Hogyan fér meg egymás mellett a kutatás és a rajongás; a tudományművelés és a szórakoztatás; a Harry Potter-franchise és a politikai aktivizmus? Bár első ránézésre talán nagy távolságot érzékelünk az említett fogalompárok között, Torbó Annamária könyvvé alakított doktori disszertációját olvasva nem csupán az fog könnyedén párhuzamot vonni köztük, aki jártasabb a média- és kultúratudományok területén, hanem jó eséllyel az is, aki az akadémiai szférán kívülről érkezik – talán éppen a Harry Potter-rajongói közösségből.
Torbó Annamária a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének adjunktusa, kutatói munkássága a magyar Harry Potter-rajongói közösségek kulturális és részvételi tulajdonságainak vizsgálatára épül. Fikció, transzmédia, aktivizmus – Egy Harry Potter-rajongói közösség kulturális és részvételi politikái című monográfiája
a disszertációját dolgozza át egy, az akadémiai szféránál szélesebb közönség számára,
ismeretterjesztés mellett a szórakoztatás célját is kitűzve maga elé.
A Szépirodalmi Figyelő Alapítvány gondozásában megjelent könyv mondhatni messziről indít: mielőtt a szerző rátérne a magyar Harry Potter-rajongók online és offline empirikus vizsgálatára, egy
színvonalas és tartalmas szakirodalmi áttekintést nyújt a young adult műfaj történetéről,
a cultural studies (kritikai kultúrakutatás) és a rajongókutatás kialakulásáról és fontosabb téziseiről, emellett pedig a méltán ismert médiakutató, Henry Jenkins nevéhez fűződő részvételi kultúra és részvételi politika bemutatása, illetve kritikája (!) is fontos részét képezi az elméletközpontú fejezeteknek. A szerző ugyanakkor gondosan ügyel rá, hogy azoknak a potenciális olvasóknak is fenntartsa a figyelmét, akik kevésbé a rajongókutatás hátterére és módszereire kíváncsiak, hiszen folyamatosan összekapcsolja a szakirodalmi téziseket a Harry Potter-univerzum nemzetközi és hazai rajongói közösségeire jellemző példákkal, mintázatokkal, és gondosan előrevetíti, melyik fejezetben fog hosszabban is értekezni az izgalmas esettanulmányokról.
Kijelenthető, hogy a kortárs média- és kultúratudományi szférában
sokan „túlkutatottnak” tartják a fan studies terepét:
„Mit lehet még elmondani azon túl, amit Henry Jenkins, Matt Hills, John Fiske és a többiek már évtizedekkel ezelőtt megállapítottak?” – hangzik el gyakran a kérdés konferenciákon és doktori műhelyeken. Bizonyos szinten ugyan jogos a felvetés, hiszen a tudományművelés mint foglalkozás nem csupán abban merül ki, hogy a kutató nagy teoretikusok által lefektetett elméleti keretek közé illeszti saját vizsgálatának tárgyát, hanem a vizsgálat közben – ideális esetben –
saját meglátásaival, kutatási tapasztalataival csatlakozik a diskurzushoz.
Való igaz, hogy a rajongókutatás bizonyos megközelítései, tézisei – mint például a rajongók és a médiaipar közötti szimbiotikus kapcsolat, vagy épp a rajongói tartalmak hibrid pro/am (profi/amatőr) mivoltának vizsgálata – olyan kivájt medernek számítanak, amelyet újbóli feltöltés helyett érdemesebb lehet inkább más irányba kanyarítani. A szerző a szakirodalmi összefoglalóban ki is tér rá, hogy maga Henry Jenkins is hasonlóképp új irányokba terelte a munkásságát a részvételi kultúra kritikusainak – köztük is kiváltképp Christian Fuchs – hatására. Éppen ezért
Torbó könyvének elméleti fejezetei akadémiai megközelítésből inkább kontextusteremtő és tisztelgő funkcióval bírnak:
a szerzőnek nem az a célja, hogy a magyar Harry Potter-rajongók példájával támassza alá a fan studies „nagyjainak” állításait, hanem végig arra törekszik, hogy legitimizálja a rajongók hatását mint társadalmi és politikai szerepvállalók, aktivisták és tartalomgyártók, mindezt egy rendkívül komplex és precíz empirikus kutatás keretei közt.
Az egyetlen tényező, ami mégis hiányérzetet kelthet az olvasóban az elméleti fejezetek során, az a szerző személyes vélekedésének, kritikai észrevételeinek háttérbe szorulása. Bár a részvételi kultúra esetében megismerjük mind Jenkins meglátásait, mind az őt ért bírálatokat, az utóbbiak azonban csak idézés szintjén jelennek meg a szövegben. A szakirodalmi áttekintés során szintén
kissé reflektálatlanul jelennek meg olyan idejétmúlt tézisek, mint például Morgan Conroy értekezése
a rajongói közösségekben fellelhető gender-dinamikákról. Conroy a curative fandomot (megőrzésre irányuló rajongói bázis) és a creative fandomot (átalakításra irányuló rajongói bázis) genderalapon különbözteti meg, előbbit főként a férfi, utóbbit pedig a női rajongókkal azonosítva. Ugyan az egyes rajongói körökben végzett statisztikai vizsgálatok rámutatnak, hogy az átalakításra hajlamos, kreatív tartalmat gyártó rajongók többnyire nők, viszont a curative fandom összetétele általánosságban a társadalmi nem szempontjából mára jelentősen hibridizálódott, ez pedig a Torbó által vizsgált Harry Potter-közösségre is igaz. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a kritikusabb hangok mellőzése a szakirodalmi áttekintőből
csökkenti a belépési küszöböt az akadémiai szférán kívülről érkező olvasók számára;
megkönnyíti számukra a tájékozódást és a csatlakozást.
Szintén az elméleti fejezetekhez és – részben – Jenkins munkásságához tartozik a transzmediális univerzumok és a transzmediális történetmesélés részletesebb áttekintése. Bár a transzmedialitás kérdésköre a rajongókutatáshoz hasonlóan visszavezethető a ’90-es évekre, a magyar akadémiai közeg az utóbbi években újra elkezdett érdeklődést mutatni a terület iránt (lásd a Fejes Richárd és Gregor Lilla által szerkesztett Transzmédia tanulmánygyűjtemény). Bár kezdetben a különböző médiumokban megjelent Harry Potter-művek (tehát a könyvek és a filmek) csupán adaptációs kapcsolatban álltak egymással,
az utóbbi években egyértelműen tapasztalható egyfajta hálózatos, médiumokon átívelő kibővítése az eredeti történetnek:
idetartozik mind a Legendás állatok-filmsorozat, mind pedig a 2023-ban megjelent Hogwarts Legacy videójáték is. Azon túl, hogy a szerző felsorolja az univerzumba tartozó médiaelemeket, azt is tüzetesen elemzi – szintén Jenkins nyomán –, milyen mértékben tekinthető a Varázsvilág, azaz a Harry Potter-történeteknek otthont adó világ, transzmediális univerzumnak.
Nyilván egy olyan kiterjedt franchise – és az ezzel járó globális rajongói kör –, mint a Harry Potter esetében szükség van a nemzetközi rajongói szféra bemutatására is, mielőtt a szerző rátérne saját empirikus kutatására, amelyet a Harry Potter Hungary nevet viselő zárt Facebook-csoportban végzett. Sőt, mivel a Harry Potter-fandom szerves részét képezte Henry Jenkins és kollégái tudományos vizsgálódásainak is, így a nemzetközi Harry Potter Alliance – amely egyszerre írható le rajongói közösségként, aktivista csoportként és jótékonysági szervezetként – bemutatása voltaképp
hidat képez az elméleti és gyakorlati fejezetek között, amely igen precíz, tudatos szerkesztői munkát feltételez.
A kötet ezen pontján forr össze igazán az elméleti fejezetekben hosszan kifejtett rajongói aktivizmus és részvételi politika ideája a Harry Potter-közösségek társadalmi szerepvállalásával. „A rajongói aktivizmus a polgári szerepvállalás és a politikai részvétel olyan formáira utal, amelyek magából a rajongói kultúrából fakadnak: gyakran a rajongók közös érdekeire adott válaszként jönnek létre, a meglévő rajongói gyakorlatok és kapcsolatok infrastruktúráján keresztül irányítják őket, miközben a populáris és részvételi kultúrából merített metaforákkal keretezik.” (80.) A részvételi politika meghatározásához ismét Henry Jenkinst idézi a szerző: „Részvételi politika alatt Jenkins a hagyományos politika intézményeitől független, de a hivatalos politikai színtérrel érintkező rajongói aktivizmust érti, mely révén a rajongók valódi társadalmi diskurzusokat alakítanak ki és számukra fontos ügyeket mozdítanak elő.” (81.) Jenkinstől elrugaszkodva
Torbó magyar kutatók előtt is tiszteleg: részletesen bemutatja a Dessewffy Tibor által vezetett kutatócsoport munkásságát is,
akik a hazai Harry Potter-rajongók morális értékrendjét vizsgálták a közösségi médiában mutatott aktivitásuk alapján. Míg Dessewffyék kutatása részben big data alapú felmérés, addig Torbó vizsgálata egyszerre kombinál kvalitatív és kvantitatív módszereket, mint például a kérdőív, az életút- és strukturált interjú, valamint a diskurzuselemzés, ám a cél hasonló: felmérni a hazai Harry Potter-rajongók értékrendjét. Torbó precíz részletességgel járja körbe továbbá azt is, hogy ezek a képviselt értékek milyen módokon jelennek meg különböző diskurzusokban a Facebook-csoporton belül.
Ilyen fontos diskurzus például a különböző társadalmi kisebbségek reprezentációja J. K. Rowling univerzumában, illetve a szerző hozzáállása az említett kisebbségekhez;
különösen nagy port kavartak például Rowling transzneműekről való megnyilatkozásai a Twitteren,
ami körül szintén nagyon tartalmas – és az állásfoglalást illetően meglehetősen vegyes – párbeszédek alakultak ki a magyar rajongói közösségben is. Ugyancsak említést érdemelnek a Harry Potter és az elátkozott gyermek című színdarab szereposztásával kapcsolatos dilemmák: szintén megosztja a közösséget, hogy az univerzum egyik kulcsfontosságú női karakterét, Hermione Grangert Noma Dumezweni dél-afrikai származású színésznő testesíti meg a színpadon.
színdarabban (fotó: Charlie Gray)
Az eltérő rajongói meggyőződéseket a szerző A „fekete Hermione” körül kialakult vita című fejezetben tárgyalja a diskurzuselemzés módszerével. Torbó a diskurzuselemzés során Foucault genealógiai eljárását veszi alapul, amelyet a Csigó Péter által kijelölt strukturális diskurzuselemzés módszerével használ. Az eljárás során elkülöníti egymástól a diskurzust átszövő témaköröket, majd ezeken belül megvizsgálja, milyen kijelentésváltozatokkal találkozik – tehát hogy a megszólalók, jelen esetben
a Facebook-csoport tagjai milyen hasonló szerkezetű kijelentéseket tesznek.
Ezután bemutatja a diskurzus fogalmi hálóját: „azoknak a fontos kifejezéseknek az összefüggésrendszerét, amelyek a megszólalók kijelentéseiben újra és újra visszatérnek”. (23.) Utolsó lépésként pedig meghatározza azokat a beszédmódokat, amelyek révén a megszólalók felveszik a maguk szimbolikus pozícióit, tehát állást foglalnak. A strukturális diskurzuselemzés módszere rendkívül precíz és kiforrt, és különösen a „fekete Hermione”-esettanulmány mutat rá, milyen praktikusan vizsgálható általa egy adott közösség társadalmi-kulturális értékrendje a populáris kultúra egy-egy médiaszövegére vonatkozóan.
Torbó Annamária könyve remek iskolapéldája a tudománynépszerűsítésnek:
azon túlmenően, hogy maga a kutatási téma is izgalmas annyira, hogy ne csupán az akadémiai szféra tagjainak a fantáziáját mozgassa meg, a rendkívül precíz szakirodalmi hivatkozások és érzékeny adatok minden esetben lelkes és közérthető stílussal párosulnak. Fontos – és véleményem szerint sikeres – kezdeményezés a tudománykommunikáció közönségének kiszélesítése és a belépési küszöb csökkentése szempontjából.
Mindezen túl a könyv nem csupán megválaszolja a föntebb is idézett kérdést, miszerint „Mit lehet még elmondani a rajongókutatásról?”, hanem remekül demonstrálja azt is, miért lehet továbbra is releváns kutatási tárgy Magyarországon. Elvégre kétségtelenül egy olyan szféráról van szó, amely amellett, hogy
örökös befolyásoló tényezője a kultúr- és médiaipari termelésnek,
láthatóan itthon is egyre inkább összekapcsolódik a társadalmi aktivizmussal és a kritikus politikai gondolkodással. Mindebben pedig kulcsfontosságú szerepük van a rajongói kommunikáció és esetlegesen a tartalomgyártás során elsajátított és alkalmazott technikáknak, képességeknek.
Torbó Annamária: Fikció, transzmédia, aktivizmus – Egy Harry Potter-rajongói közösség kulturális és részvételi politikái, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, 2024.
A borítókép forrása: harrypotter.com © Wizarding World Digital 2024
