Nemes, szép feladat a magyar színjátszás legkorábbi darabjait ma színpadra állítani, de nagyon komoly kihívás is egyúttal. Szigligeti Ede legmaradandóbb vígjátékát a mai közönség számára befogadhatóvá tenni bátorságot és ügyességet igényel, hiszen a Liliomfi 1849-ben íródott, a maitól eltérő látásmóddal, eltérő elvárásoknak.
Ráadásul nemcsak számtalan korábbi színpadi előadásnak, hanem Makk Károly 1954-es, szintén klasszikussá vált filmadaptációjának az örökségével is meg kell küzdenie minden egyes társulatnak. A szeptember 21-én bemutatott vígszínházi előadás készítői láthatóan teljes tudatában voltak a kihívásnak. Látszik a szövegen, a rendezésen, a színpadképen, a színészi játékon, a jelmezeken. Az nyilvánvaló, hogy ezt a darabot átírás nélkül nem lehet sem színpadra, sem filmre alkalmazni,
Vecsei H. Miklós átirata pedig a legnagyobb tiszteletben tartja az 1849-es Liliomfit, de többet kellett volna változtatnia rajta.
Kellemetlen dolog egy (méltán!) klasszikussá vált szöveget kritikával illetni, de bizony meg kell mondani, hogy a Liliomfival nem csak az a probléma, hogy egy más kor számára írták.
Megvan a maga sajátos hangulata és humora, feltétlenül érdemes arra, hogy műsoron tartsák, de azért nem szabad elfelejteni, hogy számos gyermekbetegséggel küzd.
Nincs benne nagy konfliktus, csak a konfliktus látszata.
Éppen a középpontban álló Liliomfi-Mariska páros viszonyának nincs semmi tétje, hiszen kezdettől fogva egymásnak szánják őket, csak erről ők nem tudnak. A komikus félreértések feloldódása sem minden esetben működik, különösen, ha egy szereplő azért jön rá arra, hogy a másik mivel akarja becsapni, mert a másik azonnal leleplezi magát egy véletlen elszólással, vagy éppen – ami a mai közönség számára tényleg érthetetlen – szándékosan. Mert ebben a darabban a becsapott fél arcát látni, és őt kinevetni önmagában is szórakoztatónak számít. A szereplők sablonok, sztereotípiák (előkelő szerelmespár, népi szerelmespár, a fiatalok szerelmét akadályozni próbáló, adott esetben ugyanúgy szerelemre vágyó kicsúfolt öregek), amivel önmagában semmi gond, ha a szöveg megalkotottsága életre kelti a sablont.
A Liliomfiban ez olyannyira nem történik meg, hogy a szöveg egyenesen megköveteli, hogy – bármilyen furcsán hangzik is, és semmiképpen nem lekezelő értelemben mondom – ripacs módra játsszák. Annál is inkább, mert a címszereplő vándorszínész (Keresztes Tamás), aki – jó barátjával, Szellemfivel (Ötvös András) együtt – céljai elérése érdekében egyik sztereotip szerepből a másikba lép a színpadon.
Ezt akkor játssza jól egy színész, ha ripacs; miközben ha ripacs, nem játszhat jól.
Ez a darab annak a korszaknak a terméke, amikor a színészek még nem kaphattak szervezett képzést, és ahhoz, hogy valaki színésszé váljon, elég volt a rajongás, a hétköznapi életből való kilépéshez szükséges bátorság, no meg néhány jól eltalált mondat. A darab feloldatlan ellentmondása, hogy milyen keményen elbánik Kamillával (Szilágyi Csenge), akit szemébe is,
háta mögött is kinevetnek művészi vágyai miatt, holott nagyjából annyi a vétke, hogy elmúlt harminc.
Eltekintve attól, hogy voltaképpen Liliomfi jobban kellene neki, mint a színpad, pontosan ugyanúgy tudna játszani, mint akárki más. Szilágyi Csenge „bosszút is áll” Kamilla kicsúfolásáért, és az első felvonásban olyat bolondozik a szerepben, hogy nyílt színi tapsot kap érte. Érdekes, hogy Ötvös András Szellemfije határozottan vonzódik Kamillához; ez sem elvetni való ötlet, de nem lesz az előadásban következménye.
A „ripacs – nem ripacs” ellentmondást az 1954-es filmben úgy oldották fel, hogy minden színész annyi bájt és kedvességet vitt a játékába (a ripacsság mellé), amennyitől még a rosszindulatúak is szeretni valóvá váltak; továbbá úgy, hogy a cselekmény háttereként felmutatták a vándorszínészek világát. Azaz belehelyeztek a darabba egy egész színtársulatot, hétköznapiságukban is hősökké téve őket,
akik zuhogó esőben, korgó gyomorral is viszik a kultúrát az ország minden sarkába.
Ennek megfelelően egész jeleneteket írtak bele Szigligeti szövegébe és megváltoztatták a végkifejletet, amely (Liliomfi visszavedlik Szilvai Gyulává) egyébként valóban nem következik a darab logikájából. A „tartsa meg a dicső Szilvai nevet, jó lesz nekünk a Liliomfi is” egy másik Szigligeti-darabból, a Vándorszínészekből való, csak a neveket cserélték ki benne. A Szigligeti-féle végkifejlet a jelenlegi vígszínházi Liliomfiból is igen szerencsésen kimarad.
Az előadás végén a színészek sorra kilépnek szerepükből,
és a közönség szemébe nézve elismétlik azt a sort, amelyik egyébként Kamilla szövegéből való, és eredeti kontextusában a kigúnyolni való öncsalás megnyilvánulása: „Én ellenállhatatlan szenvedélyt érzek a színészethez.” Nagyon jó ötlet éppen ezzel fejezni be az előadást: a jelenetben benne van a művészlét szeretete, áldozatvállalása és (ön)iróniája. Több komolyságot az előadásban alig látni, a filmbeli hősiességnek pedig nyoma sincs, mint ahogyan a színtársulat sem bukkan fel. Nem mintha feltétlenül szükség volna rá, ha a hatását tudják helyettesíteni mással.
Ettől függetlenül számos idézet bekerült a filmből a darabba az átíráskor (pl. Szilvai alkudozása Szellemfivel), csak ezek így nem feltétlenül vannak mindig a helyükön. Az biztos, hogy ezt a darabot át kellett írni ahhoz, hogy a mai színpadon működjön; az nem biztos, hogy ehhez elegendő sok új kisebb-nagyobb, egymástól elszigetelt ötlet, poén, geg. Akkor sem, ha önmagában az a poén egyébként jó. Szilvai (Rudolf Péter) latin nyelvű bemutatkozásának felforgatása, értelmetlenítése és imaszöveggel való összekeverése nemcsak humoros, hanem jól illik is egy olyan szereplőhöz, akit semennyire nem érdekel, ki mit ért a beszédéből, talán ő maga sem érti saját magát.
Az is működik, hogy Szellemfi szerint a Romeo és Júlia egyik fontos címszerepe az „és”.
De ezek a mondatok egymástól elszigeteltek maradnak, nem kapcsolódnak össze, így nem pótolják a színdarab hézagait. Olyan, mintha folyamatosan tudatosítanák, hogy Szigligeti humora a XXI. században nem működik, és ki kell egészítgetni, hogy értékelni tudjuk.
Egy másik megoldás folyamatosan tudatosítani a közönségben, hogy színházat látnak. Ez már csak a darab témájából következően is könnyen megy. Onnantól, hogy látjuk Keresztes Tamást Liliomfiként egyik szerepből a másikba bújni, hamar el lehet jutni ahhoz az ötlethez, hogy egyes jeleneteket háromszor is végignézzünk, mintha próbát látnánk, hogy Mariska (Gál Réka Ágota) nyílt színen cserélje ki a kényelmetlen jelmezét, vagy hogy mindkét felvonás azzal érjen véget, hogy egy vagy több színész kilép a szerepéből. A második felvonás végét már említettem; az első végén az történik, hogy
Rudolf Péter „elfelejti”, hogy eddig Szilvai volt, röviden összefoglalja a közönségnek a maradék cselekményt,
majd Hegedűs D. Géza Kányaiként rászól a fogadóbelieket játszó színészekre, hogy osszanak a közönségnek lángost. A szünetben aztán valóban jut lángos annak, aki sorba áll. De ide tartozik Méhes László felléptetése Szigligeti Edeként, azaz narrátorként is, aki folyamatosan „beleszól” a történetbe, instruálja a színészeket, vagy éppen a színészek őt, amikor más szöveget akarnak kapni.
Nemcsak színházi, hanem filmes megoldásokat is alkalmaz a rendezés. Különösen erősen látszik ez Erzsi (Varga-Járó Sára), Gyuri (Gyöngyösi Zoltán) és az ifjabb Schwartz (Zoltán Áron) hármasán, akik rátermettségüket, ügyességüket, munkabírásukat, vonzerejüket igyekeznek bizonyítani filmekbe illő, komikus mozdulatokkal. A legrikítóbb eleme pedig az előadásnak
Borbiczki Ferenc öreg Schwartzként való megjelenése, amikor szó szerint kettéhasad a díszlet.
Az ötlet kiváló – így jelezni a közönségnek, hogy „színfalhasogató” jelenetről van szó –, sajnos azonban nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy egy olyan szakaszt, amelyik már a darabban is fölösleges, értelmessé és szórakoztatóvá tegyen. Különösen úgy, hogy egy hasonlóan értelmetlen párbajjelenet követi, amelyikben minden színész eljátszhatja, hogy meghal. Van, aki még kéri is, hogy őt is lőjék le, hadd mutathassa meg, milyen ügyesen csinálja.
Talán ennek ellensúlyozására kerültek az előadásba olyan jelenetek is – akár azon az áron is, hogy „kilógnak” a rendezésből –, amelyekben a színészek megmutathatják: tudnának másképpen is játszani, ha alkalmuk volna rá. Ilyen Liliomfi és Mariska félreértésből adódó szakítása, azaz Keresztes Tamás és Gál Réka Ágota szembenézése, vagy a darab végi utalás arra, hogy
bármennyire is szeretnének a szereplők kőszínházban játszani, nem fog sikerülni, mert Pesten forradalom van.
Nagyszerű látvány Csiki Csaba díszlete, amely teljes egészében groteszk, egymásra épített bútorokból áll, és azt a hatást kelti, mintha mindjárt szétesne. Hétköznapiságában is veszélyes közeg, nem embernek való arányokkal, nem rendeltetésszerűen használt elemekkel. Hogy pontosan miért kell bútorok között játszani, az viszont sajnos nem világos. Annál is inkább, mert tulajdonképpen alig használják a teret, legfeljebb néha-néha feljebb másznak, vagy egy-egy ajtót-ablakot a fenti traktusban is kinyitnak.
Komoly kihívás jó színészként eljátszani az amatőr színészt, és még szórakoztatni is a közönséget.
Komoly kihívás megpróbálni visszahozni a XIX. századi színpadi, vagy a még korábbi vásári komédiák hangulatát.
Az új Liliomfiba számos indokolható és értékelhető ötlet került, amelyeknek közel kellene hozniuk a XXI. századi közönséghez a XIX. század világát. Az már a közönségen is múlik, hogy ez sikerül-e. Az biztos, hogy megosztó előadást láthatunk a Vígszínház színpadán.
Szigligeti Ede: Liliomfi. Színpadra írta: Vecsei H. Miklós. Rendezte: ifj. Vidnyánszky Attila. Játsszák: Szilágyi Csenge, Rudolf Péter, Hegedűs D. Géza, Borbiczki Ferenc, Keresztes Tamás, Ötvös András, Gál Réka Ágota, Gyöngyösi Zoltán, Varga-Járó Sára, Méhes László, Zoltán Áron, Molnár András, Nyomárkay Zsigmond. Vígszínház, 2024. szeptember 21.
A fotókat Dömölky Dániel készítette.
