Francis Ford Coppola szó szerint mindent feláldozott azért, hogy elkészíthesse évtizedek óta dédelgetett álmát, a Megalopolisz pedig végül egészen a cannes-i versenyprogramig jutott. Mégis nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy mi ez a film, grandiózus mestermű vagy igazi, hamisítatlan blöff? Talán mindkettő egyszerre?
Az idősebb Coppola pályája eddig is elképesztő kanyarokat vett. A rendezőlegenda az 1960-as évek végén indult el, majd olyan művekkel vált az Új Hollywoodnak nevezett filmtörténeti korszak egyik legfontosabb alkotójává, mint a Magánbeszélgetés, a Keresztapa első két része vagy az Apokalipszis most. A ‘90-es években aztán rendezett még egy sokat emlegetett Drakula-feldolgozást,
azóta viszont nem tudta megközelíteni a korábbi művek sikerét, 2011 óta pedig egyáltalán nem rendezett filmet.
A Megalopolisz terve azonban egész pályafutását végigkísérte, s úgy tűnik, most jutott el odáig az elhatározás, hogy gyakorlatilag mindent kockára tegyen azért, hogy végre elkészíthesse. És bizonyos értelemben pont olyan ez a film, mint amire egy hasonló felvezető után számítanánk. Szertelen, szélsőséges, szenvedélyes, helyenként magával ragadó, bekategorizálhatatlan mű, amire nem véletlenül nem tudom azt mondani, hogy jó film.
Egy egykor virágzó, mára viszont erőteljes hanyatlásnak induló metropoliszban járunk, amire Új Rómaként hivatkoznak a történetben. Itt dolgozik a vizionárius építész, Caesar Catilina (Adam Driver), akinek ambiciózus tervei összetűzésbe kerülnek a polgármester (Giancarlo Esposito) konzervatívabb elképzeléseivel. Ám hiba lenne, ha Új Rómát az ő konfliktusukra egyszerűsítenénk. Van itt minden, ami egy megfelelően sötét történelmi korszakban szokott:
árulás, könyörtelen gyilkosság, mértéktelen testiség és persze az ígérete annak, hogy valami jobb jöhet, ha eleget szenvedünk.
Coppola nem sok gondolkodnivalót hagy a nézőnek azzal kapcsolatban, hogy milyen történelmi korokra asszociál leginkább a karaktereiről.
A kollektív historikus tudatban dekadens metropoliszként szereplő késői Róma, és annak is egy ténylegesen megtörtént összeesküvése szolgáltatja az alapot, de azok a kritikák sem járnak messze az igazságtól, amelyek azt állítják, hogy az egyébként elég erőltetett római párhuzamok ellenére Coppola valójában a különböző rendszerek genealógiájának megalkotására, a legfontosabb jellemzők összegyűjtésére vállalkozik. Ilyen értelemben a Madách-párhuzam sem pontatlan, a Keresztapa rendezője erőteljesen strukturalista történelemszemléletet vázol fel,
a visszatérő mintázatokat kutatja, és feltételezi, hogy minden rendszer „életében” ugyanazok a fordulópontok figyelhetőek meg.
Egy ponton az egyik karakter el is mondja, hogy egy rezsim bukására onnantól fogva van nagy esély, hogy az emberek felteszik azokat a bizonyos kérdéseket, és már nem vakhittel fordulnak az uralkodóréteg irányába. És a Megalopolisz szerint ez csak idő kérdése, hiszen ők mindent megtesznek azért, hogy ne tudjunk rájuk tisztelettel tekinteni.
Ezzel együtt ez Coppola filmjének leggyengébb aspektusa. Az egykori vizionárius direktornak mára egyáltalán nincs mondanivalója a kortárs politikai viszonyokkal kapcsolatban, története rövid idő alatt az autoriter rendszerekkel kapcsolatos legelemibb kritikák felsorolásává válik:
kenyeret és cirkuszt, minden a látvány, a spektákulum, és természetesen senkiben sem lehet megbízni.
Van itt mindenféle toposz, a hatalmi és szexuális visszaéléseken túl egészen az Aubrey Plaza szórakoztató karakterén keresztül megjelenő médiakritikáig (bár a Hálózat Diana Christensene óta ennél e téren is több kell). A Megalopolisz mindenbe belekap, de itt látszik igazán, hogy bár Coppolában nagyon erős volt a közlési vágy, egyszerűen nem tud már érdemben hozzászólni a jelenleg is zajló folyamatokhoz, ahhoz pedig túlságosan is konkrét, hogy az absztrakt mondanivalója erőteljessé váljon.
Van persze ennek a filmnek egy személyes szála is, Coppola az antik drámákhoz nyúl vissza, a két rivális felet a vérségen keresztül köti össze. A tragédiák kiszámíthatósága mellett az utolsó jelenet pátosza is hamissá teszi ezt a vonalat, ám az is teljesen egyértelmű, hogy a privát szál csak azért kellett a filmbe, hogy igazán sok időt tölthessünk Caesarral, a különc zsenivel, aki minden kétséget kizáróan a rendező alteregója ebben a történetben. A művész, az alkotó szellem, aki egy különleges anyag, a megalon felhasználásával keresi a mestermű lehetőségét.
Ha elfogadjuk, hogy Caesar valahol Coppola, akkor az önreflexió ebben az esetben egyáltalán nem pozitív.
Adam Driver karaktere kegyetlenül mar el mindenkit maga mellől, és végül szó szerint beleőrül a nagy tervébe.
De érdemes arra is figyelmet fordítani, hogy mi a megalon, ami hatalmába keríti a mérnököt. Egy olyan anyag, amellyel képesek lehetünk megállítani, sőt akár bizonyos esetekben vissza is fordítani az időt. Ez a gesztus két szempontból is nagyon fontos: egyrészről nem nehéz ezt a filmet összekötni Coppola régi harcostársának, Martin Scorsesének egyes nyilatkozataival, amelyekben arról beszélt, hogy egyre kevesebb ideje van, pedig nagyon sok történetet szeretne még elmondani. Ismerve a film elképesztően kalandos gyártástörténetét, Coppolában is erős lehetett az ezzel kapcsolatos szorongás. Másrészről
a megalon a film két legfontosabb ígéretét hajtja végre: megállítja az időt és a lencséjén keresztül elképzelhető egy jobb világ
(hiszen maga is átlátszó, hajlítható, saját képünkre formálható). A legendás rendező tehát felvállaltan pályaösszegző szándékkal a művészeti ág legfontosabb kérdéseihez kíván hozzászólni, ám nem jut el ennek az ígéretnek a beváltásáig. Még akkor sem, ha végül szépen hagyja nyitva a kérdéseket, hiszen
bár a felszínen szinte csöpögős happy endet kapunk, a film mindent megtesz azért, hogy idézőjelbe tegye mindezt.
Végül mindannyian behódolunk Caesar akaratának, de abban nem lehetünk biztosak, hogy vátesz-e ő vagy egy egyszerű szélhámos. A disztópiának vége, de ha elfogadjuk, hogy a rendszerek élete mindig véges, a nevető kisbaba mögött már látjuk a viharfelhőket.
A Megalopolisz nem az a film, amelyre könnyen rásüthetünk címkéket.
Nem mestermű, de nem is nézhetetlen fércdarab, nem összedobált katyvasz, de nem is átgondolt szellemi termék.
Minden téren ide-oda ugrál a két véglet között, s ez a megvalósítás minőségére is igaz: egyes jelenetekben kétségtelenül kikandikál a zseniális rendező, máskor alig látni mindezt a rossz minőségű digitális trükkök és a váltakozó színvonalú színészi játék mögött. Mert míg Adam Driver szokás szerint remek, és Aubrey Plaza is szórakoztató paródiát hoz, arra például igen nehéz lenne szavakat találni, amit Shia LaBeouf elővezet ebben a filmben.
Számtalan hibája ellenére a Megalopolisz mégis kihagyhatatlan mozi.
Egyszerűen látni kell, mert nagyon ritka, hogy egy film ilyen mértékben zavarba tudja hozni a befogadót.
Ez kétségtelenül nagy eredmény, még ha nem is az, amit Coppola el akart érni.
Megalopolisz (Megalopolis), 2024. Írta és rendezte: Francis Ford Coppola. Szereplők: Adam Driver, Giancarlo Esposito, Nathalie Emmanuel, Aubrey Plaza, Shia LaBeouf, Jon Voight, Dustin Hoffman. Forgalmazza: Mozinet.
A Megalopolisz a Magyar Filmadatbázison.
