Ismét újév, ismét tízes szemle. Ami ezúttal is fontos, hogy semmiféle sorrendiséget nem működtetek: a dalok véletlenszerűen következnek egymás után, nem kívánok értékbeli különbséget tenni, elég az az egyaránt érdemes kitüntetés, hogy az idei top tízbe kerültek. A válogatás 2024 magyar keményvonalas dalaiból nem volt olyan könnyű, mint a 2023-as merítés összepakolása – kevesebb vagy kevésbé jó volt most a termés. Ami viszont bekerült ide, az kárpótol érte, ugyanis kitűnő művek születtek, sok meglepetéssel.
10. Thy Catafalque: A gyönyörű álmok ezután jönnek
Igen, Kátai Tamás projektje mindig minden shortlisten ott van, és minden új lemeze dicshimnuszokkal övezett fogadtatásban részesül. Az azonban, hogy ez unalmas volna, korántsem igaz. Ez van és kész, a Thy Catafalque az egyik legfontosabb magyar produkció ever, és albumról albumra megújul, megörvendeztet. Végtelen, elementárisan ható, aranyló, polimorf tekergése az anyagfantáziák leglenyűgözőbb formáit, permutációit és transzformációit ölti, ha metaforizálni akarok.
A lemez címadó tétele a kevés poposabb dal sorát szaporítja,
a hangzásvilág a felismerhető jegyek mellett izgalmas, mondhatni a szokottnál pozitívabb felhanggal bír, ami a dalszöveg síkján is artikulálódik. Kitűnő sláger: a sejthető zeneszerzői húzások köré egy, a maga egyszerűségében mélyre fúrni képes hangszerelés, dallamvezetés és dalszerkezet épül, a szöveg autentikusan játszik a népi és könnyűzenei hagyománnyal az egyedi univerzumhoz hűen. Extra érdekesség, hogy ez az első lemez, ahol a dalok a zenekari felállás tagjainak nagymértékű bevonásával íródtak. Izgalmas állomás, és biztosak lehetünk abban, hogy ezután is gyönyörű álmokat hoz nekünk a Thy Catafalque.
9. Dalfutár: Mind én voltam
Hajós András fantasztikus műsorát remélhetőleg nem kell külön bemutatni, a Dalfutár (zenészek és zeneszerzők vakon találkoztatása, majd kalandos út – fázisokban, később pedig összeülve – egy közös szerzemény születéséig, két részben) díjakat és köztévés adásokat, vagy legalábbis sokkal nagyobb hype-ot érdemelne. Bár, lehet, hogy a nagyközönségnek, a szakmán kívülieknek mégsem volna ennyire felcsigázó és szórakoztató tartalom. Mindegy is, meg kell adni a tündöklő kreditet, nem tudom, van-e párja nemzetközileg, de igazán az sem számít: Hajós alkatában kitűnő vezető a műsorhoz, és csapatával többnyire remekül/szerencsésen válogatnak és eresztenek össze naprendszereket. Jelen dalra térve:
a tizedik évad negyedik csapatának két adása vélhetően az eddigi legszikrázóbb, legizgalmasabb részeket hozta el nekünk.
A Dalfutár koncepciójából adódóan potenciálisan kényes, rizikós és szép minden találkozás. A Mind én voltam születését bemutató epizódokról pedig általánosan elmondható, hogy emberi (társadalmi, szubjektív stb.) és szakmai alapon is nagyon rétegzett dinamikába botlunk, ám itt a szokottnál nagyobb és sűrűbb kilengésekkel bíró érzelmi hullámvasútra ülhettünk fel. Annál csodálatosabb a végeredmény is! Az egyenkénti laudáció helyett (persze, zseni volt az alapanyag) csupán hódolatom fejezem ki minden résztvevőnek (dalszerző: cserihanna, szöveg: Hegedűs Józsi, producer: KFT, ének: Marics Peti) és irigységem, hogy mekkorát komponáltak már!
8. Boru: Dead Suns
Hogy lehet az, hogy csak idén találkoztam a Boruval? Jónéhány éve tolják a srácok, és ugyan máig nem sikerült elmélyülni az életműben, a 2024-es Self-Dealer lemez kapcsán nagyot sóhajtottam, boldogan nyugtázva „van hazai sludge, nem mellesleg brutáljó”. És ugyanez a borús öröm minden mártózás ebben a sötét, hol ijesztően-szorongatóan ismerős, hol dermesztően idegennek ható, fennséges masszában. A lemez második daláról van szó, igaz, az első effektíve intróként is értelmezhető. Ez viszont legalább annyira lényegtelen, mint hogy mióta vagy mennyire ismerem/ismerjük őket.
A Boru itt van, hihetetlenül masszív, velős és átható jelenléttel bír.
Fontos helyiértéket képvisel a hazai palettán, és teljes természetességgel képzi meg ezt a gyönyörű, már-már spirituális esszenciát, ami egyedülálló, komor, monolitikus, ugyanakkor alakváltoztatni és megszólítani képes pulzálással bír.
7. Trillion: Purple Sugar Coated Dreameater
A Trillion minden lemeze kuriózum, és ennek nem pusztán az a garanciája, hogy tulajdonképpen egy supergroupról beszélünk – láttunk már olyat, hogy a sikeres és/vagy jó produkcióhoz önmagában nem elég a tehetséges és ikonikus alakok társulása. Itt a szerelemprojektben összecsengő lelkek, ha úgy tetszik szellemek vagy elmék rezonálása az, ami lemezről lemezre olyan éterek és elemi ingerek feltárulkozására ad lehetőséget, amely nemzetközi távlatban is prominens projektté emeli a csapatot. Mindezek mellett
annyi irányba ágazik rizomatikus, vibráló, de felismerhető hangjával a Trillion zenéje, hogy ünnepként élhetjük meg a lemezeket.
Legutóbbi is egyfelől az elevenebb gesztusok felé tekint, közönség- és koncertbaráti hév képződik, miközben ezúttal sem hiányoznak a merengés helyei, így körbeér a dinamika. Ismét diverz ökoszisztémájú anyag lett tehát: pimasz és mély – emberségének, sebezhetőségének tudatában mutat be a világnak. Címadó dala tökéletes lemez- és koncertkezdő szerzeményként felszabadító, mégis megigéző és játékos-extatikus rigmusba invitál, telitalálat gesztusokkal, imádnivaló mocsokkal. Annál szebb, hogy a másik vonulat, a rezignáltabb hangvétel vénája is igen könnyedén kitapintható az új albumon (ld. rögtön másodikként a The End Of Time).
6. Road: Az utolsó rapszódia
Valamikor gimnazistaként igen magával tudott ragadni a Road zenéje. Veretős, őszinte, semmi megcsináltság – „comfy” volt, egy közös nevező, akkoriban még bulizenekar. Nagyon izgalmas pálya, hiteles életmű, mégis, mikor a M.A.T.T. zenei és szövegvilági komolyságánál afféle csúcspontot éltek/éltem meg, a zene bekebelező hatása alábbhagyott a következő anyagoknál. Viszont nemrég, az arénakoncertjük hírén felbuzdulva rákerestem, mi újság feléjük. És Az utolsó rapszódiára lelve igenlően kellett hümmögnöm.
A Road már régebben is nyitott a hosszabb formátumok felé, továbbá irodalmi érdeklődés is tettenérhető volt
intertextusok, parafrázisok formájában, de akár konkrét beemelésekben is. Egyik ilyen igazán jól sikerült, direktebb példa a Sokkal jobb jónak lenni, ahol Csuja Imre lehengerlő közreműködése és a zsigerien, ominózusan jól eltalált zeneszerzés mellett azért a dalszöveg a Babits Jónás könyvéből beemelt passzusok mellett nívójában kirívóan elüt, mivel nagyrészt a tipikus rock-/popzenei szövegkényszerek környezetéből táplálkozik, így a didaktikus mondanivaló helyenként redundanciába fordul. Azonban nem eltagadandó, hogy egyre működőképesebb a szentenciózus beállítódású szövegviláguk is. Továbbá, hogy ez a kompozíció, mármint Az utolsó rapszódia, abszolút érdekfeszítő mű a hazai palettán, érettség és genuinitás újabb tanúsítványa lett. Még ha a kiragadásokkal kissé önkényes domborításokra fut is ki a versek és dalszöveg dialógusa, jól sikerült kísérlet fültanúi lehetünk – respekt!
5. ék: Tél
Hamisíthatatlan ék atmoszférába csöppenünk: a Tél finoman lépked, bele-beletekint a legmélyebb kutakba, úgy érezzük látja a lelkünket, a messzi világokat, a múltat és a jövőt. Rítus hallgatni, a szöveg is megképzi ennek a teret. Könnyű menni vele, mire pedig belépni merünk az önismereti és szakrális utazás felhívását sugalló kapun, a dal szerkezete eléri azt a pontot, ahol a disszonancia dionüszoszi felforgatóereje az apollóni, májai fátylat szétrobbantja.
Instrumentális, vehemens elborulás következik nem kevésbé misztikus dallamokkal.
Elszállunk: van hogy befelé nézünk, majd kapkodva szemléljük a nyíló űrt és a tükröződéseket profánban, természetiben, ez az ide-oda pillantgatás a csillanások között fokozatos finomodásba hajlik, ám hirtelen vége szakad és otthagy minket egy nem mindennapi esztétikai tapasztalattal, egy téli tisztáson, éjszaka, tudva, hogy sosem vagyunk egyedül, és mégis magányosan. Lee Olivérék megint megcsinálták. Legutóbb a Shadow On The Wall című daluknál éreztem ilyen felhajtóerőt, ennyire metafizikai, mégis húsbamaró elánt. Káprázatos dal a Tél, mikro és makro egymásba játszásának organikus, ám vérprofi műveléséről tesz tanúbizonyságot. Köszönet!
4. Watch My Dying: Napköszörű
A Watch My Dying új lemeze (Egyenes kerülő) nem okozott csalódást. Mozgatórugóját a monolitként elénk táruló, velejéig indusztriális, technicizált zene és a belepréselt nyers (természeti-emocionális) erő feszültsége adja. Ennek voltaképpen egyik kicsinyítő tükre lehet a Napköszörű cím, melyben egymásba ágyazódik egy markánsan természeti fenomén egy prototipikusan technoszferikus-ipari tárggyal. Nem mellesleg
az év riffjeiért járó díj honi kategóriájának győztese is biztosan a WMD.
Klasszikusabb riffelgetéstől a melodeath-en vagy épp metalcore-on át a djentig sok alműfaj kódja előfordul. Számos kiváló, súlyos, arctépő téma, izgalmas instrumentális-elektronikus intermezzók. Egy kis Meshuggah, egy kis Persefone, egy kis In Flames, egy kis miegyéb. Megragadásuk, összegyúrásuk azonban mindenképp egyedi, invenciózus és ütős. A konstrukciót pedig egy baljós, valami nagy és szörnyű dolgot elérkezettnek/elérkezőnek sejtő hangoltság itatja át, fogja egybe. A Napköszörű a szerkezetét tekintve relatíve egyszerűbb tétel, azonban ugyanúgy szaggat, mint a lemez egésze – hallgassátok! A hazai extrém metál legnagyobbjai garantáltan földbe döngölnek majd.
3. Wires: Hermit
Véletlen került a WMD után, de hasonlóan progresszív, egyedülálló zenekar a Wires. A hardcore-t, industrialt, metalcore-t, és noisecore-t ötvöző banda nemrég került a látókörömbe. Abszolút nemzetközi színvonal, abszolút underground, stílusukban pedig gyakorlatilag úttörők itthon. 2024-ben a Hangfoglaló Induló előadók programjának egyik támogatottjai lettek, így egy kislemezt már biztosan hamarabb várhatunk tőlük. Nagy örömünkre! Az eddig debütáló dalaik közül a Hermit a legelektronikusabb és talán legkevésbé tisztán klasszikus értelemben vett metal-vonalas daluk. Egyúttal talán a legpopulárisabb is (már ha mondható ilyen) a szerkezet és hangszerelés folytán. A post-metal és noisecore kohóból szenzációs érzékkel kiöntött szerzeményt
egy YouTube-kommentelő remek deskripcióval ragadta meg: depechecore. Kihagyhatatlan élmény.
De legalább ennyire immerzív és experimentális minden elérhető anyaguk. Itthon a keményvonalas zenében is lassan túlnyomó részben lesz jellemző a HD-zás (sampler használat), ám sokszor csak telítés. A Wires ehhez analóg technikákat is használ élőben, továbbá képes úgy integrálni a körvonalazott technikai adottságokat, hogy az sajátos legyen és izomból hasson. Rengeteg jobban hype-olt nevet pillanatok alatt letarol a zenéjük ereje, hitelessége, kvalitásai, kreativitása és nem utolsó sorban átlelkesültsége. Alig várom, hogy élőben lássam őket!
2. Tengeri Püspök: Disconnected
A listához túrtam éppen a 2024-es megjelenéseket, amikor felfedeztem a Tengeri Püspököt. A Disconnected című nagylemez egyszerűen, fesztelenül foglal helyet a rock- és metálzene nagyjai között. És ez nem túlzás, végtelenül kiművelt, megmunkált, rétegzett, sokszínű és mégannyira vibráló zenét csinálnak. A legérettebb anyag díja az övék idén. Egy keményebb Mad Season vagy Porcupine Tree, de ennyinél jóval több. Izgága, pezsgő, úgy tudatos, hogy semmi mesterkéltség nem érződik rajta: erősen hat szomatikusan, felszabadító érzelmileg, ám utóbbit árnyalják a disszonáns dallamok és a dalszövegek.
Fundamentális és gazdag zene, egyetlen problémám a lemezzel, hogy nem hosszabb.
A Disconnected rögtön az egyik kedvenc dalom lett az albumról, ugyanis magán viseli a debütlemez minden erényét. A Tengeri Püspök a magyar keményzene életében egy ritka, felvillanyozó történés. Különös, hogy semmi egetrengető újítást nem csinál, nemes egyszerűséggel frenetikus módon szólal meg, a legmagasabb minőségben visszhangzik benne a hagyomány, melyből előlép, de a törénete, a jelleme mégis egyedi. Fordulatos, frappáns, üdítő – gyakorlatilag berobbant a világba: tudja mit akar, de kellő lazasággal és bőséges energiával dolgozza át azt, amit megérint. Többek között minket. Szóval irány a lemez fullstream!
1. Auraleak: For Each Loop
Gerő András Péter anno a The Tumor Called Marla-val nem csupán megalapozta a magyar djentet, de azóta is veretlen ékkövét hozták létre a Limbo City című nagylemezükkel. Sajnos a zenekar feloszlott. Gerő új projektje, az Auraleak ugyan kicsit másabb, de hasonló csapásirányon indult. Az évekig háttérmunkálkodó csapat 2023 végén debütált, 2024 vége felé pedig végre egy nagylemezzel (The Spirit Matrix) jelentkeztek. Nagyon érezhetőek az itthoni djent/modern metal szcéna élére törés írmagjai az anyagon, de nekem egyelőre beváltatlan ígéret még. Ennek ellenére nagy erénye, hogy milyen diverz és kimért anyag, de akaratlanul is mindig a Limbo City fenomenális dallamai és kozmosza jutnak eszembe, hogy valamiképp milyen jó lenne hasonló performanciát hallani újra.
Az Auraleak viszont így is magasan a hazai djent primer produkciója,
a The Spirit Matrix pedig itthon szinte egyedüliként lép fel az alapul szolgáló alműfajok egyedi feldolgozásával és színrevitelével. És méltó is, hogy a nagyok felé kacsintson, hallgassuk csak meg a videóklipet kapó Cometet, vagy méginkább az idén érkező For Each Loopot! Mintha egy Tesseract vagy Vola dalba csöppennénk: kitűnő hangszerelés, karakteres hangzás, egyedi dallamvezetés és érdekfeszítő témák, építkezés. Érettség sugárzik, de a szerencsésebbik féle, mely lendületéből sosem veszít. A már emlegetett diverzitás afféle záloga is ennek: úgy lélegzik át a más alműfajok kódjai felé történő kitekintések, kiserkenések a lemezt, hogy frissességet, sajátos energiákat kölcsönöznek az Auraleaknek. Ajánlott a The Spirit Matrixet egyben végighallgatni, úgy szerintem senkiben nem marad kétely azt illetően, hogy tiszteletreméltó, élvezetes, folytatásért kiáltó anyag.
Nos, ezért is érdemes néha listákat készíteni. Olyan dolgokra leltem, amiktől eldobom az agyam. Nyilván negatív értelemben is, könnyedén összerakhatnék egy trash listát, de kárörvendés helyett mégiscsak jobb a pozitív dolgokra tekinteni és időt áldozni. Kár volna azonban leplezni, hogy ezúttal nem volt olyan egyszerű összeállítani a top 10-et, ám ebből semminemű messzemenő következtetést nem vonnék le. Ez az év így „adta ki”. Azért mégiscsak összeállt egy karakán, elégedettségre bőven okot adó szemle. 2025-ben pedig újra mintát veszünk a hazai keményzene krémjének terméséből.
Borítókép: Csilléry András
