Idén január közepére a Futni mentem elérte a félmilliós nézőszámot, amelyért hatalmas gratuláció illeti az alkotókat és az érdeklődő közönséget. Ennek a teljesítménynek az érdemét nem csorbíthatja semmilyen kritika – pedig akad. Mit szól a kritikus, és mit jelez a nézőszám? Vessünk egy pillantást az elmúlt hónapok legkedveltebb magyar filmjére!
Herendi Gábor most először szembesült azzal a feladattal, amely számos magyar filmes mindennapos problémáját jelenti: állami támogatás nélkül volt kénytelen forgatni. Továbbra is a műfajfilmes terepen maradt, és egy cseh film remake-jére vállalkozott. A Futni mentem egy nagycsalád története: Vera (Udvaros Dorottya) férje halála után be akarja váltani a közös bakancslista utolsó pontját, a maratonfutást. A már önálló életet élő felnőtt lányait ráveszi, hogy tartsanak vele, így erősítve meg az igencsak szétfoszlóban lévő kapcsolati szálakat. Vajon újra egy családdá válnak az egymástól elidegenedett nők? Reális vállalkozásnak tűnik két hónap alatt felkészülni a maratonra? És a legfőbb kérdés, ami a romantikus komédiáknál adekvát: mi van a férfiakkal?
Herendi hamisítatlan zsánerzsonglőr, nem hazárdírozik, biztos úton szállítja az újabb és újabb filmeket.
Állami támogatásban ugyan nem részesült a Futni mentem, de nézőszámban annál inkább. A mozisiker valószínűleg nem feltétlenül (vagy kizárólag) magának a filmnek szól, hanem a rendező (és a színészek) személyének – a nézők hálásak, a rajongótábor pedig évtizedeken át is kitart. Herendi pedig nem okoz csalódást: olyan filmet nyújt a közönségnek, ami élvezhető, nem erőltetett, és nem érződik rajta a pénzszűke.

A műfaji jegyek expliciten fellelhetőek és nyomon követhetőek, ahogy az egy tipikus romkomtól elvárható, a végeredmény mégsem válik giccsessé. A bejáratott narratív elemek és fordulatok okosan épülnek egymásra, és a poénok sem erőltetettek. A szereplők és problémáik hétköznapiak, így a közönség azonnal tud azonosulni és empatizálni, még ha nincsenek is bergmani mélységekig megírva a karakterek (mondjuk Bergman nem is a vígjátékairól volt híres). Viszont ha már a lélektani síkot érintjük, ki kell emelnünk a film azon érdemét, hogy
megpróbálja a transzgenerációs trauma utóbbi időben itthon is egyre aktuálisabbá váló témáját beleírni a karakterviszonyokba,
mintegy tudatalatti motivációként. Persze nem egy holokauszt szintű traumáról van szó, hanem az apahiányról, ami anyahiánnyá nőtte ki magát. Szerencsére a film nem rugózik sokat ezen a valid, de a vígjátéki tónushoz nem szükségszerűen illő háttérsztorin. Viszont az alulírtsága miatt kelthet némi zavart a nézőben: nem derül ki, milyen volt az apa (Csuja Imre) kapcsolata a gyerekeivel, akiket nem is akart, és az anya mégis hogy kerülhetett olyan pozícióba, amelyben a lányai mint távoli rokonok kezelik őt. Az esetleges új családi dinamika kialakulása ezért nem válik igazán hangsúlyossá az összehasonlításhoz szükséges korábbi modell ismerete nélkül – pedig benne van a pakliban, hogy az immáron nőkből álló család múltja és jelene egy átfogó ívben, fejlődéstörténetként legyen ábrázolva. Így a futás mint közösségépítő program nem a lányok kapcsolatát építi.
Jelképesen egymásért, voltaképpen azonban mindenki saját céljáért fut.
Vera az elhunyt férjének tett ígéretért, Dorina (Tenki Réka) a karrierdilemmákkal kapcsolatos határfeszegetések miatt, Kata (Lovas Rozi) a jegygyűrűért, Emma (Trill Beatrix) pedig a vonzó személyi edző (Ember Márk) közelségéért/társaságáért.

A helyzetkomikumok, amelyek kizárólag a három nővér köré épülnek, zökkenőmentesek, az anyát viszont csupán egy-egy poén erejéig vonják be. A film családegyesítő célkitűzése tulajdonképpen csak részben valósul meg – az anya háttérben marad, mindössze a kezdő löketet adja meg a filmnek, de a futásokon és az elengedhetetlen közös jeleneteken túl nincs saját történetszála.
Értelmezhető ez a bevett anyasémaként is: az anyának a gyerekein kívül nincs élete.
Ám mivel éppen azért kezdeményezte a maratonprojektet, hogy valamilyen szinten helyrehozza a lányaival való kapcsolatát, jót tett volna a sztorinak, ha az anya karakterét az írók komplexebb módon, a gyerekeitől független jelenetek segítségével is árnyalták volna. Az újdonság varázsával ér fel az a szokatlan és eddig példa nélküli jelenség, hogy
a függetlenfilm és a remake halmaza Herendi filmjében metszi egymást.
Ez a Futni mentem esetében látszólag működött, elvégre az elmúlt évtizedek legnagyobb nézőszámát produkáló alkotásról beszélünk. Az a trend, mely során az európai országok egymás közt cserélgetik az egyszer már bevált, hátha nálunk is működik alapon elgondolható vígjátékokat viszont már kevésbé üdvös gyakorlat. Ezek a secondhand sztorik, még ha az eredeti a maga idején (és helyén) nívósnak is hatott, és sikereket ért el, leggyakrabban a remake-ben már csak a B-kategóriát érintik – azt is alulról.

A Futni mentem sikere nyomán kialakult diskurzus részben épp ezt az aspektus kritizálja. Ha a magyar állam ennyire kivonta magát a filmfinanszírozásból, akkor miért éppen remake-et kell forgatni, ami esztétikájában ráadásul még NER-kompatibilis is?
Igaz, elejtenek egy-egy fóliázós utalást, de a film célja nem a politikai/közéleti nyilatkozattétel.
Felróható-e egy filmnek, ha a készítési körülmények ellenére – amelyeket akár pátoszosan a viszontagságos jelzővel is illethetnénk – közönségsikert arat? Megengedhető-e az a luxus, hogy egy hozzánk hasonló kis országban kizárólagosan kormánypárti vagy ellenzéki színekbe öltöztessünk minden egyes támogatásban nem részesült filmet? Zsánerfilm lévén szerintem nem feladata, nem kötelessége a forgatókönyvnek az aktuálpolitika tematizálása, már ami a keményvonalas ellenzéki hozzáállást illeti. Tucatjával kapjuk ezeket a művészeti produktumokat (szerencsére), úgyhogy egy romkomra beülve igenis szórakozni akarok, elengedve másfél órára a nyers valóságot, a politikai konnotációkkal átszőtt parabolikus áthallásokat.
A termékelhelyezések ugyanakkor szembetűnőek, de megbocsáthatók
– szerintem a bújtatottabb reklám hatásosabb, mert a tudatalattit célozza, viszont az, hogy végig remekül ráláttunk a csomagolásra (és már csak a Truman Show kultikus Mococoa kakaóreklám hiányzott a teljes megsemmisülésig), felfogható „ellenreklámként” is.

A Futni mentem tehát egy sallangmentes és univerzális családtörténet a középosztály tipikus helyszíneivel. Autentikus budapesti lakásbelsők és miliők, amelyet az operatőri munka, ha nem is kiemel, de harmonikusan prezentál: a karakterek tökéletesen beleilleszkednek a választott terekbe, nem dobja ki őket a magyar romkomokban esetenként előforduló és közkedvelt IKEA-utánérzésű set design. A csattanók nem kényszeredettek, a típuskarakterek pedig hétköznapi dilemmákkal szembesülnek. Herendi a mindennapi/jelenkori házasélet problémáit ugyanolyan humoros empátiával viszi vászonra, akár a huszonévesek bizonytalan (emiatt sokszor céltalannak tűnő) pálya- és párválasztását.
A Három nővér parafrázisaként is értelmezhető a lánytestvérek felállása.
Olga és Dorina dolgozik, meggebednek egy várt, de egyre kevésbé reálisnak tűnő jövőért. Mása és Kata az esküvőt szorgalmazza, Irina és Emma pedig hamisítatlan kamaszbájjal a jóképű férfiakkal flörtölget. A színésznők olyan kedves és életszerű alakítást nyújtanak, amelyek túlmutatnak a sablonon. Lovas Rozi mellőzött anyukaként a mesékben éli ki a maga vágyott narratíváját: gyermekkönyveiben sünapuka feleségül kéri sünanyukát. A 0-24-ben robotoló nő történetszálával a film a családos réteget szólítja meg, míg a naiv Emma féleredményes pasivadászata az „elveszett” Z-generáció kissé elnagyolt, csupán kontúrokkal élő reprezentációja.

A legidősebb nővért külön ki kell emelnünk: Tenki Réka alakítja a kemény, törtető ügyvédet, aki anyja helyett anyja volt kishúgainak.
Ez a szál is méltatlanul alulírt, egy-egy konkrétum felidézésével könnyebben érthetnénk meg a jelenbeli Dorina attitűdjét,
aki ódzkodik a családalapítás és a gyereknevelés gondolatától, mégis újra magára ölti a nem kért, de saját lelkiismeretéből kötelezőnek tartott hiánypótló szerepet: más (a szomszéd) gyerekéről kezd gondoskosni. Vígjátéki klisé, hogy éppen az ellenlábas ezredes lányával alakít ki kvázi anya-lánya kapcsolatot, így a nagy ellenszenv egy csapásra vonzalommá alakul át – amely szerencsére nem lesz giccses sziruptenger, köszönhetően Tenki játékának. A tartózkodás és ellenkezés nem a forgatókönyv elvárt vagy kiszámítható fordulatának tűnik (amitől még egy jó film esetén is falra mászunk), hanem a karakter belső világából fakad – éppen ezért nem vagyunk benne száz százalékig biztosak, hogy a férfi és a nő a történet végén egymásra talál-e.

Tökéletesen működik a dinamika a színészházaspár között, és jó volt Csányi Sándort – kisebb kihagyásokkal – majdnem tíz év után újra egy hamisítatlan romantikus vígjátékban látni. A sárm a régi, ráadásul bekapcsol a nosztalgiafaktor is.
A hangsúly kétségtelenül a női karaktereken van, viszont a film – szerencsére – nem törekszik a túlzó emancipációra.
Nem is menne neki, nincs is rá szükség: romkomról van szó, a tradicionális zsánerszemlélet a két nem egyenrangúságát üdvözíti, ahol a félreértéses kergetőzés végén egy egység alakul. Bányai Kelemen Barna jól hozza a versengő, a maga igazát és elveit megkérdőjelezhetetlennek tartó, nem túl cizellált férfikaraktert. Tipikus otthonülő, hanyag figurája mindenki számára ismerős lehet, könnyű azonosulási pontot jelent. A filmvégi, nem túl meglepő, de kedves lánykérése pedig kiegyenlíti valamelyest a pár egymással kapcsolatos érzelmi imbalanszát.

A 2010-es évek óta elengedhetetlen Ember Márkot is beleírni a történetbe, aki nélkül talán már nem is mernénk magyar romkomról beszélni. Ahogy már annyiszor, most is hozza a visszafogott, kissé kényes szívtiprót. Izgalmas egy filmben látni Csányit és Embert, akik két generáció eltérő férfiideáljainak embelmatikus alakjai. Míg Csányi az önfejű, saját férfiasságát megkérdőjelezhetetlennek és sérthetetlennek tartó figurát hozza, aki évődik a lányokkal, ujja köré csavarja őket, igazságtalanul bánik a szerelmével, végül önmagán túlnőve szép és romantikus gesztusokat tesz, addig
Ember egy újfajta férfiképet jelent, aki határozatlan, nem túl maszkulin, és nincsenek méltatlanul megalázó mondatai a másik nem felé
(talán, mert nem túl píszí, viszont ezzel a folytonos óvatoskodó cenzúrával nem is válik életszerűvé). Nem saját elhatározásából jön össze a lánnyal, hanem a helyzet alakítja így. Nincsenek grandiózus tettek, se szívfájdalmak, csupán ideiglenes egymásra találás, ami vagy tartós marad, vagy nem (ahogy a befejezés is igazolja ezt). Nem vagyok biztos abban, hogy ezt a férfiideált kellene beleégetni a magyar romantikus filmek sémarendszerébe.
A női sorstörténetek komolynak mondhatók, a Futni mentem azonban a nehezebbnek ígérkező összetevőkből is kellemes limonádét kever, ami könnyen csúszik. A megpendített szálak kisimulnak a fináléra, ahol senki sem vár endorfindús katarzist, de megkapjuk a családi idillt: a közös vacsorát, ahol a férfiakat is az asztalhoz ültetik.
A Futni mentem nem morális tanmese, sem pedig politikai töltetű kampányfilm, de nem is kell annak lennie.
Jópofa és szerethető, így kellemes kikapcsolódást nyújt. A félmilliós nézőszám pedig garancia arra, hogy aki még nem látta a filmet, annak érdemes a moziba futnia.
Futni mentem, 2024. Rendezte: Herendi Gábor. Írta: Divinyi Réka, Miklya Anna. Szereplők: Udvaros Dorottya, Lovas Rozi, Tenki Réka, Trill Beatrix, Bányai Kelemen Barna, Csányi Sándor, Ember Márk, Csuja Imre. Forgalmazza: Vertigo Média
A Futni mentem a Magyar Filmadatbázison.