Idén újra koncertet adott Budapesten a Heilung a Barba Negrában. A zenekart hallgatni nehezen leírható élmény. Képzeljük el úgy, mint a Dead Can Dance gonosz ikertestvérét. Historikus folk, viking vagy black metal zenekarként szokás hivatkozni rá, de zeneileg sokat örököl a technótól és a rave kultúrától is. Stiláris sajátosságai megnehezítik a pontos kategorizálást.
A történelmi vagy folk elnevezés kézenfekvő, a formáció is az „amplified history”, vagyis a „kihangosított történelem” jelzővel illeti magát. Ez egy kategóriába sorolná a zenekart a reneszánsz fesztiválok középkori parasztnak öltöző játékosaival vagy az amerikai polgárháborús újrajátszók dixie-bandjeivel. Ez szubkulturálisan még mindig nem lenne idegen – számtalan olyan sikeres zenekart ismerni, akik metalzenei kiadókhoz vannak leszerződve és metalzenei fesztiválokon játszanak, mindezt úgy, hogy gitárhoz egyszer sem nyúlnak. Gondoljunk csak a Wardrunára vagy a történelmi autenticitást akadémiai igényességgel méricskélő Corvus Coraxra.
A Heilung azonban egy sokkal szabadabb interpretációját mutatja a történelmi múltnak,
a kihangosított történelem magánmitológiát jelöl, ahol a performansz és az elhangzott dalok egy felvállaltan posztmodern stratégiával, nem pedig a változatlan újrajátszás igényével közvetítik a történelmi alapot. Itt egy ógermán és viking mitokulturális keretben elhelyezett szinkretizmusról van szó, ahol a szövegi, dekoratív és performatív paneleket eredeti forrásukból kiszakítva spirituális önkényességgel sajátítják ki. Megfér tehát egymás mellett az északi mitológiák odinizmusa és az alkimista pecsétek, a bharatanatyam és a haka, ahogyan a történelmi hitelességgel rekreált viking viseletek és a shibari, vagyis a japán kötözésművészet is.
A második elnevezés a Frank Frazetta és a ‘80-as években csúcsra járatott Sword & Sorcery által inspirált viking metal műfajával rakná őket egy kategóriába, olyan zenekarokkal együtt, mint a Manowar vagy az Amon Amarth. Ez sem lenne azonban helyes eljárás – bár a Heilung is dolgozik hasonló elemekkel, performatív és zenei oldalról is sokkal zsigeribb, lecsupaszítottabb, mint az előbb említettek operatikus igényű, romantikus mitopoétikára törekedő machizmója.
A Heilung a kikacsintós szerepjátszás helyett egy élő szakrális gyakorlatot kínál,
de nehezen lehet kikerülni, hogy ő maga is mitopoétikus termék. Kezdeti felsorolásomból az utolsó, a black metal elnevezés talán a legkevésbé valid, ha a kérdést zenei oldalról közelítjük meg, más szempontokból viszont ez érthető a legjobban. A Heilung témaválasztásában (régi északi mitológiák), logójában, illetve merch-anyagainak megjelenésében is sokat örököl a blackmetal-esztétikától, valamint nem lehet eltéveszteni a helyenként feltörő, jellegzetesen blekkes sakál-vokálokat sem. Mindezek mellett továbbra is túl sok az eltérés ahhoz, hogy a Heilungot magabiztosan BM zenekarként könyvelhessük el – a közegtől idegenek a zenekar makulátlan stúdió- és koncertfelvételei, de idegenek tőle a választott hangszerek és a tiszta ének is.
Ami a Heilungot mégis biztosan tartja a metálban, az a dalok letagadhatatlan, zsigeri agressziója, a telített basszusok, a visszatérő csordavokálok, az anthemikus dalszerzés és a hangzásvilág általános gótikája. A projekt magvát egy trió alkotja, a soundboardokért és háttérvokálokért felelős Christopher Juul, a mongol illetve tibeti ihletésű torokéneklést, valamint black metal vokálokat szolgáltató Kai Uwe Faust, valamint Maria Franz énekesnő, akitől leginkább tiszta, melodikus énekbetéteket hallhatunk.
A hangszerek (a főleg loopolásra használt soundboardok kivételével) mind akusztikusak.
Túlnyomó részük egyedi: vagy rekreált bronzkori hangszerek, vagy az Einstürzende Neubautent idéző perkusszió-szörnyetegek, állatbőrből, csontokból, kövekből, botokból összeállított ritmusmonstrumok. De a legdinamikusabb hangszer a pajzsokkal és dárdákkal felszerelt, korommal feketére kent viking hadsereg, akiknek fegyverei később nem csak zenei, hanem tánc-koreográfiai eszközökké is válnak. Ebből talán már érződik, hogy a Heilung direkt szubvertálja a klasszikus koncertélményt, éppen ezért nagyon meglepő, hogy idén előzenekar kísérte őket, a svájci Zeal & Ardor.
A Zeal & Ardor szintén figyelemre méltó képviselője a kortárs kísérleti metal szcénának.
A Manuel Gagnaux vezette projekt széleskörű és gazdag zenei forrásokkal dolgozik.
Korai albumaikon – Devil is Fine (2016), illetve Stranger Fruit (2018) – a tiszta ének és a black metal vokálok keverednek az amerikai rabszolgadalok dallamosságával és a nehéz, bluesos riffekkel, helyenként a BM norvég hőskorát idéző, csilingelő dungeon synth betétekkel megtűzdelve, bár atipikusan, nagyrészt tiszta hangzású stúdiófelvételeken. Utóbbi két albumukon (Zeal & Ardor, 2022; és Grief, 2024) ebbe a felállásba bekúszik a soul, a country és egy egészséges mennyiségű indusztriális metál is, illetve megfigyelhető egy határozott tendencia a slágerszerűbb dalok írására. Ez alapvetően nem áll rosszul a zenekarnak, akik a Thelema mellett dalaikban egyre többet írnak aktuálpolitikai témákról is. Az elsőre szédítő mennyiségű, távoli helyekről összegyűjtött hatások mégis organikus egészt adnak,
a Zeal & Ardor pedig egy nagyon korrekt koncertet.
A Barba Negrában főleg az utóbbi két albumukról játszottak dalokat, azokat megtűzdelve a korai lemezek közönségkedvenceivel. Ha utánuk fél órával nem a Heilung kezd, elégedetten megyek haza, hogy jó koncertet láttam. Ez azonban nem őket minősíti. Nem szerencsés dolog a Heilungnak nyitni, mert a Zeal & Ardor klasszikus koncertélménye erős kontrasztba lép a Heilung-féle rítusszínházzal, ezzel csak még jobban kiemelve az előbbi formatartását és az utóbbi formabontását.
Szerencsém volt már 2017-ben, gimnazistaként elkapni a Heilungot a hollandiai Castlefest fesztiválon. Később megtudtam, hogy ez volt a zenekar bemutatkozó koncertje, ami azért volt meglepő, mert a formációt egy ugyanolyan érett és lecsiszolt hangzással, valamint
alaposan begyakorolt és összetett színpadi koreográfiával láthattam hét évvel ezelőtt színpadon debütálni,
mint idén szeptember kilencedikén, hét év, három stúdió- és két élő albummal később. Csupán a színpadi performansz egészült ki új szereplőkkel, és az elhangzott dalok lettek válogatottabbak. Ez persze annak is köszönhető, hogy bár koncerteket nem adott, a zenekar 2017-ben már két éve aktív volt – de az, hogy egy projekt már a debütáló fellépésén ennyire markáns személyiséggel bír, mindenképpen figyelemre méltó.
A színpadi cselekmény leglátványosabb szerepét a két vezető énekes, Franz és Faust játssza, akik azonnal megjegyezhető ceremoniális viseletben, repetitív táncmozdulatokkal, illetve domináns színpadi jelenléttel vezetik a szertartást, körülöttük pedig a színpadot elöntő, majd üresen hagyó harcosok és háttérénekesek örvénylenek. Az örvénylésben egyszerű narratív szálak is megfigyelhetők. Egy helyen Faust, a férfisámán kiválaszt egy harcost, akit később megkötöz és kivégez, aki a következő dal során Franznak, a nősámánnak köszönhetően feltámad.
A színpadi dramaturgia egyébként műfajából fakadóan naiv,
legtöbbször csak egy helyben történő mozgásokból, alakzatok menti helyváltoztatásokból áll, helyenként ceremoniális, kimért lassúsággal, helyenként eszeveszett állatias dühvel. Ez a folytonosan váltakozó, szédítő egyről a százra kapcsolás, az egymás mellett mutatott statikus, illetve hirtelen kitörő mozgások tükrözik az énekesnő tiszta (bár sokszor madár, illetve állathangokká torzuló) énekhangját és az üvöltő férfivokál egyenes ellentétét.
A nézőnek így egészen sajátos élményben van része. A metálkoncertek őrjöngésével ellentétben ez egy sokkal introspektívebb hangoltság. Nem meglepő, hogy bár a dalok nagyja zeneileg ezt megengedné, a Heilung koncertjeiről mégis hiányzik a moshpit. A nézők pogózás helyett koncentráltan, elkábultan figyelnek, nagyon-nagyon kevés a tánc. Fixált tekinteteket és koncentrált önkívületben lévő embereket látni. De ez nem egy leszedált koncentráció: amikor a sámánok arra engedélyt adnak, a tér megtelik a hosszú percekig tartó, primitív tombolással.
Teljességgel logikus, de mindemellett zavarba ejtő az a katonás fegyelem, aminek a mentén a Heilung a közönségét lélekvezeti.
A dalokat stúdiókészen hallhatjuk, a hangszerelés és a vokál csupán annyira különbözik az albumon hallott verziótól, amennyire a fizika törvényei szerint különböznie muszáj, ezen túl minden egy balettelőadás alaposságával és részletfigyelmével van begyakorolva és kivitelezve. Ez azonban nem azt jelenti, hogy semmi hely ne lenne a spontaneitásnak – az este vége felé például feltűnik a színpadon egy magyarországi vendégszereplő, a Mayhem és Tormentor zenekarokból ismert Csihar Attila is, aki rögtönzött háttérvokálokat is szolgáltat, de leginkább fekete szellemként kísérti a sámánokat és harcosokat, a testek kavargásából néhol Nosferatuként kiugorva.
Nagyon izgalmas volt figyelni a Heilung utóbbi években egyre növekvő népszerűségét. Internetes tartalmaikat mára több millióan látták, körbeturnézták a Földet, több díjat nyertek: figyelemre méltó az a hatékonyság, amivel a Heilung vándorló rítusszínházból brand-identitást épített magának. Az ember a szokásos lemezek, feliratos pólók és pulóverek mellett vehet teljes ruhagarnitúrákat egyedi tervezésű nadrágokkal és felsőkkel, Heilung sört, Heilung étkészletet, Heilung művészkönyvet stb. Félreértés ne essék, pontosan tudom, hogy milyen nagy kiadásokkal, és az esetek többségében mennyire kevés jövedelemmel jár egy zenekar fenntartása, ahogy
azzal is tisztában vagyok, hogy a zenekarok jelentős része a merch-eladásokból szerzi a profitját.
Nem azt kérem számon a Heilungon, hogy (egyébként igényes kinézetű és feltehetően jó minőségű) termékeket árul a logójával. Számon se kérek semmit, csupán rá szeretnék mutatni a piaci és a szakrális működés alapvető ellentmondásaira, és ezzel azt hiszem, sikerülhet megragadnom a Heilung kritikájának talán legfontosabb csomópontját.
Nagyon sok dolog áll vagy bukik azon ugyanis, hogy a Heilung mennyire mélyíti el misztikus tevékenységeinek konkrét teológiai hátterét. A koncertek fegyelmezettsége implikálja, hogy
az ott látott szertartás adott szabályok vagy legalábbis egy belső logikával rendelkező asszociációs háló mentén zajlik,
még akkor is, hogy ha annak részei különböző vallásokból vagy magánmitológiákból lettek összeollózva. A szabályok rejtett, de döntő jelentőségű asszociációs hálója, amennyiben kohéziós egészt alkot, elméletileg a zenekar diszkográfiájából rekonstruálható lenne. A szakrális gyakorlatok így felrajzolt teológiai rendszerét nevezzük el heilungizmusnak.
Ehhez a rekonstrukciós projekthez lehet fontos adalék a zenekar következő, minden promóciós anyagon megtalálható szövege. Ez a budapesti koncert előtt hangosbemondóból is elhangzott, körülöttem többen is imaszerűen, a hangal együtt motyogták. „Remember, we are all brothers. All people, beasts, tree and stone and wind, we all descend from the one great being that was always there, before people lived and named it, before the first seed sprouted.” (Vagyis: „Ne feledd, hogy mindannyian testvérek vagyunk. Minden ember, vadállat, fa, kő és szél, mindannyian attól az egyetlen nagy lénytől származunk, aki mindig ott volt, mielőtt az emberek éltek és elnevezték őt, mielőtt az első mag kikelt.”)
Ebből kitapintható egyfajta panteizmus,
illetve a lehetőség, hogy a heilungizmus egy primordiális, tisztán emberi ösztönökből építkező szakralitásról beszél – aminek viszont ellentmond, hogy gyakorlatait nagyrészt létező pogány rítusokból ollózta össze. A zenekar nevének jelentése is (ógermánul gyógyulás, ebből jön az angol healing is) szerencsétlen módon az alapítása óta a pongyola-pszichológiai médiatermékek egyik legtöbbet durrogtatott szavává vált.
Felmerülhet, hogy van-e a heilungizmusnak alapító szövege? Hogyan áll a többi vallás követőihez? Tiltja-e az incesztust? Vannak-e tisztasági törvényei? Amennyiben ezekre és az ehhez hasonló kérdésekre nincsen válasz, a látott rítusról kiderült, hogy szimulakrája csak a vallási élménynek, és ezáltal az ereje csorbul. Amennyiben van rájuk válasz, a befogadás aktusa jobb esetben hitvitává, rosszabb esetben térítéssé változik. Még bonyolultabbá teszi a Heilung helyzetét a már említett gazdasági vetület.
Ha a zenekar egyszerre prófétája egy vallásnak és egy lifestyle brand, mi az árult termékek teológiai jelentése?
Búcsúcédula-e a Heilung-étkészlet? Valid válasz lehet persze az is, hogy túlgondolom, szőrszálhasogatok stb. Azért van mégis ennyi kérdésem, mert erősen megmaradt bennem az az átszellemültség és áhítat, amit a közönség soraiban tapasztaltam. Templomokban, zarándokutakon és elmegyógyintézetekben átélt fantasztikus élmények rajongásához volt hasonlatos. Határozottan állítom, hogy a Heilung sokaknak azt a természetfeletti tapasztalatok felé érzett vágyát elégíti ki, ami a kortárs, rítusból kiábrándult és varázstalanított mindennapokban elkerülhetetlenül kielégítetlen marad.
Ez azonban a következő kényelmetlen kérdéseket vonja magával: ha a természetfelettivel való érintkezés szelepét kinyitó Heilungról kiderül, hogy a vallási praxisa nem több egy gesztusnál, mögöttes tartalom nélkül, mit mond ez el a természetfeletti tapasztalatokról általában? És ha ez a természetfeletti tapasztalat strukturálisan elengedhetetlenül egy piaci működésben helyezkedik el (értsd: koncertjegy, merch, lemezvásárlás), nem kerül-e olyan, szintén „előfizetés”-alapú egyházakkal egy ligába, mint a szcientológia vagy a televangelizmus? Az olyan, általánosabb kérdésekkel pedig, mint hogy
mi történik az esztétikai tapasztalattal, ha a vallásos élményt kiszervezzük a művészetbe,
vagy hogy lehetséges-e egyáltalán az etikus együttmozgás a piaci (azaz nem adomány alapú), illetve a szakrális működés között, inkább már nem is terhelem az olvasót. De csak pikírtkedek. Minden okoskodással együtt változatlan marad a tény, hogy egy emlékezetes, zsigerien hatásos és megdöbbentő profizmussal levezetett koncert élményével gazdagodhattam, immár másodszor. A Heilung nem csak zenei és performatív, de kritikai szempontból is változatlanul érdemes a figyelemre.
Heilung, Barba Negra, Budapest, 2024. szeptember 9.
Fotók: Réti Zsolt / rockstation.blog.hu
