Egill Bjarnason izlandi író, újságíró a Figura Könyvkiadó gondozásában megjelent A megkerülhetetlen Izland – Hogyan változtatta meg egy kis sziget a világ történelmét című kötetével érkezett az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválra, ahol az irodalomhoz és a történelemhez fűződő viszonyáról, írói karrierjének alakulásáról, a könyv koncepciójának megszületéséről és a titokzatos izlandiak sajátosságairól is kérdeztük.
KULTer.hu: A kötet előszavában írod, hogy egyszer átutazóban jártál Budapesten, és a reptéren ettél egy lángost. Azóta volt lehetőséged jobban felfedezni Magyarországot?
Már megkóstoltam a gulyást is! Kicsit korábban érkeztem, tegnap landoltam. Hosszú az út Izlandról, ezért Lengyelországban megpihentem, ahol aztán volt egy kis késés, de még este elmentem egy hagyományos magyar étterembe gulyást enni. Izlandon magyar gulyásnak hívják, itt egyszerűen csak gulyás. Ezzel indítottam. Aztán elmentem sétálni.
Jelenleg egy farmon élek, szóval élvezem, hogy aszfaltozott utakon gyalogolhatok.
Tettem egy kört a szigeten; holnap jobban belevetem magam a városba. Ahogy az előszóban írtam, nem sok időt töltöttem itt korábban, de úgy érzem, ez egy olyan hely, amiről sokat beszélnek – barátoktól is hallottam róla, sőt két embert ismerek, akik az itteni orvosira járnak.
KULTer.hu: Azt is megemlíted, hogy a szüleidnek könyvesboltja van Selfoss főutcáján. Mesélnél az irodalmi neveltetésedről? Milyen kapcsolatod volt a történetekkel, a történetmeséléssel?
Van egy karácsonyi könyváradat elnevezésű hagyomány, ami a második világháborúig vezethető vissza. A szövetségesek ekkor Izlandra jöttek, bázist alakítottak ki, és olyan mértékben alkalmazták az izlandiakat, hogy az emberek korábban nem látott pénzösszegeket kereshettek. A gazdaság hatalmas mértékben fellendült. Hirtelen a lakosságnak több pénze volt karácsonyi ajándékokat vásárolni, mint valaha. Csakhogy tőkekontroll volt érvényben: nem sok mindent lehetett importálni, vagyis ott volt az a rengeteg pénz, de nem tudták mire elkölteni.
Ekkor megnőtt azoknak a száma, akik karácsonyra ajándékot vesznek,
és megszületett a könyvajándékozás hagyománya, ami a mai napig virágzik. Izlandon emiatt a könyvek nyolcvan százalékát karácsony előtt adják ki. A családom is mindig részese volt ennek a hagyománynak, akkor is, amikor még nem volt könyvesboltjuk. Tizennyolc éves koromban nyitották meg, amikor én elköltöztem otthonról, de azért elég sokat dolgoztam náluk. Még mindig élvezem, ha karácsony előtt bemehetek és ott dolgozhatok. Az elmúlt két évben nem volt erre lehetőségem, de az összes többiben igen. Ez számomra hozzátartozik a karácsonyi ünnepléshez.
KULTer.hu: Honnan ered a történelem iránti érdeklődésed? Ez volt a kedvenc tantárgyad az iskolában?
Igen. Az egyetemen aztán politikatudományt tanultam. Izland politikai múltja nagyon izgatott, a történelem iránti érdeklődésem pedig egészen fiatalkoromból ered – azt mondanám, mindig is ezek lelkesítettek. Maga a kötet megszületése inkább arra a tényre vezethető vissza, hogy érdekel a narratív tényirodalom. A történelemről való írás nem feltétlenül abban az értelemben foglalkoztat, ahogyan a gyerekkorom történelemkönyveiben láttam, hanem inkább az idővonal szintjén, az események összefüggéseiben.
Szeretem a narratívát, szeretek jó történeteket találni és elmerülni bennük.
KULTer.hu: Újságíróként dolgozol. Mindig is író szerettél volna lenni? Milyen volt az utad a helyi újságtól a The New York Timesig?
Azt hiszem, igen, újságíró szerettem volna lenni, és már fiatalon ki is próbálhattam magam ebben a szakmában. Szeretek kérdéseket feltenni és írni. Mindenféle médiafelületnek dolgoztam, egyszer még a Glossy Magazine-nak is.
Az Egyesült Államokba mentem mesterképzésre, onnan visszatérve pedig valami újat akartam kipróbálni,
úgyhogy retusőr lettem, és külföldi tudósítóknak szóló útmutatókon dolgoztam. A külföldi tudósítók dolga nehezebbé vált azáltal, hogy az írásuk tárgyai immár el tudják olvasni azt, amit írnak. Aztán jött egy lökés az AP (Associated Press), a The New York Times és a nemzetközi média felől: próbálnak több helyi embert foglalkoztatni a helyszínen. Azt hiszem, a sztorik közé helyezkedve pontosabban dolgozom fel őket, mint valaki, aki ejtőernyővel ugrott be a helyszínre, és nem tud róla semmit.
KULTer.hu: Ez az első köteted. Hogyan jött létre? Volt valamilyen speciális módszered a kutatáshoz, az íráshoz?
Lassan indult. A szüleim könyvesboltjában dolgozva úgy éreztem, elsöprő mennyiségű regény van izlandi szerzőktől, de tényirodalom alig, különösen angol nyelvű olvasóknak. Ha ugyanis tényirodalmat írsz egy számodra ismerős témáról, például arról a helyről, ahol élsz, az nehezen vihető át jól más nyelvre. Izland történelme ilyen formában nem is volt még megírva, amit én sajnálatosnak tartottam, mert
ez egyfajta „természetes történelem”, olyan, amelynek kezdeti dátuma van.
Amikor Izland még csak egy távoli sziget volt az óceán közepén egy madárkolóniával, az emberek megtalálták a módját, hogy elhajózzanak oda. Az időzítés pedig úgy alakult, hogy az írott szónak hála az első naptól kezdve meg tudjuk mondani, mi történt, és ez azért nem mondható el minden országról.
Volt egy ember, aki a part mentén hajózott – így kezdődött, és innen már organikus ívet alkot a történet.
Az azonban eltartott egy ideig, mire rátaláltam a kötet hangjára. Az egyik legnagyobb változás az Associated Pressnél történt velem. Egyszer megkérdezték tőlem, kellene-e izlandinak lennie az AP gyászarchívumában, vagyis legyenek-e előre megírt nekrológok híres alakokról, amelyeket azonnal kiküldenek, amint elhunynak. Eltöprengtem, hogy ki az, aki nyomot hagyott a történelemben. Azon kezdtem gondolkozni, hogy az emberek bemutatásán keresztül az országot is ábrázolhatjuk, majd feltettem magamnak a kérdést, hogy mindez miként formálja a történetmesélést.
KULTer.hu: Ahogy te is említetted, valóban sok a sikeres izlandi szépíró. Szerinted mi az izlandi szerzők titka, miért olyan népszerűek világszerte?
Ami ezt a kötetet illeti, Közép-Európában sok nyelvre lefordították, de Skandináviában például egyre sem, és a közeli Dániában sincs érdeklődés iránta. Hogy ez miért lehet? Talán az „ismerősségérzet” miatt. Szerintem Magyarország és Izland között pont megfelelő a távolság: mindkettő Európához tartozik, eléggé különbözőek, de nem túlságosan. Megvan tehát a kíváncsiság, de azért már tudsz valamit a helyről, amikor elkezdesz olvasni róla. Egyszerre érzed azt, hogy belemerülsz egy más hely világába, és hogy mégis van benne valami enyhén ismerős.
Másfelől Izland pozíciója szigetként, kis nemzetként egyfajta mítosznak örvend.
Ez irodalmi szempontból is jó környezetet biztosít. Izland ugyanis egy korlátozott tér, melynek vannak olyan elemei, amelyekkel például krimikben találkozhatsz. Erős az atmoszféra, igazán rá lehet hangolódni. Számomra érdekesebb hideg, sötét helyről könyvet írni, mint egy napsütötte tengerparti házról. Ez olyasmi, ami vonzza magához az olvasót.
KULTer.hu: Mit gondolsz, mi a legelterjedtebb prekoncepció Izlanddal kapcsolatban?
Mondd meg te! Te mit gondolsz?
KULTer.hu: Talán az a kettősség, ami a kötetben is szerepel, hogy Izland „a tűz és a jég földje”.
Igen, ezt a kifejezést gyakran hallani. Szerintem a legelterjedtebb az, hogy hideg van. Pedig nincs annyira hideg! Az átlaghőmérséklet talán nem olyan magas, de kedvezőbb éghajlatnak örvend, mint sokan gondolnák. Még az is előfordulhat, hogy az egész tél úgy telik el Reykjavíkban, hogy nincs hó.
Egy másik prekoncepció a lakosságra vonatkozik, nevezetesen, hogy mind rokonok vagyunk,
és sok a vérfertőzés, de nemcsak hogy nem állunk mind rokonságban, még a genetikai hátterünk sem ugyanaz, mint ahogy azt a történelem sugallja.
Szerintem az elmúlt évek egyik leglenyűgözőbb kutatása az volt, amelyik az izlandi géneket vizsgálta. Az eredmények nem egyeznek a történelemkönyvek verziójával. Ezek ugyanis azt állítják, mind Skandináviából érkeztünk hajókon, de úgy tűnik, a valóságban a nők nagyobb valószínűséggel kelták voltak.
KULTer.hu: Anna Andersen egy interjúban megkérdezte Vigdís Finnbogadóttirt, az első női államfőt a világon, akit demokratikus úton a nép választott meg, hogy szerinte miben áll az izlandi gondolkodásmód. Most én kérdezem ezt tőled.
Szerintem abban, hogy ne gondoljunk túl sokat a holnapra.
A holnap eljön, de éljünk inkább a pillanatban.
Eléggé fatalisták vagyunk. Ugyanakkor az, hogy nem gondolunk a holnapra, határozottan a nemzeti karakterünk hibája is: felkészületlenek és túlságosan is optimisták vagyunk azt illetően, hogy a dolgok el fognak rendeződni. Személyes szinten is nagyon fárasztó tud lenni tervezni másokkal, mert nem igazán akarnak elköteleződni semmi iránt.
A fotókat Bach Máté/Figura Könyvkiadó készítette.
