Damian Mc Carthy második nagyjátéfilmje olyan, mint egy klasszikus rémtörténet. Lassan hömpölygő, vészjósló hangulat, véres bűntények és természetfeletti titkok hátborzongató hálója, testi és lelki szörnyek végzetszerű kálváriája.
Nem mondhatnánk, hogy az írek a horrorjaikról lennének ismertek. Nekem az ír kultúráról először Beckett és Joyce, e két, a világirodalom talán legnehezebb szövegeit kitermelő kultszerző jut eszembe. Ami ezután következik, az Claire Keegan mostanában filmadaptációt kapott Ilyen apróságok című remek kisregénye. Számos egyéb emblemaikus ír kultjelenséget említhetnék (melyekkel most nem untatnám az olvasót), de egyik sincs még csak köszönőviszonyban sem a Valami különössel. Adná magát, hogy a Valami különös
könnyen egzotizálja magát az ír néphiedelmek vagy a kelta nyelv farvizén valamiféle folkhorror formájában,
erről azonban szó sincs; sokkal inkább Poe és a természetfeletti thriller hagyománya köszön vissza. Adott egy fiatal pár, akik egy szép tágas, bár felújítandó kúriába költöznek. A férfi, Ted (Gwylim Lee) egy pszichiátrián dolgozik, éppen éjszakás, míg felesége, Dani (Carolyn Bracken) a kőpadlón (mármint az új házuk leendő nappalijában ) felállított sátorban éppen aludni készül, amikor kopogtatnak az ajtón. Declan (Johnny French) az, a Ted pszichiátriájáról frissen szabadult páciens. Szinte önkívületi állapotban kérleli Danit, hogy engedje be a házba, mert betolakodók vannak ott, akikkel segítene elbánni. Dani, tekintve, hogy Declan hivatalosan is őrült, habozik, hogy hallgasson-e a férfira.
Egy évet ugrunk az időben. Mint kiderül, Dani egy gyilkosság áldozata lett. Ted felkeresi a nő ikertestvérét, Darcy-t (szintén Bracken), a paranormális képességekkel bíró, vak régiségkereskedőt, hogy átadjon neki egy, a gyilkosság helyszínéről kimentett tárgyat, aminek a segítségével Darcy nyomozni képes. A nő megígéri Tednek, hogy előbb-utóbb ő is meglátogatja majd. Nem kell sokáig várni a vizitre.
Az egész film legérdekesebb pontja a főszereplő, Darcy Odello,
így felőle kezdem meg a film tárgyalását – sőt, a többi aspektus is ezen pontból bontható ki. Olyan érzése van az embernek, mintha egy képregény- vagy krimisorozat főhőse kapott volna filmadaptációt. A karakter felvezetése, fizimiskája erősen emlékeztet Miss Marple, Sherlock Holmes vagy Auguste Dupin felrajzolására – azzal a különbséggel, hogy a nyomozó karakter itt nem bonyolódik bele hosszadalmas elemzésekbe és fejtegetésekbe. Darcy paranormális képességének hála sokkal intuitívabb, zsigeribb, ám épp ezért félelmetesebb nyomozó, aki a film végére egy tragikus bosszúálló figurává válik, így csavarva egyet kezdeti elvárásainkon. Ez a csavarosság nem áll meg a vak médiumnál. A film szinte összes szereplője kap egy fordulatot a személyiségében. Ezért azt mondhatjuk, hogy a filmben nem katakterfejlődések, hanem karakterlelepleződések, karakterkibomlások mennek végbe.
Mivel Darcy, képességének hála, már a film egyharmadánál tisztában van azokkal a dolgokkal, melyekre mi csak a film végén jövünk rá, a feszültség nem is a cselekmény primer síkján, hanem bennünk képződik meg. A dramaturgia ugyan kiépít a nézők fejében egy thrillerhez használatos „vajon mi történt, mi az igazság?” mentalitást, ezen a síkon
mégsem tudunk azonosulni egyetlen karakterrel sem, hiszen mindegyik többlettudás birtokában van hozzánk képest.
Ezt tovább erősítik a cselekmény beindulásával Darcy furcsa rituáléi, tárgyai, szokásai, melyekkel nem „komfortosan”, a karakterépítés jeleneteiben szembesülünk (ahogyan az bevett dramaturgiai módszer lenne), hanem „élesben”, vagyis a többi szereplővel szembeni konfliktusos (horrorfilmes) szituációban. Darcy-ból így a későbbiekben szörnyszerű entitás lesz, a kísértetiesség hordozója, akitől „félni szokás”. Mégsem félünk tőle, hiszen ő a főhős, az ő drámájával azonosulunk (a dráma szintjén Darcy nagyon is azonosulható), és akiket szándékában áll eliminálni, azok látszólag meg is érdemlik sorsukat. Ami azonban valóban félelmetessé teszi Darcy-t az az, hogy képességei és módszerei fokozatosan bomlanak ki, egészen a film végéig.
Ennek hatására érdekes dolog történik: a Valami különös folyamatosan felülírja, hogy a cselekmény szintjén kivel azonosulunk, kinek a szemszögét vesszük fel, és hogy az illetőhöz milyen a viszonyunk. Így végül elveszítjük azonosulási képességünket, ami elég furcsa a horror műfajában, ahol elvileg a szereplőkkel együtt kellene rettegnünk. Itt azonban ez egyáltalán nem baj, ugyanis egy furcsa, vonzó-taszító érzés lesz úrrá rajtunk:
érdekel minket Darcy és Dani sorsa és drámája, de félünk is tőle (tőlük),
Teddel is ambivalens viszonyba kerülünk a cselekmény előrehaladtával, a többi szereplőhöz szintén egyszer pozitívan, másszor inkább negatívan viszonyulunk. Jó kis játszma ez egy ír horrortól. Darcy karakteréből további rétegek is kihajtogathatók, például az, hogy egy ilyen főszereplőből szinte magától értetődően következik a film stílusa, tempója és hangvétele. Nem véletlen, hogy a vetítés után egyből Poe gótikus horror-krimi hibridjei ugrottak be. A Valami különös ugyanis ódonnak érződik, akár egy thonet bútorkészlet. Ezt a hatást a rendező háromfajta eszközzel éri el.
Az első a film díszlete és vizuális megoldásai. Darcy régiségboltja ódon tárgyakkal van tele, továbbá Ted és Dany háza is egy régi kúria, amiben a nyers téglafal és a fa bútorzat dominál. A film egy pontján komolyan elgondolkodtam, hogy mikor is játszódik a cselekmény, később azonban feltűnt a digitális fényképező és az okostelefon – nagyjából tényleg ez a két dolog tartja a filmet napjainkban. A díszleteket és helyszíneket leginkább félhomályban vagy kísérteties sötétben látjuk, mindössze az egyébként erősen stilizált pszichiátria bír egy viszonylag világosabb barnás-zöldes árnyalattal – ám annak nem is kell félhomály, hogy félelmetesnek tetsszen.
A félhomályos, régies enteriőrök egy igencsak lassú filmnek adnak helyszínt.
Ez egyrészt pozitívum, hiszen így épül az atmoszféra, így települ a nézőre a gótikus történetek lassú és baljós hömpölygése, melyet a jól elhelyezett jumpscare-ek koronáznak meg. Másrészt viszont – érzésem szerint – azért is volt szükség erre a lassúságra, hogy a készítők elfedjék, hogy tulajdonképpen egy rövidfilmnyi történet van széthúzva nagyjátékfilmmé. Nem sikerült szétválasztanom, hogy tulajdonképpen ez most lassú és méltóságteljes csordogálás, vagy egyszerű vontatottság; valószínúleg mindkettő.
A harmadik ódonságot sugárzó tényező pedig a manapság már rém anakronisztikusnak ható metódus, nevezetesen, hogy a Valami különös karakterei nem csupán önmaguk jogán álló figurák, hanem archetípusok is. Ted, a pszichiáter és Ivan a maguk materializmusával és szcientizmusával a nagybetűs Ráció képviselői, míg Dani és Darcy a Megmagyarázhatatlan Misztikum, a zabolátlan, az anyagon túli hírnökei. Így (spoiler következik) a Valami különös úgy is értelmezhető, mint a (femininné ideologizált) Misztikum visszakísértése, és bosszú a történelem folyamán győztessé kinevezett (maszkulin) Ráció felett.
Egy ilyen invenciózus történetmesélés során sajnos nagyon könnyen belecsúszik az ember kisebb-nagyobb logikai hibákba,
sőt, talán az efféle filmeknél a legkönnyebb, hiszen egy alkotó hamar megrészegülhet attól, hogy végre járatlan terepre lép, és nem tudja alternatív módon konceptualizálni, mentálisan belakni saját történetét. A Valami különös esetében is ez a helyzet: sajnos néhányszor be-becsúszik logikai bukfenc, irracionális cselekvés, melyeket nem sikerül kellő mértékben befoltozni. A leglátványosabb a főgonosz színrelépése, ami elég illúzióromboló, alulmotiválttá és drámaiatlanná teszi az egyik fő konfliktusszálat, Ted és Dani kapcsolatát.
Az ilyen kisebb fésületlenségek ellenére kétségtelenül egy
remek kvázi-kamarahorror a Valami különös, ami kéretlen anakronizmusával nyújt egyedi élményt.
Hogy mennyire lesz kultfilm és mennyire állja ki az idő próbáját, azt nem tudom, mindenesetre láthatóan igyekszik tenni az ügy érdekében.
Valami különös (Oddity), 2024. Írta és rendezte: Damian Mc Carthy. Szereplők: Carolyn Bracken, Johnny French, Steve Wall, Gwilym Lee, Tadhg Murphy, Joe Rooney. Forgalmazza: ADS Service
A Valami különös a Magyar Filmadatbázison.
