Ha a dokumentumfilmeket mint a valóságot feltárni szándékozó mozgóképeket a szigorú realizmus és a (gyakran a rendező karaktere köré szövődő) személyesség tengelyén képzeljük el, akkor az idei Verzión általam látott munkák túlnyomó többsége a szubjektivitás mellett tette le a voksát.
Tovább kirándul a Verzió. Habár régi otthonát, a Toldi Mozit sem hagyja el, a tavalyi corvinos kaland után idén a Művészben lehetett sok verziós vetítést elcsípni. Akkora érdeklődés volt bizonyos filmek esetén, hogy a Művész előtti biciklitároló teljesen megtelt, amire – valljuk be – ritkán van példa. Ha valakinek ez a beszámoló meghozza a kedvét friss dokumentumfilmet nézni, az online Verzión november 24-ig megteheti.
Az iskola (Favoriten)
Szerencsénkre a Vertigo forgalmazásában a héten mozikba kerül az osztrák Ruth Beckermann három éven keresztül forgatott filmje, mely Bécs 10. kerületében (a bevándorlók lakta Favoriten), a főváros legnagyobb általános iskolájában játszódik. Itt követjük Ilkay tanító néni 25 fős osztályát majdnem a 4. osztály végéig. Egy olyan osztályt, melynek minden tagja bevándorló hátterű, így
az alsósoknak az írás, olvasás és számolás mellett a német nyelvvel is meg kell birkózniuk.
Mivel a legtöbb jelenet az osztályteremben játszódik, apró jelekből értesülünk az intézményt sújtó pedagógushiányról, de az alkotók nem ebbe az irányba akarják terelni a néző figyelmét.
Találtak egy nagyon erős személyiséget, a harmincas éveiben járó Ilkay határozottan és maximális odafigyeléssel egyengeti tanulói sorsát. Elviszi őket mecsetbe és a Stephansdomba is, hogy bécsiként érezzék, tudják, ezek a helyek nyitva állnak előttük (római katolikus nincs az osztályban, néhány ortodox mellett a többség muszlim). A gyerekek is kapnak mobilokat a stábtól, az azokkal készített felvételekből is került be néhány a végső verzióba. A kétórás játékidőben könnyű megszeretni a kamerák előtt is fesztelenül viselkedő gyerekeket, elismeréssel adózni a köztük kialakuló konfliktusokat higgadtan és bölcsen kezelő Ilkay előtt, és meghatódni a szülési szabadságra menő tanítónőt könnyezve és hatalmas közös öleléssel búcsúztató osztálytól.
KIX
Tizenkét évig forgott a filmjét 21 évesen elkezdő Mikulán Dávid alkotása, melybe később csatlakozott be társrendezőként Révész Bálint (Nagyi projekt), így született meg a szerintem félrevezető és hatásvadász módon magyar Sráckorként emlegetett KIX, melyet a Cirko mutat be szintén ezen a héten. A tavalyi Verzión látott Apolonia, Apolonia is valami hasonlóra vállalkozott:
miközben hosszú ideig követi főszereplőjét, bizonyos mértékben a rendező is saját filmjének alanyává válik.
Keserű és lehangoló (bár részleteiben ott a vidámság, a gyermeki önfeledtség) felnövéstörténetet kapunk a Boráros tér környékéről. A városban deszkázó rendező összehaverkodik néhány utcagyerekkel, az akkor nyolcéves Sanyi válik a film főszereplőjévé. Ötödmagával él egy egyszobás házmesterlakásban, alkoholista apa, nemtörődöm anya, idős nagyi és két testvér társaságában – csoda, ha folyton az utcán lóg, és hogy gyorsan kötődni kezd Mikulánhoz, aki figyel rá és foglalkozik vele?
Ez az erős bizalom a záloga annak, hogy tizenkét éven keresztül követhetjük Sanyi sorsát, miközben a rendezők jelen vannak, de nem ítélkeznek. Sőt, fiatalosan flegma, laza filmkészítési stílusban prezentálják Sanyi életének mozzanatait – nem egy felnőtt autoritás elítélő, sajnálkozó vagy felháborodott tekintete az övék, hanem egy haveré. Sanyi sorsa a rendszerbe van kódolva:
az újratermelődő szegénység, a törődés hiánya, az iskola elhanyagolása, a tehetetlen gyámügy mind az elkallódás felé mutatnak.
Sajnos Sanyi egyik csínye egy Ráday utcai kollégium leégéséhez és egy ember halálához vezetett (az épület nem gyulladt volna ki, ha a kollégiumban nem szabálytalanul tároltak volna éghető anyagokat), ő pedig két bűntársával az ügy lezárását követően börtönbe kerülhet. Mikulánék cseppben a tengert mutatják meg, ám – oldva az életről lehozó zárlatot – a film utolsó jelenetével mintha azt üzennék, az odafigyeléssel, az egymással törődéssel (vagyis szándékkal és akarattal) talán más irányba fordítható lehet az emberi sors.
Fekete hó (Black Snow)
Steven Soderbergh 2000-ben egy megtörtént esetből készített filmet, melyben egy női aktivista egyedül száll szembe egy nagyvállalattal, mert annak környezetkárosító működése miatt egyre többen betegszenek meg a városban. Ez volt az Erin Brockovich, mely a címszereplő Julia Robertsnek Oscar-díjat hozott. A szibériai Erin Brockovichot Natalja Zubkovának hívják, három gyereke van, előnytelen külseje, de ő is szembeszáll a (környezetet legjobban károsító, ám olcsó) felszíni fejtést végző bányavállalattal, és azon keresztül a putyini államapparátussal (csak sajnos neki nincs esélye győzni). Kiszeljovszk akkor került a nemzetközi hírekbe, mikor
egyik télen fekete hó hullott a bányászvárosra, ezt pedig a lankadatlanul élő videókat készítő Natalja örökítette meg.
Két lánya vesebetegséggel küzd, mely nagy valószínűséggel az erősen szennyezett levegő miatt alakult ki náluk. Ráadásul a város bizonyos részén, a már bezárt tárnákban spontán ég a föld alatti szén, ami miatt sok veszélyes gáz és az extrém mennyiségű szálló por mérgezi a lakosságot.
Ám a polgármester és a régió vezetője nem tesznek semmit, el sem ismerik a problémát, a központilag kiadott hazugságokat mondják fel, miközben Natalját egyre erősebben vegzálják a hatóságok, sőt online lejárató kampányt indítanak ellene. Kisebbik lányával kénytelen előbb városát, majd hazáját is elhagyni – elszakadva családja többi tagjától. A szomszédos Georgiában is folytatja aktivistaéletét, sőt a sorozás elől oda menekülő oroszoknak alakít ki szállást. Natalja egyszerre mutatja meg a nyilvánosság erejét, a bizonyos hétköznapi emberekben is ott rejlő szívós bátorságot, amellyel az ellenzéki nézeteket vallókat meggyilkoló diktatúrában is meri hallatni a hangját és kiáll az igaza mellett.
Ő az a tejeskannába esett béka, aki nem fullad bele a tejbe, hanem addig kapálózik, amíg a tejet vajjá nem köpüli,
hogy a szilárd talajról indulva kimászhasson.
Kabinnyomás
Nagy Eszter és Czira Sára filmjének főhőse a 36 éves látványtervező Heni, aki még nem találta meg élete párját, de sziklaszilárd elhatározása, hogy gyereket akar.
A Barcelonába költözött nő egy különleges kísérletbe kezd: egy meleg orosz férfival megegyeznek, hogy lombikprogrammal közös gyerekük lesz, mert mindketten vágynak utódra. Henit érzékeny, mégis
céltudatos és erős nőként ismerjük meg, aki nemcsak kigondolja a mai szemmel még furcsa családmodellt, de véghez is viszi.
A párkapcsolatok terén válogatós és sikertelenségéért magát okoló nő külföldi magányát érzékletes beállításokkal ábrázolják az alkotók, a barcelonai képek pedig izgalmas kontrasztba kerülnek a kis magyar faluba történő hazalátogatások felvételeivel. Andrejjel jóval felületesebben ismerkedünk meg, bár az kiderül róla, hogy nagyon nem nézi jó szemmel, hogy Heni a terhessége alatt is férfiakkal ismerkedik. Homályban marad, hogy az áhított gyerek kedvéért Heni miért vagy meddig vállalja a konfliktusokkal terhelt kapcsolatot a nála jóval idősebb orosz férfival, sőt a film befejezése is talányos. A két fél közötti feszültséget a zenehasználat is aláhúzza, míg a Covid idején való szülés és a kihalt kórházban való bolyongás (miközben Heni aggasztóan nyugodt) groteszk helyzetet teremt.
Apa (Tata)
Henihez hasonlóan a moldáv Lina is gyermeket vár, majd nevel, de rajta jóval nagyobb nyomás van. Az újságíró Lina ugyanis egy bántalmazó családból származik, apjával emiatt nem igazán kommunikál, ám egy nap a segítségét kéri, mert azon az olasz farmon, ahol feketén dolgozik, a főnöke folyamatosan bántalmazza. Lina és párja, a tényfeltáró újságíró és dokumentumfilmes Radu (ők ketten jegyzik az Apát) autóba pattannak, hogy segítsenek. A film tétje az, hogy
Lina fel tudja-e dolgozni az elfojtott gyermekkori traumáit, hogyan szembesíti ezzel a családját,
talál-e transzgenerációs mintázatokat az erőszakos viselkedésre, illetve meg tudja-e szakítani ezt a láncot saját gyereke nevelésekor.
Ennek a roppant nehéz és megterhelő folyamatnak látjuk a különböző állomásait a kezdeti vonakodástól, majd a nagy szembesítő beszélgetéstől kezdve a nagyszülők múltjában való kutakodáson át a felismert, saját személyiségébe beivódott toxikus minták meghaladásáig. Ehhez képest apja problémáinak kezelése gyerekjátéknak tűnik, ám a kirúgott idős férfi hazatérve ugyanúgy terrorizálja feleségét, ahogy annak idején (és ezzel nincs egyedül a rokonságban). Az amúgy szimpatikusnak és értelmesnek tűnő apa hiába tapasztalta meg, milyen áldozattá válni, túl idős már ahhoz, hogy képes legyen megváltoztatni bántalmazó magatartását. Vdovîi és Ciorniciuc Verzió-nyertes dokumentumfilmje a legszemélyesebb traumák feldolgozásának felmutatásával képes egy univerzális problémáról beszélni.
Fekete doboz (Black Box Diaries)
Itó Siori Fekete doboza a személyes dokumentumfilm újabb mintapéldája, ahol a rendezőnő saját történetén keresztül igyekszik a mai Japán valóságát feltárni. Natalja, Heni és Lina után egy újabb erős nőt középpontba állító alkotással van dolgunk, ahol egy befolyásos tévés által megerőszakolt Siori azért küzd, hogy igazságot szolgáltassanak neki. A fiatal újságírót 2015-ben Abe Sinzó miniszterelnök egyik barátja kábította el, majd erőszakolta meg, a dokumentumfilm két évvel később indul, amikor Siori megírja könyvét az esetről. A rendőrség nem hisz neki, a nagyon tekintélyelvű japán társadalomban nem akarnak ujjat húzni a nagy hatalmú elkövetővel, ám Siori nem adja fel a harcot, mely nehezített pályán, még a #metoo előtt indult.
A szégyen és a stigmatizálás ellenére van bátorsága nyilvánosan beszélni a történtekről, könyvet írni és filmet készíteni róla.
Itó Siori nyolc év után, 2023-ban nyerte meg a japán Legfelsőbb Bíróságon az általa indított polgári pert. Bár tisztában van vele, mire vállalkozik mikor kiáll az igazáért, Linához hasonlóan neki is fel kell dolgoznia a traumáját, és filmje nem hallgatja el, hogy ez mennyire nehéz. Bátor kiállása mögött megmutatja a bizonytalanságát, félelmeit, esendőségét. Csak úgy képes ép lélekkel végigcsinálni, hogy az újságírói szerep segít eltávolítani magától az erőszak emlékét. Siori is egyike azon kevés békának, aki nem fullad bele a tejbe, hanem addig küzd és szenved, amíg vajat köpül belőle. Mindannyiunk okulására.
21. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, Budapest, 2024. november 6-13.
