2024 a független játékfilmek és a dokumentumfilmek éve volt, ezekben a kategóriákban találjuk a legjobb, legkülönlegesebb alkotásokat.
Az utóbbi években gyakran lehetett hallani, hogy a pénzosztó szerv, a Nemzeti Filmintézet döntőbizottsága sorra utasítja el neves rendezők (például Pálfi György) filmterveit. A Rendszerhiba című megvilágító erejű dokumentumfilm, ami a magyar filmszakma sötét jelenét próbálja felgöngyölíteni a múltbeli történések tükrében, számos ilyen, nemzetközileg elismert magyar alkotót szólaltatott meg, köztük Hajdu Szabolcsot, aki az utóbbi tíz–tizenöt évben, a „(film)rendszerváltás” óta perifériára szorult. Ebben a dokuban Hajdu egyik találó, reményteli és a mából visszatekintve nagyon bölcs megjegyzése, hogy ha a hatalom egyablakos rendszere megfojtja az „ellenzéki” (vagy annak titulált) filmeseket, akkor fel fog erősödni a független film – igaza lett.
A sort Reisz Gábor kezdte egy évvel ezelőtt a Magyarázat mindenre című filmjével,
ami nemcsak fesztivál-, hanem közönségsiker is lett. Nem olyan hatalmas, mint az NFI által támogatott Semmelweis a maga 345 ezres nézettségével, de számottevő (több mint 77 ezren látták mozis pályafutása során). Idén ősszel ugyanez történt a hasonló témát (az oktatás és a diákság helyzete a jelen Magyarországán) taglaló Fekete ponttal, Szimler Bálint független produkciójával, amelynek majdnem 114 ezer nézője volt, és több mint két hónapon keresztül tartotta magát a top 10-es listában.
Más jellegű és műfajú alkotás, de ugyanúgy független finanszírozásban valósult meg
Herendi Gábor Futni mentem című vígjátéka, ami nagyon komoly közönségsikerré vált.
Hat hét alatt több mint 431 ezren váltottak jegyet Herendi művére – közel háromszor annyian, mint a 6 milliárd forint állami támogatásból gyártott, politikai felhangjai miatt megosztó Most vagy sohá!–ra a teljes mozis karrierje során (több mint 164 ezer fő). Valami tehát elindult nemcsak a filmesek, hanem a nézők körében is, és a független filmjeink nem pusztán népszerűek, hanem a legjobbak közé is bekerülnek.
Szokás szerint nem volt könnyű szelektálni, mivel több különleges vagy valami miatt megkapó, megindító, egyszerre szórakoztató és társadalmilag érzékeny alkotás került a mozikba 2024 januárja és decembere között.
Van jó néhány, ami nem fért a top 10-be, de mindenképp említést érdemel.
Ilyen a rögtön az év elején érkezett Hatalom, a szlovákiai magyar Prikler Mátyás legújabb, társadalomkritikus alkotása a politikai korrupcióról, Hajdu Szabolccsal a főszerepben. Ha néhol művészieskedő is, de a különleges vándorcirkuszi közeg miatt nagyon is érdekes lélektani dráma Vermes Dorka Árnija. Még ennél is izgalmasabb és szokatlanabb a gombfoci világa, amelyet a Lepattanóból, Vékes Csaba dramedy-jéből közelebbről megismerhetünk.
Sajnálatos, hogy nem találta meg a közönségét, pedig előremutató törekvés Cibulya Nikol első mozifilmje, a Holnap meghalok, ami a magyar filmtörténelemben ritkaságszámba menő horror zsánerét hasznosítja egy szürreális pszichodrámához. Nem mellesleg ez is független projekt, ami bizonyítja, hogy
van élet az átpolitizált finanszírozási rendszeren túl, avagy a tehetség tényleg utat tör magának.
10. Hörcher Gábor: Emma és Eddie – a képen kívül
Kezdjük is a listát egy megosztó alkotással, Hörcher Gábor dokumentumfilmjével! A rendező már a magyar romákkal foglalkozó filmjei (Ricsi, Drifter) esetében is azzal a módszerrel dolgozott, hogy rendkívül hosszú időt töltött el a szereplőivel. Az Emma és Eddie-vel darázsfészekbe nyúlt,
roppant problémás alanyaival, az erotikus tartalmakat gyártó netcelebekkel hét éven keresztül forgatott,
jellemzően Budapesten, mert itt akartak sikeres vállalkozást felfuttatni. Hörcher műve nem pornográf tartalmai miatt felkavaró élmény, Becsey Kristóf operatőr kamerája nem is igazán mutatja meg a kényes részleteket, legfeljebb egy-egy kivillanó női mellet láthatunk.
Az Emma és Eddie inkább azért kemény darab, mert hét év alatt láthatjuk, hogy a professzionális sikerrel fordított arányban hogyan épül le a házaspár kapcsolata. Így a lehetőségekhez képest (hiszen Eddie és főleg Emma erősen megszabták, mi jelenhet meg róluk és mi nem) érdekes, lélektani mélységű karakterrajzokat kapunk.
Kipattan a házaspár inkompatibilitása, Eddie infantilizmusa, Emma neurózisa, sőt, fóbiája.
Ez utóbbi különösen ellentmondásos, hiszen az erotikus jeleneteknél olykor elkerülhetetlen a testi kontaktus, a siker érdekében ezt el is tűri a „hősnő”. Ám valamiért párját a magánéletben néha kifejezetten agresszívan utasítja el még akkor is, ha csak egyszerűen csitítani akarja és ezért ér hozzá. Az emögött rejlő traumát nem sikerül felfejteni, de Hörcher műve megvillantja a netcelebség ambivalenciáját. Azaz hiába van pénz, ha lelki sivárság ural egy kapcsolatot, akkor a boldogság lehetetlen.
9. Breier Ádám: Lefkovicsék gyászolnak
Hasonlóan érdekes lélektani-kapcsolati dráma Breier Ádám műve, az egyébként a Filmintézet által támogatott Lefkovicsék gyászolnak. A drámai vígjáték (vagy vígjátéki dráma) egyrészt a tradicionális izraelita vallást és a prózai magyar társadalmi valóság kontrasztját mutatja be, másrészt azt, hogy
egy érzelmileg eltávolodott „tékozló apa” és „tékozló fiú” hogyan találnak újra egymásra a közös gyászon és az unokán keresztül.
A film indító konfliktusa, hogy a Bezerédi Zoltán által játszott (nagy)apa felesége és Szabó Kimmel Tamás karakterének édesanyja hirtelen elhalálozik, így utóbbi a kisfiával együtt visszatér külföldről, hogy az ortodox zsidó szertartások szerint egy héten keresztül közös imádsággal elbúcsúztassák szerettüket.
Bezerédi bokszedzője viszont egyáltalán nem vallásos, fiával pedig a boksz miatt is évtizedes konfliktusban állnak, kölcsönösen haragszanak egymásra. A cselekmény tétje, hogy ismét közös nevezőre jussanak, együtt dolgozzák fel ne csak az anya elvesztését, hanem a múlt szőnyeg alá söpört traumáját is. A Lefkovicsék gyászolnak nem árul zsákbamacskát, sőt kifejezetten kiszámítható film, de a varázsa a tradicionális zsidó szertartások mellett a remek, érzékenyen megírt, szerethető és komplex karaktereiben és persze az erős színészi alakításokban rejlik.
8. Miklós Ádám: Mélypont érzés
Miklós Ádám dokumentumfilmje, a Mélypont érzés első látásra egy sokadik drogfilm, a néző akár legyinthetne is, hogy ilyet már látott. Ám Miklós egy különleges, sziklamászásra alapozott terápiát és
két olyan egyéniséget talált, akiknek az életútja, személyes drámája izgalmas és komplex,
a drog specifikus problémájától az univerzálisabb kérdéskörök felé mutat. Boróka még csak érettségi előtt, tehát a felnőttkor küszöbén áll, így kiváltképp megdöbbentő, hogy már a drogfüggőségből szeretne kigyógyulni. Nagy kérdés, hogyan tarthat itt egy 17 éves lány, a válasz pedig a szülő-gyermek konfliktusban, illetve az anyai örökségben rejlik, mivel Boróka édesanyja is addikcióban szenved.
Történetük mozgatórugója és fő kérdése, hogy fel tudják-e oldani azt a feszültséget, miszerint a drog miatti magárahagyottság a lányt is a szer szakadéka felé sodorta. A húszas évei végén járó Szilveszter is szüleivel, kiváltképp édesapjával áll konfliktusban, ő azonban más okból: homoszexuális, amelyet sokáig titkolt, önmagát is büntette és becsmérelte az iskolában a „buzis viccek”-kel, szégyellte bevallani magának szexuális orientációját. Így a Mélypont érzés szépen levezeti, hogy
az egészségtelen szülő-gyermek kapcsolatok, valamint a homofóbia hogyan taszít embereket a kábítószer rabságába.
Miklós Ádám dokumentumfilmje pedig abból a szempontból is különleges drogfilm, hogy a terápia részeként megjelenik benne a sziklamászás. Ez egy rendkívül találó, nem szájbarágós, természetes szimbólum, ami a függők kínkeserves, gyógyulásért folytatott küzdelmét képezi le.
7. Till Attila: És mi van Tomival?
Till Attila is független finanszírozásból készítette el szintén az addikcióról szóló legújabb, önéletrajzi ihletésű filmjét, az És mi van Tomival?-t. Till ugyan előző műve, a Tiszta szívvel színvonalát nem tudta elérni – kevésbé fókuszált és zseniális a sztorija, mint a tolószékes bérgyilkosokról mesélő dramedy-nek –
sikerült ismét két remek színészt találnia a főszerepekre: újfent Thuróczy Szabolcsot és Polgár Tamást.
A kettejük közötti karakterdinamika és magánéletük konfliktusai (kiváltképp Thuróczy alkoholista bábszínészének és tőle elhidegült, de hozzá újból utat kereső lányának drámája) eladják a filmet, amelynek fő sztorija és tétje, azaz Tomi megtalálása egyre kevésbé érdekes a cselekmény előrehaladtával.
Till remek poénokat talált ki, illetve jól egyensúlyoz a tragikum és a komikum határán, így
Thuróczy főhőse egy összetett, groteszk figura.
Alkoholizmusa és családon belüli agressziója okán el lehet ítélni, ugyanakkor megjavulási szándéka és fiatalkori traumája (híres bábszínész édesapja hasonlóan bántalmozó kapcsolatban állt vele, mint a hős saját családjával) miatt szánni is lehet, sőt kötődhetünk hozzá. Az egyszerre életszagú és jó érzékkel stilizált, abszurd jelenetek és a kiváló színészi alakítások még azt is elérik, hogy újra akarjuk nézni Till Attila művét.
6. Szilágyi Zsófia: Január 2.
Szilágyi Zsófia első mozifilmjéhez, a kiváló Egy naphoz hasonlóan a Január 2. is egyetlen nap történéseit követi, viszont kevésbé erős, mint a nagy előd. Ennek oka, hogy karakterei nem olyan izgalmas egyéniségek, mint az Egy nap hőse. Ám ez nem azért van, mert Szilágyi rosszul alkotta meg őket, pont ellenkezőleg.
A minimalista és realista koncepcióból következik, hogy egyik nőben sincs semmi „extra”,
a családos Klára válik a férjétől, zárkózott barátnője, Ági pedig segít neki költözni. A cselekmény során a költözést követjük, a klasszikus elbeszélés szerint triviális passzázsjelenetek pedig a Január 2. lényegi részei. A rendező szinte észrevétlenül vázol fel konfliktusokat, hoz felszínre a lélek mélyére temetett traumákat.
Szilágyi művének erőssége, hogy bár kipattannak benne nagy drámák, de maga a film nem válik melodrámaivá (Klára és exférje veszekedéseit jellemzően csak képen kívülről halljuk). A Január 2. szimbolikus módon az újév utáni első normális napon teszi fel azt a kérdést, hogy tényleg el tudjuk-e engedni a múltat, vagy
vannak-e még olyan kötelékek, amelyeket nem vagyunk képesek vagy nem is akarunk elvágni.
Így, bár Klára és Ági nem klasszikus és különleges filmes karakterek, mégis ismerősek, ismerősségük miatt pedig könnyű egy hullámhosszra kerülni problémáikkal, elmélyülni ebben az egyszerű, de sok gondolatot ébresztő történetben.
5. Hajdu Szabolcs: Kálmán nap / Egy százalék indián
Hajdu Szabolcs nemcsak jókat mond a magyar filmszakma helyzetéről, hanem maga is bizonyítja, hogy ha nagy küzdelmek árán is, de meg lehet kerülni az aktuális pénzosztó szervet, hogy megvalósítsuk alkotásunkat úgy, ahogy elképzeltük. A rendező a Filmalappal való kreatív konfliktusok által megmérgezett Délibáb után vágott bele az Ernelláék Farkaséknálba, egyúttal a független filmkészítésbe és a különleges forgalmazásba (lakásvetítések és beszélgetések), ez pedig
az úgynevezett Párkapcsolati trilógiává bővült az idei két erős alkotással, a Kálmán-nappal és az Egy százalék indiánnal.
Mivel ezek variációk egy témára és ugyanolyan magas színvonalat képviselnek, együtt kerültek fel a listára.
Színházi kapcsolatuk és a technikai értelemben vett minimalista (kevés szereplő, kevés helyszín, hosszú beállítások és sok dialógus) megvalósítás miatt fennáll a színpadiasság, a „lefilmezett színház” veszélye, de mindkét esetben érdemes bízni az alkotó tehetségében és tapasztalatában. Hajdu egyszerű, ismerős élethelyzeteket ábrázol, amelyekben az apró, alig észrevehető, de lelket megmérgező játszmákat, a titkokat és hazugságokat hozza felszínre. Ehhez pedig a legfontosabb filmnyelvi megoldást, a közelképet használja, így
a lelki folyamatokat a film a plánozás és a kiváló színészek érzékeny játéka révén képes megjeleníteni.
A színpadról is ismert tehetségekből nincs hiány a trilógia záró darabjaiban: Tóth Orsi, Gelányi Imre, Szabó Domokos és Földeáki Nóra visszatérő szereplők, és bizony Hajdu színművészként is kiemelkedő alkotó.
4. Zurbó Dorottya, Arun Bhattarai: A boldogság ügynöke
Zurbó Dorottya és a bhutáni származású Arun Bhattarai az egyetem óta dolgoznak együtt, közös munkájuk egyik gyümölcse A monostor gyermekei, ami a kis ázsiai ország különleges kultúráját, a tradíció és a modernitás generációs konfliktusát mutatja be érzékletesen. Ennek szellemi folytatása A boldogság ügynöke, ami egy másik, európai szemmel nézve furcsa jelenséget jár körbe: Bhután hivatalos boldogságkutatását. Önmagában érdekes ez a téma, hiszen a nyugati demokráciákban megszoktuk, hogy a politikusokat csak annyiban érdeklik az emberek, amennyiben rájuk szavaznak és a hatalomba segítik őket. Az már kevésbé fontos, hogy boldogok-e. A történet főszereplője,
Amber egy kormányügynök, aki azt hivatott felmérni, milyen az élet a Himalájában,
miért elégedettebbek és kiegyensúlyozottabbak a vidéki emberek, ha egyáltalán azok.
Zurbó és Bhattarai műve természetesen rávilágít arra, hogy az ideológia és a realitás között feszültség áll fenn, és ezt szépen megmutatják nemcsak néhány kiemelt szereplőn – például egy transznemű előadóművészen –, hanem magán Amberen keresztül is.
Gyönyörű és erős drámai konfliktus, hogy a boldogságkutató ügynök maga sem boldog.
Magányos, feleséget szeretne és családot alapítani, de a kiszemeltje hiába álomnő számára, annak más tervei vannak a jövőre nézve. Így A boldogság ügynöke éppen, hogy a boldogtalanság kérdésével foglalkozik, ám ennek ellenére mégis átjön, hogy mennyire más, mennyivel csendesebb, higgadtabb és harmonikusabb ez a bhutáni kultúra, mint a miénk.
3. Szimler Bálint: Fekete pont
Mint már említettük, a Fekete pont elképesztő sikert aratott a mozikban ahhoz képest, hogy egy kis dráma, amelyet egy első nagyjátékfilmes rendező, Szimler Bálint jegyez. Persze majdnem tíz évvel ezelőtt már előállt a Balaton Method című remek zenés klipösszeállítással, de a Fekete pont az igazi debütálás.
Valószínűleg a nézők azért is érdeklődtek olyan intenzíven iránta, mert a témája ma sokakat foglalkoztat.
Ugyan nem a legösszeszedettebb módon, jellemzően erősen epizodikus formában, de Szimler a magyar oktatás jelenlegi helyzetével foglalkozik két főszereplőjén, a Németországból hazatérő ötödikes Palkón és a központi intézménybe szintén újonnan érkező, reform gondolkodású oktatón, Jucin keresztül. Kettejük kapcsolatából és interakcióiból pedig a szertelen történetmesélés ellenére is összeáll a kép a magyar közoktatásról.
Szimler saját tapasztalataiból építkezett – ő is átélte mindazt Amerikából Magyarországra költözve, amit Palkó –, valamint olyan mintázatokat igyekszik kimutatni, amelyek nem rendszerspecifikusak; nem pusztán az utóbbi 14 év változásaira, hanem az évtizedek óta állandónak tekinthető,
megcsontosodott, poroszos metódusokra és kikezdhetetlennek tűnő szokásokra koncentrál.
Így műve akár Rózsa János 1977-es iskolai filmszatírájával, a Pókfocival is minden további nélkül összevethető, sőt, megdöbbentő, hogy mennyire kevés dolog változott közel ötven év alatt, a Kádár-korszak óta.
2. Boross Martin: Nyersanyag
A Fekete pont kevésbé fókuszált sztoriban fogalmazza meg társadalomkritikáját, Boross Martin Nyersanyagja viszont
tűpontos látlelet a kortárs Magyarországról egy értelmiség kontra hatalmasság konfliktusban.
A cselekmény során budapesti filmesek látogatnak el egy kis faluba, ahol művészeti szakkört szerveznek elsősorban gyerekeknek. Ezt látszólag a paternalista polgármester is támogatja, ám amikor a főhősök társadalmi felelősséget vállaló művészekként elkezdenek kérdéseket feltenni az egyre kevésbé idillinek tűnő faluközösség életével kapcsolatban, a vezető bekeményít.
Boross nem bocsátkozik direkt politikai kritikába, a vidéki közegen mint parabolisztikus modellen keresztül vázolja fel a „nagy egész” politikai rendszerének hibáit, problémáit, antidemokratikusságát. A polgármester kiskirályságát azzal igazolja, hogy az emberek viszonylagos jólétben élnek az ő programjának köszönhetően. Csakhogy cserébe rabszolgamunkára kötelezi őket a kvázi stabil egzisztenciáért.
Az élet ára maga a szabadság, és látszólag az elnyomottak sem értik, mi ezzel a probléma,
mivel akár Platón barlanghasonlatának főszereplői, úgy a Nyersanyag elszigetelt falujának mélyszegénységben élő lakói sem ismernek alternatívát. A polgármesterrel amúgy sem lehet vitatkozni, mert bár ő nagyon is tudja, milyen kizsákmányoló rendszert működtet, nem fogadja el az építő jellegű kritikát. Boross ugyan él drámai túlzásokkal, mégis fájdalmasan ismerős a Nyersanyag vidékábrázolása a maga konkrétságában és átvitt értelemben, a „nagy egészre” vonatkoztatva is.
1. Mikulán Dávid, Révész Bálint: KIX
A KIX dokumentumfilm, de a legkreatívabb fajtából, ami Richard Linklater Sráckorának a párdarabja, de annál sokkal fókuszáltabb, így érzelmileg intenzívebb.
Mikulán kamerájával tizenkét éven keresztül követte főszereplőjét, Sanyit és társait hét–nyolcéves koruktól a felnőtté válásig,
és ennek során nemcsak a gyerekek, hanem Budapest változását is lekövethetjük. A készítők rendkívül jó érzékkel találták meg Sanyi egyéni drámájában a társadalomelemzés lehetőségét, hiszen problémás, szegénységben élő családja és a mikrokörnyezete ugyanúgy rész–egész viszonyban áll az ország helyzetével, mint a Nyersanyag kis faluja.
A KIX cselekménye egy pontján ráadásul középpontba kerül egy kollégium felgyújtása, ami egy ember halálát okozta. Ennek kapcsán a felnőtté válás, a bűn és bűnhődés kérdése kérlelhetetlenül összekapcsolódik, a gyermeki csínytevés tragédiát szül. Ám kérdés, lehet-e éretté válni úgy, hogy a társadalom peremére taszított családban növünk fel? Milyen értékrendet kaphat Sanyi egy munkakerülő apától és egy látástól vakulásig dolgozó anyától, aki nem is tud jelen lenni gyermekei életében?
A film rendkívül sok kérdést exponál és távolról sem a szülőket hibáztatja gyermekük bűnéért: ők mindannyian áldozatok.
A probléma itt is rendszerszintű, és ennek elhatalmasodását egyébként az alkotók a filmformával is lekövetik: a gondtalannak tűnő, gördeszkázós gyermeki évek stílusára a klipesztétika jellemző, Sanyi és társai felnőttkorában viszont már higgadtabb, klasszikusabb, mintegy kiábrándultabb a filmnyelv is. Így Mikulán Dávid és Révész Bálint dokumentumfilmje minden szempontból kiemelkedő alkotás, nem kérdés, hogy ez az év legjobb magyar filmje.
Borítókép: Pauló-Varga Ákos
