Joyce Club néven indított irodalmi műhelyt Szombathelyen Fehér Renátó és Vincze Bence. A programsorozat már bemutatkozott júniusban a Bloomsday Fesztiválon, szeptember óta pedig havi rendszerességgel működik. A két szombathelyi kötődésű szerzőt többek között a megalakulásról, a város és a fiatalok kulturális helyzetéről, valamint jövőbeli terveikről kérdeztük.
KULTer.hu: Milyen céllal indítottátok el a Joyce Clubot? Mi motivál titeket a műhelyvezetésben?
Vincze Bence: Szombathelynek erős James Joyce-kultusza van, mivel az Ulysses főszereplője, Leopold Bloom apja a történet szerint a városban született. Ehhez kapcsolódva 1994 óta évente megrendezik itt a Bloomsday Fesztivált, amely kezdetben inkább képzőművészeti vonalon mozgott, mára viszont összművészeti fesztivállá nőtte ki magát. A szervezők már évekkel ezelőtt megkerestek minket, hogy segítsünk irodalmi rendezvényekkel is megtölteni ezt a pár napot. Így született meg tavaly a Joyce Club koncepciója, az első alkalmakat pedig idén meg is valósítottuk.
Nagyon fontos számomra a fiatalság megragadása és támogatása
olyan műhelyezési és közösségi lehetőségek biztosításával, amelyek által közelebb kerülhetnek egy-egy művészeti ághoz.
Fehér Renátó: Már tizenöt éve dolgozom irodalmi műhelyekben – jelenleg Budapesten a Nincs online folyóirat égisze alatt Szabolcsi Alexanderrel vezetek egyet. Azok a tapasztalatok, amelyek az elmúlt években felhalmozódtak, többféle nézőpontot is lehetővé tesznek számomra a műhelyalkalmak során. Egyfelől a budapesti irodalmi életben való létezés, másfelől pedig a vidéki elszármazás kettős szemszögéből viszonyulok a szövegekhez és ezekhez a közösségekhez.
Az irodalomra történetileg jellemző, hogy valamilyen körként, csoportként, általuk alapított folyóiratban indul együtt néhány pályakezdő.
Ez velem is így történt a Körhinta Körben, azóta pedig a nálam fiatalabbak indulásait is igyekeztem támogatni.
KULTer.hu: Mit gondoltok Szombathely és a vidéki városok kulturális helyzetéről? Milyen lehetőségeik vannak az ott élő fiataloknak?
V. B.: Mindketten Szombathelyről származunk, gimnáziumi tanulmányainkat is itt folytattuk, én még az egyetemi éveket is itt töltöttem. Akkoriban volt a városban egy kezdetleges kulturális közösség, élt egy gimnazistákból és egyetemistákból szerveződött irodalmi műhely. Ennek szervezésében éveken át részt vettem, egészen a megszűnéséig. A vidéki városoknak mindig nagy problémája, hogy nincs olyan látványos igény arra a típusú humán energiára, amelyet a művészek és a kreatív gondolkodók jelentenek, ezért ezeket az embereket elszívja a főváros. Azok a gimnazisták, akik színházzal, irodalommal vagy képzőművészettel akarnak foglalkozni, nagyon hamar szembesülnek a ténnyel, hogy Budapesten kell tovább folytatniuk az életüket, mert
a magyar művészet Budapest-központú.
Szombathelynek nemcsak az irodalmat, hanem minden művészeti ágat tekintve kiemelkedő hagyománya van, ezért rossz volt látni a várost érintő kiüresedést. Mindig azt gondoltam, hogy hiányzik egy olyan kapcsolódás, amellyel nemcsak a huszonéveseket, hanem már a középiskolás korosztályt is megpróbáljuk közösségbe szervezni, hogy ne az legyen az első kulturális közösségi élményük, hogy Budapesten találkoznak hozzájuk hasonló emberekkel.
Ezekre a problémákra Szombathely mellett több vidéki város is felfigyelt már:
nagyon jól működő műhely van például Szegeden és Debrecenben. De vannak más próbálkozások is, a Fiatal Írók Szövetsége FISZ Junior programját például a budapesti működés mellett az elmúlt években már elvitték Veszprémbe, a Holtszezon Irodalmi Fesztiválra is.
F. R.: Az a szakmai beágyazottság, amely Budapesten a fiatalok számára viszonylag könnyen elérhető, a vidéki fiatalság tekintetében korlátozottabb. Nemcsak a szövegekre érkező visszajelzésekről és olvasmányajánlatokról van szó, hanem olyan közérzeti szempontokról és szocializációs helyzetekről is, amelyek túlmutatnak egy-egy szöveg megítélésén.
Utóbbi tapasztalatok hiányában a praktikus intézményi kérdésekkel vagy az irodalmi pálya dilemmáival való megküzdés sokkal nehezebb.
Bence említette már Szegedet és Debrecent, ahogy erős fiatal irodalmi közösség van Kolozsváron és a Vajdaságban is. Ha ránézünk Szombathely kulturális életére, az biztosan látszik, hogy annak a komoly- és könnyűzenei oldala is erős. Kiemelkedő a szombathelyi Weöres Sándor Színház, amely már a mi életünkben alakult meg, és két cikluson keresztül Jordán Tamás, a hazai színházalapítás egyik legavatottabb figurája vezette. A színház számos előadása az országos kínálat élvonalába tartozik. A képzőművészetnek a Szombathelyi Képtár, a Savaria Egyetemi Központ Vizuális Művészeti Tanszéke, valamint a Szombathelyi Művészeti Szakgimnázium fontos fóruma.
És hogy mi a helyzet az irodalommal?
Az egyetem magyar tanszéke és a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár is lehetne bástya, és mintha lennének is ilyen irányú próbálkozások mind intézményi szinten, mind önszerveződésként. Fontos kérdés továbbá – amely nemcsak Szombathely vonatkozásában releváns –, hogy az adott város folyóirata mekkora mértékben vesz részt a helyi irodalmi élet megszervezésében. Pécsen a Jelenkor például nagyon fontos szereplője a város kulturális életének. Szombathely esetében az egykor legendás Életünk viszont az elmúlt évtizedben kikerült az országos irodalomszakmai vérkeringésből, és helyi jelenléte sem tűnik markánsnak.
Ezeket a hiányokat pótolhatja némiképp a Bloomsday és a Joyce-kultusz, amelyet a műhellyel is erősíteni próbálunk.
Ha egy város a közművelődésről mint közszolgáltatásról gondolkozik, akkor fontos, hogy a portfóliójában a nagyrendezvények mellett megjelenjenek olyan műhelyalapú foglalkozások is, amelyekkel rendszeresen, aktívan és párbeszédes formában tudnak viszonyba kerülni az érdeklődők.
KULTer.hu: Meséljetek még kicsit a Joyce Club elnevezésről!
F. R.: Mint ahogy már említettük is, Szombathelynek nagy irodalmi hagyománya van – mi Joyce-hoz nyúltunk. Az Ulyssesszel történő találkozás gimnazistaként egyáltalán nem magától értetődő: még egy elkötelezett felnőtt olvasó számára is kihívásokkal járhat ez a regény. Úgy gondolom viszont, hogy Joyce számos tekintetben szemléletformáló és inspiráló lehet a műhely résztvevői számára.
A hagyományunk pedig – mondja Esterházy Péter – nem azonos velünk,
mi az a munka vagyunk, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzünk. Ha azt szeretnénk, hogy egyes kulturális adottságok a város identitásának is részei legyenek, akkor nem elegendőek olyan szimbolikus gesztusok, mint egy utcanév. A hagyománymunkát egyébként sem megnyitni kell mondjuk egy emléktáblával, hanem legfeljebb betetőzni lehet vele. A Bloomsday-en az egyik program a Szombathelyi emberek nevet kapta Joyce Dublini emberek című novelláskötetének mintájára. Szombathelyi érintettségű szerzők – idén Kustos Júlia, Szabó T. Anna, Szijj Ferenc, Tóth Kinga, Bence és én – reflektáltak a városra, teremtettek egy-egy novella erejéig szombathelyi szépirodalmi figurákat. Joyce nyomán indult tehát el ennek az irodalmi estnek az ötlete, amely reményeink szerint a jövőben sorozattá fog összeállni.
V. B.: Azzal, hogy Weöres vagy Berzsenyi helyett Joyce után neveztük el a műhelyt, azon is dolgozunk, hogy természetesen és nyomás nélkül, de a fiatalok kezébe adjuk az Ulyssest és a szerző többi művét.
A legtöbbjük ugyanis ritkán találkozik Joyce-szal.
KULTer.hu: Június közepén két műhelyalkalmat is tartottatok a Bloomsday Fesztiválon. Ekkora volt az érdeklődés?
V. B.: Nagyobb volt az érdeklődés, mint amire számítottunk. Az első alkalmon 25, a másodikon 12-15 résztvevő volt. Szeptemberben pedig megint csak 15 műhelyező tért vissza. Bevallom, mi tíz emberrel is nagyon elégedettek lettünk volna, mivel a város életében kimaradt sok évig az aktív műhelykultúra.
Olyan fiatalokkal indultunk most el, akik műhellyel még nem is találkoztak.
Jó volt látni, ahogy a csoport tagjai rádöbbentek, hogy vannak hozzájuk hasonló emberek Szombathelyen is. Régi vágyamat láttam megvalósulni a városban.
F. R.: Ideális esetben egy műhelynek szemináriumjellege van, 12-15 fővel. Mi ezt a létszámot az első napon jelentősen meghaladtuk, így ez az alkalmunk három és fél órásra nyúlt a gimnazistákkal, ráadásul már szünidőben. Visszagondolva, kicsit túlélőtúra is volt, de közben olyan intenzív beszélgetések zajlottak, hogy nem láttuk értelmét megszakítani. Voltak olyan érdeklődők is, akik nem írnak, csak szeretnek olvasni, és elkísérték egy barátjukat.
Ők is aktív résztvevői voltak a beszélgetésnek, így a műhelyben megjelent az olvasóval való találkozás lehetősége is.
Az eseményt elsősorban gimnazistáknak és fiatal egyetemistáknak hirdettük meg, akik a városban nem feltétlenül találkoznak egymással, így a Joyce Club kiváló kapcsolódási pont lehet közöttük.
KULTer.hu: Milyen rendszerességgel és hol fogjátok megtartani a műhelyalkalmakat?
V. B.: Amikor egyetemista voltam, több kulturális bázis volt Szombathelyen. Ezek közül az egyik a Szimfónia Kávézó, főleg a közeli Bartók Béla Zeneiskola miatt, de a Bloomsday is tovább erősítette ezt a csomópontot. Második alkalmunkat már mi is a Szimfónia teraszán tartottuk, a fenntartók pedig felajánlották nekünk a kávézó különtermét a következő műhelyalkalmakra. Itt fogunk összeülni havi rendszerességgel.
A műhely szezonszerűen zajlik majd, nyáron pihenünk.
F. R.: Szombathelyen az elmúlt évtizedben immár tudatosan használt rendezvényhelyszín és kulturális sziget a Rákóczi Ferenc utca környéke. Ott van a Szombathelyi Képtár, a zsinagóga, a zeneiskola, az Iseum, a Schrammel-gyűjtemény. Ez a kulturális negyed egyébként nem ,,kasztosodik”: a belváros közelében lévő átjáróhely, ahol a mi műhelyünk is megvalósul.
KULTer.hu: Milyen munkamódszerrel dolgoztok majd?
F. R.: Szeretném, ha ezek az alkalmak oldott beszélgetések lennének.
Bár nem szoktuk hangsúlyozni, de a negatív kritika kifejezésének is hasznos terepe lehet a műhely.
Fontosnak tartom azt is, hogy bár mindig egy adott szöveg van előttünk, arról minél tágasabban gondolkozzunk, beleértve az irodalmi intézményrendszert és a szerző írásainak sokféleségét. Felhívni a figyelmét olyan vonásaira, amelyek az adott szövegen túlmutatóan is érvényesek lehetnek számára. Egy fiatal alkotó esetében fontos, hogy egyre tisztábban lássa, mi az, amiben igazán jó, mi az, ami az övé. Ha ugyanis tudja, hogy mi áll jól neki, mi adja meg az egyéni hangját, az segíti a fókuszálásban és az alkotásban.
V. B.: Bár hasonlónak tűnhetnek ezek a műhelyek, de minden közösség más-más hozzáállást igényel. A Joyce Club módszertanát még mi is tanuljuk.
KULTer.hu: Milyen jövőbeli célokat tűztetek ki a műhellyel kapcsolatban?
V. B.: Egy műhely megfelelő működése érdekében fontos, hogy annak legyen kifelé mutató jellege is. El tudom képzelni, hogy ha a nyár kezdetével véget ér a szezon, akkor tartunk egy felolvasást akár a Bloomsday Fesztivál keretein belül, vagy lehetőséget teremtünk megjelenésre valamelyik lappal közreműködve. Emellett szeretnénk majd levinni a műhelyt a Nyolc Ág Művésztáborba.
Egyelőre viszont arra koncentrálunk, hogy tartsuk a rendszerességet,
és olyan közösséggé váljunk, amely hosszabb távon is képes fennmaradni.
F.R.: Mivel mindkettőnk szakmai és magánélete főleg Budapesthez kötődik, a rendszeres havi jelenlét vállalása megterhelő. Ezért a műhelyt szervező stábot a későbbiekben szeretnénk majd bővíteni. Az első félévben mindenképpen mi vezetjük majd az alkalmakat, de utána előfordulhat, hogy más, szombathelyi kötődésű szerzőket is felkérünk erre a szerepre.
KULTer.hu: Lehet még csatlakozni a műhelyhez, vagy azokkal indultok el, akik ott voltak az alakulásnál?
F. R.: Lehet még csatlakozni, a szövegeket a műhelyalkalom előtt legalább három nappal a joyceclubsavaria@gmail.com e-mail-címre kell megküldeni. A résztvevőktől 2-3 verset, próza esetén maximum 8.000 leütést várunk.
V. B.: Tartjuk a kapcsolatot azokkal, akik ott voltak az első két alkalmon, de örömmel várunk minden új érdeklődőt is.
A fotók a Bloomsday Szombathely Facebook-oldaláról származnak.
