Filmfesztiválja nélkül Cannes minden bizonnyal egy lenne a Côte d’Azur álmos, ám jómódú kisvárosai közül. A mozgóképes seregszemlének köszönhetően nem csak a szűk kéthetes fesztivál alatt kedvelt desztináció, nevétől mára elválaszthatatlan a csillogás, a luxus, a glamúr. Ami messziről nézve a gazdagság és hírnév szédítő kombinációja, közelről sokkal összetettebb képet mutat. Beszámolóm igyekszik felmutatni az idei filmes kínálat gazdagságát, sokszínűségét.
Napok kellenek, hogy a fesztivál-üzemmódból visszatalálj a hétköznapok fájóan megszilárdult rendjébe. Könnyű felülni arra az erős flow-élményre, amit a jegyfoglalás izgalma, a sorban állások ráhangolódása, a két vetítés közti alapvető testi funkciók kielégítése, a másokkal való spontán beszélgetések vagy a következő helyszín megközelítésének nehézségei jellemeznek. Minden más jelentőségét veszíti, a figyelem egyedül arra összpontosul, hogy bejuss az eltervezett filmekre, ha meg nem sikerül, gyorsan tudj újratervezni. A korábban legalább felületesen elolvasott e-mailek egyből a kukába kerülnek, az étkezések rendjét és számát, az alvással töltött órákat a rendelkezésre álló – mintha a szokottnál gyorsabban folyó – idő határozza meg. Abba bele sem merek gondolni, mekkora alváshiányt halmoztam volna fel, ha a teljes fesztiválon részt veszek.
Azt jelenleg még nem tudni, hogy mely filmek miatt marad emlékezetes az idei fesztivál,
mik lesznek azok a címek, melyek itt kezdik meg diadalútjukat, kiket fog a következő hónapokban felfedezni, ünnepelni a nemzetközi közvélemény. Francis Ford Coppola Megalopolisa – bár megosztja a kritikát – inkább egy hatalmas fiaskónak tűnik, ahol minden gondolat belefullad a fárasztó, öncélú és rémesen kinéző katyvaszba, amiben szinte minden szereplő enervált amatőrnek tűnik. Paul Schrader sem a legjobb filmjével érkezett a Croisette-re, az Oh, Canada egy halálos beteg dokumentumfilm-rendezőről készülő dokumentumfilm forgatásának kerettörténetébe ágyazza bele a kameráknak, de leginkább a feleségének szánt hosszú és őszinte vallomást, gyónást. A megbízhatatlan narrátort, különböző idősíkokat, a remekül helytálló Richard Gere-t is bevető film mégis öreges és néhány részlet kivételével érdektelen alkotás. George Miller (hogy egy harmadik nagy öreget is iderángassak) viszont fiatalokat megszégyenítő látányorgiával kényeztette az erre vevő közönséget, és habár a Furiosa nem éri el a kilenc évvel ezelőtti Mad Max: A harag útja színvonalát, de nem sokkal marad el tőle.
The Girl with the Needle (Pigen med nålen)
Furiosa a mítoszok emberfeletti képességeivel rendelkező hősnője, akinek szenvedései, traumái is a mitikus térben (itt a posztapokaliptikus ausztrál sivatag) és a film szándékosan túlhajtott, színes, rajzfilmszerű világában nem kaphatnak kellő mélységet. Vele ellentétben Magnus von Horn (Sweat, Utórengés) filmjének főhőse, Karoline pokoljárása igazi gyomrost visz be a nézőnek. A fekete-fehér, 4:3-as képarányú alkotás a száz évvel ezelőtti Koppenhágába visz vissza, annak sáros utcáin, penészes zugaiban él a ruhagyári munkásnő, akinek férje eltűnt a világháborúban.
A gyár igazgatójával szövődő románc magaslatáról még nagyobb a bukása: a teherbe esett Karoline (Vic Carmen Sonne arca a némafilmeket idézi) előbb testi-egzisztenciális majd lelki-erkölcsi megpróbáltatásokon esik át. Egy idősebb nő veszi védőszárnyai alá, de Dagmar (a vérfagyasztó Trine Dyrholm) mentőangyalból ördögi figurává válik, aki
nemcsak éterfüggővé teszi a nőt, hanem a jószándék álcájában erkölcsi megsemmisülésbe is vezeti.
Magnus von Horn ezzel a mázsás súlyú, gyönyörűen fényképezett (az IÁ-n is dolgozó lengyel Michal Dymek volt az operatőr) mozival került be a nagyok ligájába.
A kegyelem fajtái (Kinds of Kindness)
Abba a ligába, aminek lassan tíz éve tagja a görög fenegyerek, Jórgosz Lánthimosz, aki épp tavalyi filmjével, a Szegény párákkal aratta eddigi legnagyobb sikerét. Talán épp ez a siker (és a négy Oscar-díj) adta meg a lehetőséget arra, hogy az utóbbi idők könnyebben fogyasztható nemzetközi produkciói után most A-ligás hollywoodi sztárokkal olyan filmet forgasson, ami
egyértelműen pályája első, görög szakaszát (greek weird wave) idézi.
A Kutyafog vagy az Alpok ismerete nélkül sokan értetlenül állnak majd, és csalódni fognak a három részből álló szkeccsfilmben.
Lánthimosz nem csak visszatért a gyökereihez, de Wes Andersonhoz hasonlóan kezdi kialakítani állandó truppját (Emma Stone, Willem Dafoe, Margaret Qualley és a most csatlakozó Jesse Plemons), akikkel filmről-filmre együtt dolgozik. Három bizarr alaphelyzetből indulnak ki a történetek, melyek így vagy úgy, de a valódi személyiség problémakörét járják körül. Létezik-e egyáltalán, vagy mindig különböző szerepeket játszunk? Meddig megyünk el önmagunk feladásában, hogy másoknak megfeleljünk? A középső szkeccs világában az sem eldönthető, hogy mi az igazság, nincs megnyugtató válasz. A korai filmek sok eleme köszön vissza A kegyelem fajtáiban:
a darabos színészvezetés és a groteszk helyzetek által generált humor, az identitás kérdései, szexualitás és étkezés, bedagadt lábak.
A kegyetlen, az egyén szenvedésére érzéketlen szabályok közt tengődő kisszerű szereplők a Coen-testvérek filmjeinek világát is felidézhetik bennünk.
Three Kilometers to the End of the World (Trei kilometri până la capătul lumii)
Az egyes embereket megnyomorító szabályok és rend nem öröktől valók, mi magunk alakítjuk olyanná, amilyenek. Ha egy társadalomnak 2024-ben feudális a berendezkedése, a másságot pedig megtorlandó bűnnek és kigyógyítandó betegségnek tekinti, akkor annak a legtöbb tagja nem lesz boldog és elégedett. Ám azt sokan elfelejtik, hogy épp ezek az elégedetlen emberek
nem alakítják, formálják másmilyenné a rendszert, hanem jobb híján belesimulnak és elfogadják a játékszabályait.
A 17 éves, melegségével csak ismerkedő Adinak (a film elnyerte a fesztivál Queer Palm-díját) nem az ezért kapott alapos verés fáj a legjobban, hanem szüleinek és a falu többi tagjának reakciója az ő homoszexualitására.
Nem csoda, hogy ebből a fojtogatóan zárt közegből menekülni akar (jelképes a csak csónakkal megközelíthető Duna-deltabeli helyszín, a tengerparttól három kilométerre fekvő Sfântu-Gheorghe falu, mely Románia második legkeletibb települése). Emanuel Pârvu – a román újhullám legszebb napjait idéző – filmjében akármerre nézünk, diszfunkcionalitást látunk, az emberek pedig – a régi reflexek tovább élnek – alkalmazkodnak. A panziós nem jelenti be a vendégeit, a rendőrnek fontosabb az előrehozott nyugdíj, mint a korrekt tényfeltárás, a helyi erős embernek megvannak a felsőbb körökben a kapcsolatai, melyek gondosan ellehetetlenítik a változás lehetőségét. A falusi pópa pedig imával gyógyítja a homoszexualitást, akkor is, ha ehhez meg kell kötözni a „beteget”. Adi története a lakmuszpapír, mely megmutatja, hogy a román ugar semmiben sem különbözik a magyartól: „lehúz, altat, befed”.
The Marching Band (En fanfare)
Ady Párizsból még élesebben látta hazája elmaradottságát, de ne legyenek kétségeink: az azóta eltelt időben a franciák sem alakították ki a tökéletes társadalmat. Ott sem mindegy (nagyon nem), milyen társadalmi osztályba születsz.
Thibaut és Jimmy édestestvérek, akiket két különböző család fogadott örökbe. A nagypolgári miliőbe került Thibaut világhírű karmester lett, míg Jimmy az iskolai menzán dolgozik és hobbiból harsonázik a kis bányászváros fúvószenekarában. Ha nincs Thibaut leukémiája, sosem találkoznak egymással. Emmanuel Courcol szociálisan érzékeny keserédes filmje két fivér lassú egymásra találásának története, ahol a leukémia és az eltitkolt örökbefogadás csak a katalizátor.
Az induláskor öles léptekkel haladó cselekmény a testvéri dinamikák alakulásán időzik el,
nem elfeledve a bezárás által fenyegetett gyár munkásaink sztrájkját. A közösségek (a családtól a zenekarokon keresztül a kisvárosig) összetartásának sokszor megénekelt ereje és pozitív üzenete friss és könnyen átélhető formában jelenik meg, a zárlat pedig garantáltan könnyeket csal a szemünkbe.
A szer (The Substance)
Coralie Fargeat filmje sokkal nyersebb, direktebb eszközökkel hat a nézőire: testhorrorba forduló szatírája élénk,
vibráló színekkel festi fel a fiatalságot fetisizáló, a (női) testet szexualizáló szórakoztatóipar és (férfi)tekintet vaskos kritikáját.
Los Angelesben járunk, a tárgyi környezet egyszerre idézi a ’80-as éveket és jelenünket.
A kiöregedett hollywoodi sztár, Elizabeth Sparkle (Demi Moore) tévés fitneszguruként keresi kenyerét, de egy nap kirúgják, hogy fiatalabb nővel pótolják. Ám ő nem törődik bele a kudarcba, és egy titokzatos szubsztancia segítségével világra hozza fiatalabb és tökéletesebb énjét, Sue-t (Margaret Qualley). Egy személyiség marad, aki egyik héten a mindenkit elbűvölő, szexuálisan vonzó és aktív Sue, a másikon viszont a társadalom szemében láthatatlanná váló hatvan körüli nő. Az érzékeny egyensúly persze felborul, ami egyre aggasztóbb következményekkel jár. Nem csak a szórakoztatóipar kapja meg a megérdemelt pofonokat (az excentrikus és haszonelvű tévés főnök szerepében Dennis Quaid ripacskodik önfeledten) a kinézet, a külsőségek piedesztálra emeléséért, a tökéletesnek ábrázolt és szexuális árucikké degradált testek miatt, hanem a mi voyeur-tekintetünk is, hisz a női rendező kamerája kínosan sokszor és sokáig pásztázza a formás és általában fedetlen női idomokat.
Az egyszerre nárcisztikus és testképzavara miatt öngyűlölő Elizabeth szerepére tökéletes választás az a Demi Moore,
akit a ’90-es években szintén nem a tálentuma miatt hordott tenyerén Hollywood, hogy aztán gyorsan el is felejtse. A szintén a fiatalság látszatát szolgáló plasztikai műtétek allegóriájaként is tekinthetünk erre az alkotásra, hiszen ahogy a valóságban is, az egyre több beavatkozás sokkal inkább egy ijesztő szörnyet, egy sosem létezett meghasonlott lényt hoz létre.
Emilia Pérez
Fontos szerep jut a plasztikai (pontosabban nemátalakító) műtétnek Jacques Audiard (A próféta, Rozsda és csont) formabontó musicalében is. A mexikói drogkartellek rémtettei nem épp a túláradó érzelmeket énekes-táncos formában színre vivő műfajért kiáltanak. Ám amit Roberto Bolaño a 2666 középső részében a meggyilkoltak és ismeretlen helyen elkapart ártatlanok szenvtelen felsorolásával ér el, azt itt két dal között kapjuk meg.
Minden észszerűség azt súgná, a téma és a forma eme hibridje életképtelen, de itt csodálatosan működik,
számomra Cannes legnagyobb filmélményét adta.
Rita Moro Castro (Zoe Saldaña) magányos mexikóvárosi ügyvéd, aki szakmai és anyagi megbecsültség híján (és enyhe rábeszélésre) egy drogbáró szolgálatába áll. A film első felében őt követjük, majd a nővé operált transznemű drogbáró Emilia Pérezként (Karla Sofía Gascón) átveszi tőle a stafétát. Saját „özvegyének” (Selena Gomez) és gyerekeinek sem árulja el, ki is volt ő korábban. Abból a pénzből, amit Juanként a drogbizniszből gyűjtött, az áldozatokat és azok családját segítő, országosan ismert alapítványt hoz létre.
A műfajidegen, néhol szappanoperás történet kreatív és humoros dalokban is testet ölt,
ám a musical szabályrendszere a film utolsó harmadára egyre markánsabban kezd érvényesülni. Bár könnyű kitalálni, mit szól majd hozzá a kormánypropaganda, de ennek ellenére nagy öröm, hogy akadt hazai forgalmazója (a Mozinet) az unikális és remekbeszabott Emilia Péreznek.
77. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál, Cannes, 2024. május 15–20.
Borítókép: Pauló-Varga Ákos
