Áttörés
Délutáni sétáim során
hiába igyekszem minél messzebbre jutni,
mindig ugyanannál az aszfaltrepedésnél
fordít vissza a szorongás.
Tegnap mégis sikerült átlépnem felette,
és onnan már nem lehetett megállítani,
önkívületben vettem be az utcákat és tereket.
Drótkerítés keresztezte utamat.
Rajta túl kőpad állt, kilátással a városra.
Kamerával megfigyelt terület.
A padon ülve nem éreztem bűntudatot:
mintha csak azért törtem volna fel
egy kulcsra zárt templom ajtaját,
hogy letérdelhessek az oltár elé.
Harminc
Egy alkalmazás kimutatta, hogy esténként
harminc percet töltök a YouTube-on,
nem átlagosan, hanem pontosan ennyit,
mintha csengőre várnék, ha van még két perc,
rábökök egy rövid videóra, de ha letelt az idő,
bármilyen érdekes is a téma, bezárom,
és megyek aludni, nem áll mellettem senki,
aki ellenőrizne, mégsincs semmi az életemben,
amit ilyen pontosan betartanék,
ha éjfélre érek haza, ugyanúgy,
mint este kilenckor, és indul a belső óra,
ha ki kell hagynom, hiányérzetem van,
mintha lemaradtam volna valamiről,
de a harminc perc végén is elfog a bűntudat,
olvashattam volna, a szobámban hetek óta
bontatlan dobozokban állnak a könyvek.
Mégis feltörhetetlen ez a precizitás,
mintha öregként hirtelen el kéne adni
a lakást, ahol leéltem az életem,
pedig ha megnyílna ez a sáv,
mennyi mindenre lenne időm,
amire panaszkodni szoktam, hogy nincs.
Persze az is lehet, hogy ez a harminc perc
csak sebtapasz, és ha feltépem,
előtör valami rettentő,
mert egyedül a szokásaim tartanak távol attól,
ami az árulókban és a szentekben közös:
megszakítani a bejáratott útvonalat,
és felvállalni, hogy eltévedhetsz,
Jézus és Júdás egymás mellett
mobiloznak a kanapén,
telnek az évek, nem történik semmi,
naponta harminc perc,
ez véd meg,
ez tart vissza attól,
hogy végre valaki egészen más lehessek,
vagy hogy végre teljesen önmagam.
Borító: Unsplash
