Az Aradi Kamaraszínház 2014-ben bemutatott monodrámája abszurd absztrakcióval, éles humorszilánkokkal és kendőzetlen őszinteséggel vázol fel egy rémisztően ismerős emberiségképet, egyetlen lélegzettel.
A „radikális stand-up tragedy” kellékei mindösszesen egy forgószék, amelynek karfájára mikrofon van csíptetve, valamint egy kis állvány, amin néhány szemüveg foglal helyet. A székben pedig Harsányi Attila helyezkedik el egy szál ingben, nadrág nélkül, zokniban és fekete lakkcipőben.
A rappelő ripacsban Káint ismerhetjük fel, aki egy narancssárga sportszemüvegen át figyel minket,
és átütő erővel győzködi közönségét a mindenható létezésének visszásságairól. A nyelvi regiszterek mesteri ötvözése, az irodalmi szint és az argó vegyítése, valamint a Biblia rapben való értelmezése egyedi és megismételhetetlen karakterré formálják a „bélyeg” első viselőjét. Végtelen cinizmusa mögött valós kérdések húzódnak, de mondatai viccet csinálnak a teljes teremtéstörténetből. Miért nem vette körül ráccsal vagy kerítéssel azt a fát a „nagyfiú”, vagy dugta volna el valami bokor mögé, hogy ne lássuk? Nyilván azért nem, mert szórakozik velünk, ahogy az a szamár állkapocs is szánt szándékkal hevert ott, Ábel kárára.
„Isten nagy játékos, szereti az akciót, de isten nem lövi be magát, istennek lenni azt jelenti: zaj, rombolás és szórakozás.”
„Isten hátat fordít nektek, isten nem szeret titeket.
A sátán az úr eszköze, hogy elvégezze azt a piszkos munkát, amihez a »nagyfiú« nem szívesen adja a nevét.” Intermezzoként egy klasszikus zenemű és hard rock fúziója hallható. Ezalatt a szék forog, a szemüveg (és vele együtt a karakter) cserélődik a sötétben. Az elfoglalt menedzser (a „nagyfiú”, maga az Atyaisten) egyszerű, fémkeretes szemüvegén át szenvtelenül szemlélődik és osztja a lapokat headsetjén keresztül. Angyalka névre hallgató titkárnőjével hétféle vonal között kapcsoltat, amelyeken Noétól kezdve a feleségén és szeretőjén át különböző fontos személyekkel tárgyal.
A lényeg a „Halleluja-projekt”, a profit, amely mindent és mindenkit éltet. És éppen Istent mint erkölcsöt és emberséget két lábbal taposó valakit mutatni meg – erős lenne, ha erről volna szó. De rólunk van szó! Mert mi nem közelebb akarunk kerülni hozzá, nem megismerni vagy kifürkészni akarjuk, hanem olyanok akarunk lenni, oda akarunk ülni, ahol ő van, és pöffeszkedve, kedvünkre bánni az ismert világunk minden darabkájával. Az ember végzete a hübrisz, amely az ókori színház, így az antik kultúra egyik alaptételévé vált.
A ma emberének elbizakodott gőgje csak egy istent ismer (el), az pedig a profit.
Noé mint megháborodott Greenpeace-aktivista – akinek az elméjében valószínűleg karbantartási szünet van – tár fel előttünk egy borzasztóan nyomasztó és lehetetlennek tetsző képet földünkről. Mi persze nevetünk rajta a térdünket csapkodva, mert nem úgy és nem azt látjuk, amit a velünk szemben ülő figura az úszószemüvegén keresztül. A kérdés az, hogy miért nem akarunk látni?
Az aktivista szerint a hegyek tetejéről szar jön le, mert mi oda felmegyünk és otthagyjuk. Onnan lehozzák a patakok, amik folyókba torkollnak, azok meg az óceánokba ömlenek. Ott aztán mindenféle olajjal, szarral, hányadékkal keveredik a víz (a halak szemére szaros budipapír tapad, amit – kéz híján – nem tudnak eltávolítani), amelyből a sirály kifogja a halat és a mérgező anyagoktól megdöglik, azt megkóstolja a fóka, azt a jegesmedve, majd azt az oroszlán, aztán mindenki megdöglik a szarban, mert úgyis az a vége az egésznek. Az elmélet elég szarul hangzik, azonban különösen plasztikus ábrázolása a nyugati, globalizált, kapitalista, fogyasztói és jóléti társadalomnak, amely kérlelhetetlenül forgat minket (egyre gyorsabban) a saját mókuskerekünkben.
„Annyi pénzem van, hogy kilövetem magam a világűrbe – és még a visszaútra is van…”
A negyedik karakter, a kokainban fürdő és metamfetamint vacsorázó Rocksztár a Wall Street farkasát és a Ponyvaregényt idézi meg. Olykor kibogozhatatlan csomókká alakuló mondataiból a külvilág iránti érdektelenség hangja szól. Ő aztán tényleg magasról tesz mindenre és mindenkire. Ölében, táncoló és éneklő plüss rénszarvasa az I Feel Good-ot tolja, amely az egyén szükségleteinek maximális kielégítését propagálja. Önző, nem jó értelemben vett egzisztencializmusa a (Leonard Cohen-féle) Halleluja eléneklésében bontakozik ki, az önálló est zárlataként. A dal közben Káin szavai visszhangzanak, a profit pedig termelődik.
A karakterek néhány másodperces cserélődése irgalmatlan tempót diktál az előadásnak, az intermezzo zenéjének sebessége is folyamatosan fokozódik. A szék pördül, szemüveg le, szemüveg fel és Káin, Isten, Noé meg a Rocksztár ül velünk szemben miközben 70 percen át zuhatagként ömlik ránk a szöveg.
Az előadást Eric Bogosian (örmény-amerikai színész, író, drámaíró) és José Saramago (Nobel-díjas portugál író, költő) szövegei alapján Tapasztó Ernő állította össze, Fekete Réka (fordító) és Harsányi Attila közreműködésével.
Egészen pontosan Bogosian Sex, Drugs, Rock & Roll, illetve Saramago Káin című regénye nyomán készült a szöveg.
A stand-up tragedy szövegének jó részét és címét is kölcsönző Bogosian elsősorban az amerikai társadalom szatíráját írta meg 1990-ben, amerikanizálódott világunkban azonban éppen úgy magunkénak érezhetjük ezt a problémahalmazt. Harsányi Attila monodrámája istentelen (jó) humorral és iróniával nyúl a témához, ugyanakkor az előadás végére a lélegzet bizony elakad.
Eric Bogosian: Sex, drugs, gods & rock ’n’ roll. Rendezte: Tapasztó Ernő. Fordította: Fekete Réka. Játssza: Harsányi Attila. Tudomány és Technika Háza, Miskolc, 2024. október 28.
A fotókat Vajda János készítette.
