2024 magyar megjelenésű világirodalmi kötetei közt számos meglepetésre bukkantam. Az általam jól ismert és követett, recenzált szerzők közül Ulickajától és Alekszijevicstől most nem jelent meg újabb könyv. Terezia Morától igen, ám az még előttem áll, Sofi Oksanen pedig (mindkettejüket hallhattuk a Margón) gyújtó hatású non-fictionnel jelentkezett. Mondani sem kell, mennyire esetleges egy ilyen válogatás, mennyire meghatározza, hogy mihez jutunk hozzá, mi kerül elénk.
Egész évben ajánlók, beharangozók listáival közlekedtem könyvtárak, könyvesboltok között, de az új, számomra ismeretlen könyvek polcai is tartogattak majdani toplistásokat. Korábbi tapasztalataim, hogy
a legizgalmasabbak közt sok a női szerző és az autofikció,
kiegészültek a posztkolonialista, transzkulturális irodalmi termés bőségével, a bevándorlókéval, menekülőkével, valamint a töredékes szerkesztésmód stiláris jegyeivel (emiatt kissé keverednek is bennem). A nyelvünkre történő átültetésnek azt a jellegzetességét, hogy nyelvtani nemek hiányában az eredetinél jóval nehezebb követni magyarul, kiről is van éppen szó, a 2024-es fordításokban sem sikerült redukálni. Mindemellett pedig zúg a lapokon a zene és örvénylik a tánc.
10. Jon Fosse: Fehérség, ford. A. Dobos Éva (Kalligram)
A skandináv iró Nobel-díjas, rövid regénye allegorikus eltévedés-, átlépéstörténet. Tömör, misztikus, sejtelmes kijutás a hideg, havas éjszakai erdőből egy másféle világosságba.
9. Claudia Durastani: Ismerős idegenek, ford. Todero Anna (Magvető)
Olaszország, New York és London – az utóbbi kettő gyakori helyszíne más idei regényeknek is. Egy kicsit sem konvencionális, a társadalmi együttélés határait feszegető siket pár ellenáll annak a bevett szokásnak, hogy gyerekeik megtanulják a jelnyelvet. Ők maguk is, bravúrosan megtévesztve környezetüket, elég jól elboldogulnak ideig-óráig anélkül, hogy kiderülne róluk: nem hallanak. Az indázó, széttartó cselekményt átszövik a nyelvi megfigyelések; annak az edukatív-aktivista kifejtése például, hogy miként lehetne segíteni az érzékszervi hiánnyal élőknek. A siketeknek például a filmek, színházi előadások feliratozásakor a zene jellegének plasztikusabb érzékeltetésével (aminek egy részét a könyv írásmódja, írásképe ennek közlésekor, amennyire a statikus könyvlapok engedik, meg is jeleníti), különböző betűtípusokkal, mozgással, színekkel, lüktetéssel – tehát nem a minimalista sound captionnel. A mű során a gyerekek térben és lélekben el-eltávolodnak és visszatérnek szüleikhez.
Az elbeszélő szerepébe helyezett lányuk irodalmi és fizikai útját nem szűnően kíséri a siketek világa,
az arról való gondolkodás, gondoskodás. Annak a boncolgatása például, hogy miért képtelenek metaforikusan érteni szövegeket.
„Megkérdeztem tőle, milyen lett volna az élete, ha nem siketnek születik.
– Azt hiszem, jelentéktelen lettem volna.”
8. Murakami Haruki: Mesterségem a regényírás, ford. Mayer Ingrid (Geopen)
Nyolcadik helyezettem a jól ismert japán író, akit megvádoltak azzal is, hogy „nem ismeri a non-fiction szabályait”, amelyekről egyébként nem is gondolta, hogy léteznek. Pályaívének, alkotói fogásainak ismertetése hozzátesz a nálunk is népszerű életműhöz (a zenebolt, zenebár életrajzi elem, jól sejtettük, az viszont meglepett, hogy kívülről követi csak a magányos, kapcsolatot kötni képtelen férfiak életét). Indulása, írói elköteleződése epifániaszerű: annak megtapasztalását olvashatjuk, hogy milyen „a dolgok valódi mivoltának hirtelen megnyilvánulása vagy felismerése”, „az igazság intuitív megragadása”, amikor evidenciaként hasított belé, hogy „[e]sélyt kaptam, hogy regényt írhassak”. „[É]lveztem. (…) álló nap hallgathattam a kedvenc zenéimet, és megvolt a saját birodalmam, még ha szerény méretű is. Nem kellett zsúfolt vonatokon dolgozni járnom, unalmas tárgyalásokon ücsörögnöm, vagy hajlonganom a főnökömnek, amit ki nem állhatok. Viszont megismerhettem egy csomó érdekes, különleges embert.”
A regény műfajának hatóerejét a könnyű hozzáférésben látja.
Önkritikus, szerencsésnek vallja magát: „Nem mondhatni, hogy különösebb érzékem lett volna a menedzsmenthez, és eleve undok és antiszociális természetem van, tehát egyértelműen nem nekem való a vendéglátás, de dicséretemre váljék, hogy amit szeretek, azt viszont zokszó nélkül, teljes erőbedobással csinálom. Azt hiszem, ezért ment nagyjából gond nélkül az üzletvezetés is. Mert zenerajongóként alapvetően elég volt a boldogsághoz, hogy zenével kapcsolatos munkát végezhettem”. Elmélkedik az eredetiségről, amit legfrappánsabban a Beatles stílusáról a New York Timesban megjelent jellemzésben talál meg: „friss, energikus, összetéveszthetetlenül a sajátjuk”.
Ezzel az állítással pedig előrevetíti a 4. helyezettemet, Sofi Oksanent, de mindenekelőtt a bevezetőben említett Alekszijevicset és az ő Csernobili imáját. „A korabeli hírekből ítélve például kénytelen vagyok megállapítani, hogy a fukusimai erőmű katasztrófája 2011 márciusában alapjában véve a japán társadalmi rendszer elkerülhetetlen következményeként bekövetkezett csapás (emberi mulasztás) volt.”
7. Ia Genberg: Részletek, ford. Petrikovics Edit (Jelenkor)
Újra Skandinávia: az elbeszélő lány lázas betegsége alkalmával Auster újraolvasásába fog, a könyvben pedig ott rejlik barátnője egykori üzenete. Ennek nyomán fog hozzá emlékfoszlányainak összegyűjtéséhez, lejegyzéséhez, elveszett barátai portréjának megrajzolásához, ami átsegíti a főszereplő narrátort élete depresszív időszakán. Remek a nyitás, továbbá a temetőben elhangzó zárómondat rögzítése is: „Hamarosan késő lesz – mondja, és felém nyújtja a termoszt. – Ezért minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk”. A könyvekről való beszélgetés ellenállhatatlan összekötő erejét, amit Johannával megél, a későbbiekben még érintjük.
6. Abdulrazak Gurnah: Cserben hagyás, ford. Greskovits Endre (Európa)
A 2021-ben irodalmi Nobel-díjas irodalomprofesszor regényének fordulatos, filmszerű cselekménye Zanzibárból Angliába kanyarodik, némi indiai közvetítéssel. Így kezdődik: „Volt egy történet az első megjelenésről. Valójában akadt több is, de a történetek elemei az idők során és az egyre több változat felbukkanásával egybeolvadtak”.
A fehér férfi és a fekete nő gyarmati, az idők mélyén fellobbanó szerelme napjaink angliai konferenciáján fejtődik vissza
egy szép fordulattal. Közben menekülés, elszakadások, remények, polgárháború zajlik, elvesznek az illúziók, az Angliában doktoráló fiú elszakadása véglegesnek tűnik. A tempó változékony: lassú folyású, érzékletesen leírt találkozással, az ott élők viszonyainak, szokásainak ráérős taglalásával indul a mű. A forróságban a helyiek kunyhójukba invitálják a bajba jutott idegen urat, aki visszatér. A másutt teret és időt átugró, fejleményeket elhallgató narrátor a szerelem kibomlásának ecsetelésekor elérzékenyül. Rejtett, elhallgatott magyarázatot keresünk annyiszor, írja, ám nemcsak a bírvágy és kéjvágy lehet indíték cselekedetekre, hanem a szerelem is. Ilyen is van: reszkető szerénység, remegő szeretetvágy.
5. Claire Keegan: Már későn. Történetek nőkről és férfiakról, ford. Nemes Anna (21. Század Kiadó)
Három kapcsolat története ez a
részletgazdag, a tárgyi környezetet finoman és érzékletesen megírt karcsú regény.
Egy anyagias férfiról, akihez a nő utolsó pillanatban mégsem megy hozzá: amikor hozzáköltözik, túl sok a holmija a majdnem-férj szerint, aki emellett azt is számontartja, mi mennyibe került, amire meghívta őt. A nő kilép a kapcsolatból, és elutazik egy kellemes, óceánparti alkotóházba, céduláit összerendezve már-már jólesően kezd írni, amikor sor kerül egy helyi író otromba látogatására:
„– Nem vagyok felöltözve – mondta. – És dolgozom.
– Ez betolakodás – mondta a férfi.”
(Kételkedtem, hogy ez lehetett az eredetiben, de kisvártatva érthetővé válik: valóban a látogató az, aki betolakodásnak véli az ösztöndíjat elnyert nő ittlétét, aki még vendégül is látja.) Bántalmazás ez is, amit, miután a hívatlan látogató távozik, a nő irodalommá transzformál. „Miközben dolgozott, feljött a nap. […] Később, ha újra rájött az alvás utáni vágy, leküzdötte, kitartott, dolgozott tovább, lehajtott fejjel koncentrált a papírra. Térben és időben már megejtette a bemetszést, most feltöltötte atmoszférával és vággyal.” A harmadik kalandról már nem is beszélek (hasonló történik Marquez Találkozunk augusztusban című, a Magvetőnél ugyancsak 2024-ben posztumusz megjelent, rekonstruált, Scholz László által fordított regényében, ahol titkos alkalmi légyottok bonyolódnak egy szigeten).
4. Sofi Oksanen: Ugyanaz a folyó. Putyin háborúja a nők ellen, ford. Panka Zsóka (Scolar)
Történelmi vádbeszédében, esszé-tanulmányában a finn-észt írónő világgá kiáltja családi és társadalmi bizonyítékait az oroszok többfrontos háborújának természetére, valóságára, gyakorlatára, részleteire vonatkozóan, amit ők mindmáig azokkal szemben folytatnak, tradicionálisan, akikről azt gondolják, közük van hozzájuk, s akik leigázására igényt formálnak. Ezek közé tartoznak a kisebbségek – és a nők is.
A szerző rémisztő példái megakadályozzák, hogy napirendre térjünk fölöttük,
mindemellett zavarba ejtő a narráció szubjektuma és az általánosítás mértéke.
3. Olga Tokarczuk: Az érzékeny narrátor. A Nobel-előadás és válogatott esszék, ford. Hermann Péter (L’Harmattan)
Ismét esszék – a bűnös elkülönültségről, a más rasszoknak, fajoknak, így az állatoknak is okozott szenvedésről. Arról, ahogy mások kommentálják, jegyzetekkel látják el Coetzee-t és Costellót: „Nem épp így kellene-e könyvet olvasni – mindig jó társaságban?”. Szó esik az „együttérző képzelet” igényéről, a fordításról mint megváltásról, arról, hogy a franciáknak Montaigne olvasása kínszenvedés, valamint arról, hogy a szerző fordítója hogyan karolta fel magabiztosan az ő könyvét, más oldalról mutatva be a világnak, kezességet vállalva érte. „Az alkotók nyelvével való érintkezés úgy hat, mintha beoltanának egy esetlegesen megalkotott és instrumentálisan kezelt világkép ellen.” Az eredményes olvasás a lelki egészség egyik megnyilvánulása – érvel a szerző –, hiszen magában foglalja az olvasott szöveg megértését és átélését. Lehet valaki irodalomkritikus vagy akár tudós is,
ha az erotikus olvasás élvezetét nem sajátította el, valódi olvasónak nem tekinthető.
Mennyire valóságos a fiktív? Az a vég, amikor „elveszítjük a képességünket a világgal való játszadozásra, az egyensúlyozásra annak a határán, ami van, ami lehetne, ami még meg sem történt, és ami nincs”. Mélyen emberi képesség, hogy „alternatív világokat kreáljunk, és mások életét éljük át”. „A regényolvasó emberek valahogy »nagyobbak«, kiterjedtebb a tudatuk, ugyanis mások életét élik, ha csak pillanatokra is.” A megértés, így a szerző, pedig akkor is létrejön, ha egymással szemben egy bizonyos könyvet tartunk a kezünkben. Legyen Az érzékeny narrátor az a bizonyos könyv, amit közösen megértünk.
2. Caleb Azumah Nelson: Kis világok, ford. Pék Zoltán (Magvető)
A legtöbb gondunkat csak a tánc oldhatja meg – hangzik el újra és újra refrénszerűen ebben a műben. Szó van eközben kivándorlásról, a be nem fogadó Londonról, tragikus ellenállási akciókról. Két generáció fájdalmas, megindítóan egybefonódó (szerelmi, apa-fiú) történetét olvashatjuk a fiatal brit-ghánai író megrendítő, több érzékszervünkre egyszerre ható kulináris-zenei, a közösségek és személyek elvesztését és újra megtalálását felmutató regényében.
1. Lea Ypi: Szabadon. Mire felnőttem, véget ért a történelem, ford. Medzibrodszky Alexandra (Európa)
Róla sem hallottam még, de vártam rá. Ez a 45 éves albán nő, író, a politológia professzora Londonban, most albán oldalról mutatja be saját magán és szülein keresztül a szocializmus és a kapitalizmus nemzedékének felismeréseit, belátásokat hozó képét az ügybuzgó, rendszerhívő kislány és az ellenzéki voltukat keményen elrejtő családtagjai viszonylatában: „[a] családom vajon meddig tartotta volna fent ezt az álcát, elmondták-e volna valaha, hogy kik is vagyunk valójában. Az igazság felfedésével elérhették volna, hogy ne váljak a szemükben nemkívánatossá, hogy ne higgyek olyan dolgokban, amelyektől ők maguk irtóztak”.
A regény teli van humorral, az összetartó és titkolózó balkáni famíliák, szomszédok, tanárok, turisták élénken megrajzolt karaktereivel, megannyi kalanddal (például a nehezen, de csak-csak megvalósuló görög úttal, amelyben koldusszegényen indulnak tulajdonaik felderítésére), s felénk ismeretlen részletekkel arról, hogy éltek a rendszerváltás előtti Albániában, miféle büszke szocialista nemzeti ideológia tartotta össze különutas államszocializmusukat. A konzumtársadalom mely tárgyai, termékei hiányoztak életükből teljességgel egészen a fordulat évéig. Eszmélését gyerekszemmel, retrospektíven bemutató önnarrációjával
Lea Ypi a ’90-es évek változásait közvetíti, saját önátnevelési kísérletét,
hogy áttérjen arra a paradigmára, amire környezete átváltott. Láttatja igyekezetét identitásának visszamenőleges rekonstruálására, átformálására, hogy sikerüljön belátnia: „A szocialista eszmény egész egyszerűen szembement az emberi természettel. Az embereknek joguk van számontartani a tulajdonukat, és biztosítani kell, hogy szabadon rendelkezhessenek is vele”.
Nem sokkal később, még a ’90-es évek végén a zavargások, a polgárháború után ő is kimenekül nőjogi aktivista anyja és testvére után Olaszországba, majd Angliába tart, ahol Marx nyomán igyekszik megérteni saját életén át, hogy
társadalmi viszonyok termékei vagyunk,
és bár azt hisszük, felülemelkedhetünk rajtuk, törekvéseink megvalósulásakor álmainkból mégis kiábrándulunk. Erről, felnőtt életéről, felnőtt hangján már csak címszavakban, összefoglalóan szól, felmutatva, hol tart és miként dolgozza fel, aki volt. Teljes kört járt be, két út bizonyult zsákutcának nemzedékének honfitársaiban, és mindennek ellenére a cinizmus és a politikai közöny elleni harcot választja. „Úgy érzem, tartozom azoknak az embereknek, akik feláldoztak mindent a múltban, mert ők nem voltak közönyösek, ők nem hittek abban, hogy majd minden jóra fordul, csak várjuk ki a végét.”
A borítóképet Csilléry András készítette.
