Brady Corbet-nál jelenleg kevés ambiciózusabb rendező dolgozik Hollywoodban, a magyar szálakkal is bőséggel rendelkező A brutalista ennek ékes bizonyítéka. Letaglózó élmény, ami egészen addig tökéletesen működik, míg nem nézünk a tényleg gyönyörű képek mögé. Enyhén spoileres kritika.
Nehéz dolga van a kritikusnak egy olyan film esetében, amit hónapokkal megelőz a híre, amelyet már most is az Oscar egyik biztos favoritjának tartanak, ráadásul még
a mi szívünket melengetendő magyaros akcentussal mondják benne, hogy Ámérika,
és a vetítés után barkóbázhatunk az ismerőseinkkel, hogy ki hány magyar színészt ismert fel kisebb szerepekben. Pláne nehéz dolga van az említett ítésznek, ha egy egyébként nagyon üdvözlendő és szimpatikus fesztivál, a BIFF hónapokkal a mozipremier előtt hozza el a művet, és megfelelő díszletek között, a Corvin Mozi nagytermében vetíti le nekünk mind a három és fél órát azzal a bizonyos szünettel kettévágva. A brutalista tehát eseményfilm, mégis meg kell próbálnunk elválasztani egymástól az eseményt és a filmet.
Pedig Brady Corbet mindent megtesz azért, hogy erre ne legyünk képesek. Bár megnéztem a rendező előző két filmjét – Egy vezér gyermekkora, Vox Lux –, azt éreztem, nem találom rajta a fogást, nem tudom verbalizálni, hogy ezek a művek mit és hogyan csinálnak. A brutalista után viszont érteni vélem a Corbet-mechanizmust: az amerikai filmes olyan témákat választ, amelyekhez nem igazán illik az elidegenítő, gyakran szenvtelen, mégis grandiózus stílusa, ez az ellentét azonban termékeny feszültséget teremt.
Ráadásul minden filmjében érződik az erőteljes magabiztosság és a nagy ambíció, más kérdés, hogy ennek mikor mennyire tud megfelelni.
Tóth László (Adrien Brody) fiktív építész történetét rengetegen elmesélték már. A második világháború borzalmai után az Egyesült Államokba menekülő zsidó művész drámája a ferdének érzékelt Szabadság-szoborral kezdődik, amely már mutatja, hogy az új világban is kibillent a helyéről a normalitás. László próbál munkát találni, de az amerikai bigottság megakadályozza, mígnem egy mecénás, a nagymúltú, politikai kapcsolatokkal rendelkező Harrison Van Buren (Guy Pearce) megbízza egy, a birtokára megálmodott közösségi tér megtervezésével. László nekivág a munkának, nagy elánnal dolgozik, és egyre inkább elmossa a határokat saját személye és az épület között.
Ahogy említettem, a filmet két részben, egy pontosan 15 perces szünettel megszakítva vetítik, és meglepő módon a két egység működésmódja és sok szempontból azok minősége is nagyon különböző. Az első rész szinte tökéletesen működik. Annak ellenére, hogy majdnem kizárólag hétköznapi pillanatokat látunk, nem érezzük az idő múlását, a film elfogadtatja velünk a komótos tempót, és minden ajtó mögé a néző kezét fogva néz be. Corbet nem állítja feje tetejére eddigi ismereteinket a bevándorlósorssal kapcsolatban,
a tekintetben viszont újat hoz, hogy egyáltalán nem gondolja, hogy csakis együttérezhetünk a főszereplővel.
Tóth László nemcsak a történelem viharai közepette megrogyó kisember; ő legalább ennyire a saját nagysága által megrészegült, szorongásait tudatmódosítókkal oldó, sok helyzetben önző zseni, és ez sokkal árnyaltabb viszonyulást tesz lehetővé. A brutalista így a holokauszt kollektív traumájának elbeszélhetetlensége, ábrázolhatatlansága (ez később még fontos lesz) mellett annak lélektani hatásait is vizsgálja, és azt a közhelyszerű állítást, hogy a trauma nem ér véget a haláltábor kapuinak átlépésével, erőteljes képekkel támasztja alá.
Corbet valós eredményeket mutat fel a nehezen megfogható filozófiai-pszichológiai igazság ábrázolásában.
Fontos lesz például az építész és felesége, Erzsébet (Felicity Jones) első szexuális együttléte az újbóli találkozást követően. A nagy érzelmek és a feltekert szentimentalizmus helyett egy, a néző számára is kellemetlen, intimitás nélküli próbálkozást kapunk, ami sokkal jobban ábrázolja egy ilyen szituáció érzelmi összetettségét.
A film második fele az amerikai díszletek után már sokkal inkább László karakterére, családi viszonyaira koncentrál. Főhősünk az alkotás súlya alatt megrogyó művész klasszikus jellemvonásait hozza: idővel saját egzisztenciáját (persze korábban nem is volt neki) is kockára teszi a nagy mű érdekében, kötelességtudatát pedig csak az utolsó jelenetek magyarázzák meg. Adrien Brody A zongoristához hasonló szerepben hoz újra karriercsúcsot,
László pedig épp azzal válik kompetens főszereplővé, hogy megkérdőjeleződik a moralitása.
Eddigi három filmje alapján egyértelmű, hogy Corbet-t mindennél jobban foglalkoztatja a művészi autonómia és annak határai, és hogy az egyéni trauma hogyan, milyen közvetítői csatornákon keresztül válik közösségivé. A Vox Luxban Natalie Portman figurája egy iskolai lövöldözés zenés feldolgozásával vált ismertté, itt a haláltábor élménye adja a szellemi gyújtóerőt a monumentális építményhez. A rendező készséggel ábrázolja hősei szenvedését, de igazából nem foglalkozik azzal, milyen, amikor valaki önmagát exploitálja.
Persze az amerikai fókusz a második részben sem tűnik el teljesen a filmből. A Van Buren család tagjai a transzgenerációs láncban öröklődő traumákkal és a vérfertőzéssel már-már túlzóan sztereotipikus reprezentánsai a züllött nagypolgári amerikai famíliának. Az Aranypolgár, a Dallas vagy a Vérző olaj világa ez, a családfő,
Harrison pedig a self made mecénás, aki nem érti igazán a művészetet, nincs köze a kultúrához, de tudja, miből lehet pénzt csinálni.
Első találkozásuk alkalmával mindennek elhordja Lászlót, akit könyvtára átalakításával bíznak meg, amikor azonban azt tapasztalja, hogy saját közegén belül is elismerést kap a letisztult, a kor haladását tükröző stílusú szoba miatt, sokkal érdekeltebb lesz számára a magyar származású építész. Van Buren a direkt leuraló gesztusai mellett (Tarantino elmélkedett nemrég arról, hogy a homoszexuális erőszak a dominancia egyik legerőteljesebb megjelenési formája a filmben) azért is veszélyes ellenfél, mert úgy tesz, mintha érdekelné a kultúra, pedig nyilvánvalóan csak saját öröksége hajtja. Ezzel együtt nem ugyanaz az itteni dinamika, mint ami például a Megalopoliszban megjelenik a pénzember és a nagy művész között. Guy Pearce karaktere
hagyja dolgozni zsenijét, csak a visszafordíthatatlan károknál szól rá, és akkor, amikor felmondja a közöttük lévő konszenzust.
Corbet érezhetően rendszerekben gondolkodik, és azt érezteti velünk, hogy a családnál jóval nagyobb léptékben az Egyesült Államok is így működik: integrálja a számára hasznos elemeket, embereket, tudást, de nem érti meg őket igazán.
Szót kell ejtenünk természetesen az elkészülő épületről is, amelyben megfér egymás mellett uszoda, színházterem és templom. Kiderül, hogy a Van Buren-családdal végig a bolondját járatják: hiába gondolják, hogy az építmény az ő nagyszerűségüket hirdeti majd, mint azt az építészeti Biennále záró képsorai erőteljesen sulykolják, valójában
a zsidóság kollektív traumájának mementói a domboldalon álló falak.
Tóth anyaghasználata a természethez, az emberi valóhoz történő visszatérést hirdeti, az épület belső terei a fénnyel való játék és a nagy belmagasság miatt az elérhetetlen reménnyel szembesítik a benne álló embert. A háború után megerősödő brutalista stílus a konstruáltságával keltette fel az érdeklődők figyelmét, László épületei így a kollektív bűnösséget idézték meg, épp olyan absztrakt módon, ahogy ehhez egyáltalán lehetséges közelíteni.
A film vége azonban így is kérdéseket vet fel,
és nem is csak azért, mert szinte A felolvasóhoz hasonló módon tűnik mesterségesen hozzáhegesztettnek a történet egészéhez, hanem mert az utolsó nagy megfejtés mintha az egész filmet idézőjelbe tenné. Corbet itt amellett érvel, hogy a cél a lényeg, nem az út, de akkor miért néztük három és fél órán keresztül a főszereplő morális őrlődését? Mintha a rendező egyetlen erősnek gondolt állításba csomagolva próbálta volna összefoglalni a történetet, pedig ez lehetetlen és szükségtelen is.
Így még egyértelműbben kijön, hogy
A brutalista elemeiben csodálatos, de összességében igen ingadozó minőségű film,
aminek évek múlva inkább a stílusára és a grandiózusságára fogunk emlékezni, mintsem árnyalt mondanivalójára.
A filmet az 1. Budapest International Film Festivalon láttuk, a mozipremier januárban várható.
A brutalista (The Brutalist), 2024. Rendezte: Brady Corbet. Írta: Brady Corbet, Mona Fastvold. Szereplők: Adrien Brody, Felicity Jones, Joe Alwyn, Guy Pearce, Raffey Cassidy, Stacy Martin, Alessandro Nivola, Emma Laird. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
A brutalista a Magyar Filmadatbázison.
