),
az amerikai légierő volt katonája,
baloldali aktivista,
egykori keresztény
anarchista fiatal,
áll az Izraeli Nagykövetség előtt
egyenruhában,
kézfejét összeszorítva,
terpeszben,
háta mögött kovácsoltvas kerítéssel,
csizmája alatt bézs járdakővel,
és a testén,
mint gazdája vállán megpihenő háziállatot,
földig érő selyempalástot,
vörös kúszónövényt,
hordja a tüzet
mindörökké.
Borító: Unsplash
