Batman ellenfelei annyiban érdekesek, amennyiben elég erősek ahhoz, hogy egy izgalmas és látványos történet keretében a maszkos igazságosztó leszámoljon velük. Vagy mégsem? A Pingvin kiváló ellenpélda.
Superman mellett Batman az egyik legikonikusabb, legrégebbi, ugyanakkor a leginkább elhasznált szuperhős, mivel természetfeletti képességek helyett a pénzét és a csúcstechnológiát használja a bűnüldözéshez. Volt már komikus karakter a hatvanas években, már-már gótikus rém Tim Burtonnél, traumatizált, önmarcangoló figura Christopher Nolannél és Zack Snydernél. Nagy kérdés volt, mi szükség egy újabb Batman-filmre, ami bemutatja, hogyan bontogatja a szárnyait ez a denevérember, nem az első, hanem a második évében. Matt Reeves Robert Pattinson főszereplésével készült mozifilmje azonban telitalálatnak bizonyult. Reeves visszatért az eredeti képregények koncepciójához, egyáltalán ahhoz, amit a DC jelent: Detective Comics. Az álarcos Bruce Wayne Gotham mocskában nyomoz a hozzá nagyon hasonló célokkal működő sorozatgyilkos, Rébusz után. Kérdés, hogy nyomozása során mennyiben tud igazi hőssé válni. Az éjsötét, film noirokat is idéző hangulatot látva sokan gondoltuk, hogy ezt az egészet kár lenne egyetlen sztorira szűkíteni, és szerencsére
Reeves megkapta a lehetőséget, hogy alkotótársaival egy önálló Batman-univerzumot építsen,
amelynek elsőre talán furcsa sorozata a Pingvin.
Ám
hiába is furcsa a koncepció és taszító már külső megjelenését tekintve is a címszereplője, nagyon is megérdemli a figyelmet.
A Pingvin úgy a Batman-univerzum része, hogy Batman egy pillanatra sem tűnik fel benne. Ezúttal a sebhelyesarcú, sántikáló és szó szerint is minden hájjal megkent Oswald „Oz” Cobblepottal kell azonosulnunk, aki csupán azért megöl embereket, mert pingvinnek gúnyolják. Danny DeVito kiválóan formálta meg ennek a figurának a gótikus horrorváltozatát a Batman visszatérben, Burton karácsonyi lidércnyomásában. Némileg szánható volt, mivel pusztán azért hagyták sorsára vér szerinti szülei, mert ronda. Farrell Ozja viszont megkapja a lehetőséget, hogy nyolc epizódon keresztül bizonyítsa: nem is olyan mocsok szörnyeteg, mint amilyennek a környezete be akarja állítani.
A cselekmény közvetlenül a Batman eseményei után veszi fel a fonalat. Rébusz fanatikus követőinek robbantása hatalmas árvizet zúdított Gothamre, ezzel megölve ártatlan embereket és lerombolva otthonokat. Carmine Falcone, a befolyásos maffiózó halott, fia, a drog- és alkoholfüggő Alberto pedig alkalmatlan vezetőnek és hogy átvegye apja helyét. Oz számára tehát itt a lehetőség, hogy egy kitüntetett szolgából tiszteletreméltó keresztapává váljon. Pechére pár suhanc – köztük a Rébusz-hasonmások robbantása után árvává és hajléktalanná vált Vic – el akarják lopni a kocsiját. Oz elkapja a megrémült Vicet, bűntársává teszi, meglátja a lehetőséget benne, hogy Alberto mintájára a segítségével elbánjon a többi Falconéval is. De nem is számít rá, hogy közülük
a legveszélyesebb ellenfele a legártatlanabbnak tűnő, (kissé) megkattant Sofia lesz.
Az egykori vezér lányának Oz volt a sofőrje mindaddig, amíg több nő meggyilkolásának vádjával az Arkham Elmegyógyintézetbe nem zárták és megbélyegezték őt „Akasztó”-ként, mivel feltételezett áldozatait felakasztotta. Vajon Oz meg tud-e birkózni ezzel a kiszámíthatatlan femme fatale-lal? Valóra tudja-e váltani az álmait, illetve édesanyja, Francis álmát, hogy valakivé váljon?
A Pingvin nemcsak azért merész vállalkozás, mert mellőzi a hőst – ennyiben persze már a Gotham című sorozat is progresszív volt, amelyben Bruce Wayne csak egy szereplő a sok közül –, hanem mert más stílusban és értelmezésben mutatja be a várost.
Gotham City ugyanis szintén központi karakter annak lepukkant és egyre inkább megosztott társadalmával együtt.
Lauren LeFranc vezető író és producer már-már szociális „problémafilm”-et kanyarított Oz felemelkedésének történetéből, ami persze nem is annyira idegen a Batmantől, hiszen Rébusz is a korrupció ellen és a szegény emberekért követett el bűncselekményeket és merényletet. Ennek következtében vált az amúgy sem éppen gazdag selyemfiúként létező Vic nincstelenné, nemcsak a Pingvin, hanem más, piti bűnözők kiszolgáltatottjává is. Itt a tisztességesen dolgozó kisembernek esélye sincs: vagy senkiként nyomorog, vagy nyomorúságát elmélyítik a felette álló hatalmasságok akár úgy, hogy bevonják, akár úgy, hogy megsemmisítik az egzisztenciáját a hatalmi harcok közepette.
Vic ezeket a megnyomorítottakat és megalázottakat képviseli a Pingvinben. Kiemelt mellékszereplő, mégis remek karakter, LeFranc nagy gondot fordított a kidolgozására, a lehetőségekhez képest részletes bemutatására. Fajsúlyos, a létező Amerikában is aktuális, a rasszizmuson jóval túlmutató társadalmi kérdéseket exponál rajta keresztül a sorozat. Nem túl eredeti, de
kapitalizmus-kritikája fájóan időszerű,
amikor az infláció és a gazdasági recesszió még nagyobb szakadékot képez a felső tízezer és az alsó osztályok között a lassan tényleg semmivé váló középosztály helyén. Talán azért is jogos némileg a Joker: Kétszemélyes tébolyban csalódott nézők korábbi vágya, hogy a film és a Batman hősei találkozzanak ebben az életszagú és kegyetlen Gothamben, mivel mind Jokert, mind Ozt, Vicet és Sofiát is a kiszolgáltatottság sodorta a sötét oldalra. Egy érett Batman kontra Joker-film feltehetné azt a kínzó kérdést a szemben álló felek konfrontációja során, hogy az elkényeztetett, „depis” Bruce Wayne vajon milyen alapon ítélkezik azok felett, akikkel valójában nem tud azonosulni, hiszen a felső tízezer tagjaként fogalma sincs arról, mit jelent a nyomor és a szenvedés, ami a bűn útjára sodor.
A komor témák ellenére a Pingvin stílusa valamivel oldottabb, mint a Batmané. Ez a formai koncepció következik a főhősből, aki alapvetően groteszk figura, egyszerre szánalmas és félelmetes, ugyanakkor ha elveszíti a fejét, tiszteletet parancsol. Már a megjelenése is tükrözi ezt a kettősséget: a járása valóban emlékeztet egy pingvinére, a beszéde és a megnyilvánulásai esszenciálisan kisszerű, primitív figurává avatják. Így a sorozatban beleférnek laza, zenés montázsszekvenciák is a „Gotham noir”-ba, valamint
a nyomasztó, depresszív Batmanben látottnál hatványozottan nagyobb szerepet kap a humor.
Oznak például zenélős kandallója van giccses lakásában, ami annak a színpadiasságnak egy visszafogottabb megnyilvánulása, amely jellemzi a karaktert a képregényekben. Eleinte Oz és édesanyja, Francis kapcsolata is komikus, de szinte csak azért, hogy a későbbiekben arcunkra fagyjon a mosoly.
A Pingvin ugyan a klasszikus gengszterfilm felemelkedés- és bukástörténetét idézi meg, A sebhelyesarcú és a Fehér izzás (White Heat) a legfontosabb referenciái – ez utóbbi különösen a nem egészséges anya–fia kapcsolat miatt –, azonban ez csak a felszín. A gengsztersztori egy váz, egy ürügy arra, hogy LeFranc kibontsa a karakterdrámákat. Vicet már említettük, de természetesen a legfontosabb Oz és Sofia. A címszereplőről is volt már szó, aki minden ocsmány húzása és gumigerince ellenére megkedvelhető, a klasszikus gengszterekhez hasonló tragikus hős, akinek nagyon komplex a kapcsolata Vickel és édesanyjával. Az alkotó felvázol neki egy felkavaró háttértörténetet néhány flashback formájában, amelynek valóságtartalmát újra és újra meg is kérdőjelezi. Eljátszik a nézői azonosulással, azzal a kezdettől fogva ellentmondásos alapfelállással, hogy
ezúttal kénytelenek vagyunk ennek a gyomorforgató és ellenszenves gonosztevőnek szurkolni.
De tényleg megérdemli az empátiánkat? Tényleg a tipikus hitchcocki felállás érvényesül, hogy egy túl domináns anya szörnyeteget nevelt a fiából? Az eredeti történet szerint gazdag szülei a sorsára hagyták Oswald Cobblepotot, a Pingvinben viszont nagyon úgy tűnik, hogy Ozt nem hagyta magára az édesanyja, sőt mi több, az antihős gondoskodik róla. De ez a kapcsolat egyértelműen nem egészséges, még a vérfertőzés gyanúja is felmerülhet, mert az anya már-már szerelmes csodálattal viszonyul a fiához.
A háttérsztori és a patologikus anya-fia kapcsolat egyértelműen aláaknázza Oz becsületkódexét. Ilyen módon
a „don Corleone-imázs” is csak egy hazugság,
amelyet azért erőltet, hogy eleget tegyen az általa csodált és túlságosan is szeretett édesanyjának. Mielőtt lelövi Albertót, Oz felvázol az ifjabb Falconénak egy álmot, miszerint ő egy nagy tiszteletben álló don, akit ünnepelnek a nagylelkűségéért a város lakói. Ez ismerős Francis Ford Coppola klasszikusaiból, Marlon Brando és Robert De Niro Vitója pontosan ilyen maffiózók, akik az elesetteket felkarolják, így szereznek hatalmat, így taszítják függőségbe a hatalomnélkülieket. Oz ezt látja járható útnak, mert bár alapvetően primitív, a giccsre fogékony ember, de tisztában van vele, hogy pusztán zsarnoksággal és erőszakkal nem valósíthatná meg édesanyja álmát, hogy – a Fehér izzás őrült fináléjának kulcsmondatát megidézve – „a világ tetejére” jusson. Ezért karolja fel Vicet, ezért próbál a „nép segítője” szerepében tetszelegni.
Ugyanakkor azokat, akiknek a megsegítéséről prédikál, egy olyan droggal mérgezi a profit és a hatalomszerzés érdekében, amely a boldogság hazug illúziójába ringatja őket, elhitetve a szegény vagy legalábbis kiszolgáltatott hétköznapi emberekkel, hogy bár romba dőlt az otthonuk és bűnözők játékszereivé váltak, valójában jó nekik.
Szabályosan émelyítő tehát ez az Ozzal eltöltött nyolc rész,
mert amikor már szinte sikerül megkedvelni őt, gyomorforgató részletek derülnek ki róla, amelyek ismeretében azon is megütközünk, hogy hittünk ennek az „embernek”.
Így tehát LeFranc végrehajtja azt a bravúrt, hogy képes egy Batman-gonosztevőt komplexen bemutatni, ugyanakkor nem menti fel, nem válik képregényidegenné. Más módon, de a figura eljut oda, ahová a rajongók által ismert történetekben is eljutott. Ezt pedig az idősebb korára színésznagysággá érett Colin Farrellnek is köszönhetjük, aki nemcsak fizikailag alakult át elképesztő módon, hanem zseniálisan át is lényegült Ozzá, még a hangja is más, nem lehet ráismerni.
A címszereplőhöz hasonlóan izgalmas, bár sajnos összességében inkább elrontott karakter Sofia.
Ez nem az őt megformáló, eddig inkább könnyedebb szerepeiről híres Cristin Milioti hibája. A színésznő tökéletes választásnak bizonyult, egyszerre ártatlan és femme fatale-os megjelenése mindenkinél alkalmasabbá teszi Sofia szerepére. A gond inkább az, hogy Milioti karaktere közel sem olyan őrült és veszélyes, mint amilyennek felvezették. Ám sajnos a cselekmény nagy részében nem sikerül megmutatni ezt a veszélyességét, sőt, túl normális ahhoz képest, amilyen borzalmakat átélt. Éppen az lenne a lényege az ő karakterének, hogy A keresztapa Michael Corleonéjához hasonlóan távol akarta tartani magát a családi „üzlettől”, amelyről amúgy sem tudott túl sokat, ám a körülmények, konkrétabban gátlástalan édesapja áldozata lett. Naiv, a női egyenjogúságért küzdő ember volt, akit gyilkosságokkal vádoltak meg és a leghírhedtebb elmegyógyintézetben kötött ki, ahol Rébuszt és Jokert is fogva tartják.
Ezért illogikus, hogy Sofiában maradt emberség, hogy ő is szánja az elesetteket, még a börtön után is, amikor azzal szembesül, hogy családja és a társadalom egyaránt lenézi, megbélyegzi és megtagadja őt. Olyan, mintha LeFranc nem merte volna bevállalni a logikusabb utat, hogy egy szadista gyilkost kreáljon a naivából, így inkább megtette őt egy szofisztikáltabb gyilkossá, aki az elnyomó patriarchátus ellen küzd. Így nem is annyira működik, amit az utolsó két részben tesz, és a cselekmény második felében már egyáltalán nem is félelmetes, sőt, érthetetlen, hogyan lehet még hatalma.
Kár volt ebbe a történetbe beleerőltetni a feminizmust, Sofia pokoljárásának nem az egyenlőtlen férfi-nő viszony a lényege,
végtelenül gonosz apja fivérét, Albertót is elintézte volna, ha az útjába áll vagy ellentmond neki.
Éppen Sofia mint a címszereplő ellenlábasának kisiklása miatt a végkifejlet recseg-ropog, sok fordulata erőltetettnek hat, és csak a remek színészi alakítások, Oz és Francis gyermek-anya (melo)drámája mentik meg attól a Pingvint, hogy az utolsó részével ne jusson zsákutcába.
Az utolsó jelenetsor pedig hasonlóan zseniális, mint a Joker fináléja: szívszorító, ironikus és hatalmas gyomros, ami feledteti a nyolcadik rész gyengeségeit. Az biztos, hogy Lauren LeFranc műve a Joker, a Logan és a Star Wars: Andor sorozat mellett demonstrálja, hogy
a populáris mitológiák sem csak gyerekeknek vagy kamaszoknak szólnak,
hanem alkalmasak felnőtt, komoly, akár társadalmi vetületű problémák és fajsúlyos karakterdrámák kibontására.
Pingvin (Penguin), 2024. Alkotó: Lauren LeFranc. Rendezte: Craig Zobel, Helen Shaver, Kevin Bray, Jennifer Getzinger. Szereplők: Colin Farrell, Cristin Milioti, Rhenzy Feliz, Deirdre O’Connell, Clancy Brown, Michael Kelly, Carmen Ejogo, Mark Strong, Theo Rossi. Forgalmazza: Max
A Pingvin a Magyar Filmadatbázison.
