Szergej Tyimofejev Lettországban élő, orosz nyelven alkotó költő, író és médiaművész az őszi PesText Fesztivál alkalmából látogatott el hozzánk. Replika című verseskötete a Prae Kiadó jóvoltából immár magyar nyelven is olvasható, de nemcsak erről beszélgettünk vele, hanem fordításról, zenéről és a digitális kultúráról is.
KULTer.hu: Lettországban élsz, oroszul írsz, de mi most angolul beszélgetünk, és a beszélgetésünket le fogom fordítani magyarra. Mit gondolsz erről? Hogyan viszonyulsz a fordításhoz? Ismered a műveid fordítóit, tartod velük a kapcsolatot?
Úgy gondolom, költészetet fordítani hihetetlenül nehéz és kreatív feladat, mert amikor egy verset fordítasz, igazából nem lefordítod, hanem tulajdonképpen kitalálod, újraírod ugyanazt a verset a saját nyelveden. Ez nagy kihívás, mert bizonyos kifejezések, metaforák nem működnek a célnyelvben. Ilyenkor találnod kell valami egyenértékűt, valamilyen módot, hogy felépítsd ugyanazt a jelentést, de a szavak más konstrukcióival. Többnyire a fordítóim szintén költők vagy írók. Néhányuk a barátom, és évekre nyúlik vissza a kapcsolatunk. Például a horvát fordítóm, Marko Pogačar ellátogatott Lettországba – meghívtam őt egy költészeti rendezvényre a városomban –, és én is meglátogattam őt Horvátországban.
Ezek néha gyönyörű barátságokká tudnak alakulni,
még ha nem is találkozunk egymással gyakran. Tudod, költők között több olyan emberrel találkozhatsz, akivel szeretnél összebarátkozni, mint egy átlagos tömegben.
KULTer.hu: Jártál már Magyarországon? Olvastál valamit magyar költőtől vagy írótól?
Csak egyszer jártam Budapesten, más magyar városban nem. Volt itt egy balti irodalomnak szentelt fesztivál. Azt nem mondanám, hogy mélyreható ismereteim vannak arról, hogy mi zajlik a magyar irodalomban, de néha megszeretek innen származó dolgokat, bár ezeknek nincs feltétlenül közük az irodalomhoz. Például az egyik kedvenc filmem a Liza, a rókatündér – benne van mondjuk a top ötben nálam.
Számomra ez költészet filmen:
akár könyv is lehetne, de nem az.
KULTer.hu: A Replika a harmadik versesköteted, de Magyarországon ez jelenik meg elsőként. Hogy viszonyulsz hozzá hat évvel később?
Igen, ez volt a harmadik kétnyelvű könyvem, amelyet Lettországban kiadtak, de nem is tudom pontosan, hány kötet jelent már meg különböző országokban. Ezt abban az időben írtam, amikor a közösségi média nagyon-nagyon népszerűvé vált, és rengeteg információ és dezinformáció, félretájékoztatás keringett. A címbe emelt kifejezés – replika – lett és orosz nyelven a párbeszéd egy kis részét is jelenti. Szóval olyan, mint egy frázis, valakinek a hangja. Úgy éreztem, ez csak az én replikám a szavak, kifejezések, jelentések hatalmas magjában, ami körbe-körbe kering. A lett kiadásban nem csak a könyv szerepelt, hanem egy kis jegyzetfüzet is, amelyet szintén a kötet tervezője, Aleksejs Muraško alkotott meg. Ez üres, tehát rajzolhatsz vagy írhatsz bele bármit: a gondolataidat, a replikádat erre a replikára. Szabad a választás.
A Replika egy olyan szerző könyve, aki megérti, hogy ő csupán egy hang egy nagy magból,
de ennek ellenére el tudja mondani a maga replikáját teljes hangon, miközben tisztában van vele, hogy úgy mondja, ahogyan ő szeretné mondani. Tehát nincsenek illúziók, nincsenek csalódások.
KULTer.hu: Olvastam, hogy az Orbita elnevezésű multimediális költészeti projekted igyekszik új utakat keresni a nyomtatott könyvkiadásban is. Hogy tetszik a Replika magyar borítója? Milyen történetet mesél el neked, amikor ránézel?
Tetszik, hogy a lett és a magyar is narancsos színű. A magyar borító talán a reggel képét mutatja, vagy amikor este megy le a nap, és mindent ebben a gyönyörű, narancsos-aranyló fényben látsz. Hazafelé tartasz, talán villamossal, és figyeled az utcákon elhaladó embereket.
Tudod, honnan jössz és hová tartasz, hogyan fog véget érni a nap.
Ahogy a szövegek minden nyelven kicsit másként működnek, úgy vizuálisan a könyv megjelenése is. Ez nagyon jól variálható – én a kiadóra bízom, nem próbálom elmondani a véleményemet, és változtatni dolgokon. Szerintem akik költészetet adnak ki az országukban, tudják, mi a legjobb. Nem túl gyakran fordítanak lírát kötetenként, jó néhány országban, ahol a verseimet kiadják, inkább egyfajta gyűjtemény születik különböző kötetekből, különböző időkből. Ez a könyv tényleg ez a könyv. Számomra nagyon szép koncepció, hogy ez nem egy válogatás, hanem ugyanaz a kötet ugyanazokkal a szövegekkel, mint a lett kiadásban.
KULTer.hu: A kötet első versében a reggelről írsz az introvertáltak országában. Pacsirta típusú ember vagy?
Attól függ. Szeretem a reggeleket, de szeretek sokáig aludni. Néha amikor korábban fel kell kelnem, igazán élvezem, ahogy indul a nap, és minden teljes erejében kezd feltűnni. Ugyanakkor ez a vers bizonyos értelemben képet fest Lettországról, a balti régióról. Vicces, hogy a lett irodalom pár éve a lett szerzőket ezen az introvertált-koncepción keresztül próbálja népszerűsíteni. Humoros képeket készítenek lett írókról és költőkről mint introvertált személyekről, és pólókra, esőkabátokra teszik őket. Valamilyen módon talán ez a vers is ebben a hangulatban működik:
írsz valamit, de ezzel egy időben megérted, hogy a hangod nem harsogja túl az univerzumot.
Megvan a pozíciód a faliképen: nem nagy, nem kicsi. Ez csak a te pozíciód, ahonnan látod a világot és azt, hogyan mennek a dolgok. Ebben a versben felkel a nap, de nem emlékszik, pontosan hol volt tegnap, ezért próbál kicsit alább menni. Így érzem magam az országban, ahol élek, az emberekkel, akik körülvesznek.
KULTer.hu: Mikor szoktál írni? Van rutinod, bevált gyakorlatod?
Ha költészetről van szó, nem igazán lehet rutinod. Úgy gondolom, a költők bizonyos értelemben olyanok, mint a rádiók. Szeretem a rádiókat, és azért is hasonlítom hozzájuk a költőket, mert van egy antennájuk, amivel dolgokat szereznek a levegőből – hiszen eleve minden benne van a levegőben.
Ha megvan ez a spirituális antennád, akkor csak lehetőségre van szükséged, hogy kitisztulhasson a hullám,
és meglegyen a dinamika, ami ezt előhozza belőled. Azaz megszerzed a levegőből, beállítod, valahogyan fejleszted, aztán lehetővé teszed a hallgatását, az olvasását, a megjelenését. Szóval igazából a versek jönnek el hozzám. Leírom, de nem írom meg őket. Nagyon ritka, hogy újraírok valamit. Amikor jön egy vers, egyik sort írom a másik után, aztán egyszer csak hirtelen: ennyi, állj. Ezt nem nagyon tudom irányítani. Én magam nem mondhatom, hogy most márpedig verset akarok írni. Néha elmentem írórezidenciákra, de többnyire fordításokon és hasonlókon dolgoztam – nekem nem megy az, hogy a verseimmel foglalkozzak ilyenkor. Az csak úgy megtörténik.
KULTer.hu: Ha már a rádiókról beszélünk, a zene inspirál téged, fontos számodra az alkotói munka során?
Amikor elkezdtem írni, mindig hallgattam valamit, próbáltam ráhangolódni egy-egy érzésre, atmoszférára. Talán ma már nem annyira. Most inkább csendben írok, de a zene továbbra is nagy hatással van rám. Jó sok évig voltam DJ, illetve a rádióban is volt műsorunk kortárs zenéről, és időnként még mindig játszom művészeti kiállításokon, megnyitókon, rendezvényeken.
Nagyon szeretek különböző módokon hangokkal operálni.
Az Orbita-tagokkal felvettünk néhány CD-t, amelyeken a verseinket olvastuk fel különböző lett, főleg elektronikus zenékkel. Ezekből a számokból elég sokat elő is adtunk, de inkább a zajok mezejére léptünk, érdekes hangzásokat kipróbálva. Az utolsó fellépésünkön például még csak nem is a saját költészetünket olvastuk, hanem néhány lett költő felvételeit használtuk, akik már nincsenek közöttünk. Mégis úgy alkalmaztuk a felvételeket a hangjukról, mintha valahol a levegőben lennének, és kevertük őket különféle jelekkel, amelyek az adott pillanatban és helyen rendelkezésünkre álltak. Speciális antennáink vannak a befogásra, majd ezeket néhány processzoron keresztül átdolgozzuk, és háttérhangot készítünk belőlük a versszövegnek, amely már az előadás része. Mintha minden a levegőben lenne.
Mi csak közvetítők vagyunk.
Puszta antennák, amelyek fogják a jelet, és próbálják kicsit átdolgozni a maguk módján.
KULTer.hu: Az Olvastam című versedben egy olvasóklubot említesz. Mennyire fontos számodra költőként és olvasóként a közösség, a könyvek, az olvasmányélmények megosztása másokkal?
A könyvkultúra természetesen jelentőségteljes része az életemnek. Az orbitás kollégákkal azért indítottuk el a kiadónkat, mert úgy akartunk létrehozni köteteket, ahogy látni szeretnénk őket: különleges tervezésben és formában, úgy gondoljuk ugyanis, a könyv külalakja is rendkívül fontos eleme az üzenetének.
A vizuálist és a textuálist össze kellene kapcsolni.
Elég sokat publikálunk, ugyanakkor azt mondanám, a költészetet nem csupán könyvek formájában mutatjuk be, hanem a kultúra többi területére is igyekszünk eljuttatni, például videóval keverve, installációba vagy tárgyakba helyezve. Persze időnként találkozunk az olvasóinkkal, de úgy vélem, a költészettel való találkozás nagyon más formátumokban is megtörténhet. Egyszer csináltunk egy kalóz költészeti rádióállomást. Egy hétig működött, aztán a kormány emberei megtaláltak minket, és leállították. Ez egyfajta kísérlet volt, úgyhogy egy hét elegendő is volt számunkra. A rádió Riga központjában volt, szóval elég sok ember, aki valamilyen zenét próbált befogni, hirtelen egy költő hangját kapta. Ezen az állomáson csak élő felvételeket játszottunk költőktől, akik három nyelven, lettül, angolul és oroszul olvasták fel a szövegeket: ez ment keverve a nap huszonnégy órájában.
Szeretem, amikor a költészet meglep.
Azt hiszem, azok, akik hirtelen bekapcsolódtak ebbe a költészeti állomásba, meglepődtek. A költészetnek pont ezt kellene tennie. Szóval szeretek találkozni az olvasókkal, fellépni, de szerintem szép, ha a költészet olyan helyen vagy módon jelenik meg, amire nem számítasz.
KULTer.hu: A verseidben írsz irodai munkáról, reklámügynökségről és értékesítési vezetőről is. Ezek viszonylag szokatlan verstémának tűnhetnek. Hogyan jött az ötlet, hogy munkahelyekről írj?
Szövegíróként dolgoztam reklámügynökségeknél. Ez sosem volt teljes munkaidős állás, csak mondjuk napi néhány óra, de ettől még bejártam ezekbe az ügynökségekbe, irodákba. Ez újdonságnak számított a ’90-es években, a 2000-es évek elején, korábban nem volt megszokott, aztán hirtelen megjelent.
Nagyon érdekeltek azok a dolgok, amelyek ezzel a kapitalista életmóddal bejöttek az életünkbe,
nem kizárólag az irodák és reklámügynökségek, hanem a divatbemutatók, a DJ-kultúra és egyebek, amelyek akkoriban egészen újak voltak. Van a kötetben egy vers egy reklámügynökségről és egy lányról, aki ott dolgozott. Ő egy igazi lány. Utána soha nem találkoztam vele. Nem tudom, mit csinál, de gyönyörűnek találom, hogy olyan, mintha a lenyomata jelenne meg ebben a versben, és még mindig mezítláb járkálna valahol.
KULTer.hu: A link című versed egyik karaktere éjszakába nyúlóan görgeti a Facebookot, arra várva, hogy egy különleges link felbukkanjon. Mesélnél még arról, magánemberként hogy állsz a digitális kultúrával és a közösségi médiával?
Igen, ebben a versben
a fickó azért görgeti a Facebookot, hogy találjon valamit, valami igazságot,
valami rejtélyes kinyilatkoztatást. Szerintem hihetetlen, hogy mennyi információ – szöveges és vizuális – jelenik meg a közösségi médiában, miközben egyáltalán nincs kinyilatkoztatás. Nekem is van Facebook-fiókom és egy nem túl aktív Instagramom, de én is úgy érzem, ahogy sokan mások is talán, hogy bár még mindig használom, többé már nem élvezem. Mert olyan silány lett. Nagyon érdekes, hogy éppen Budapesten éltem át a közösségi médiában történő hihetetlen siker pillanatát. Amikor itt jártam a már említett balti írófesztiválon, felvettem egy rövid videót erről a könyvformájú szökőkútról, és közzétettem Facebookon. Ez a videó váratlanul bejárta a világot, több millió ember megnézte. Olyan különös volt. Nem tudom, mi volt az oka. Úgy értem, ez a szökőkút már évek óta létezik, nem én voltam az első, aki lefilmezte. Az első napon, amikor közzétettem, néztem a telefonomon, hogy oké, a videó most éppen Dél-Ázsiába „utazik”, mert Dél-Ázsiából próbáltak ismerősnek jelölni vagy bekövetni, azután pedig valahol Szaúd-Arábiában járt…
Hihetetlenül furcsa élmény ez – mindössze egyszer fordult elő velem, máskor nem.
A kiadványaim néhány ezer embernél többet nem értek el. Budapest valahogy nagyon érdekes helyzetbe hozott: tényleg beleláttam a közösségi média struktúrájába, hogy milyen hatalmas, hány ember van a rendszerben párhuzamosan, egyszerre különböző országokban.
A fotókat Mariia Kashtanova készítette.
