A némafilmkorszak és az egyetemes filmtörténet furcsa klasszikusa a Nosferatu, amelyet korunk egyik legizgalmasabb horrorrendezője, Robert Eggers dolgozott fel újra, és sok mindent hozzátett az ismerős történethez, még ha ezekkel nem is feltétlenül igazolja remake-je létjogosultságát.
A német expresszionizmus és a horror egyik klasszikusát, F. W. Murnau Nosferatuját több mint száz évvel ezelőtt mutatták be. Egy sok szempontból előremutató remekmű, amely demonstrálta, milyen szintre is jutott a némafilm a húszas évekre, a hőskorszak végére. Murnau és alkotótársai mindenféle formanyelvi megoldást bevetettek, amelyekkel fokozták a horrorhatást, a központi rém félelmetességét, a cselekmény nyomasztó hangulatát, legyen szó a gyorsításokról, a megvilágításról vagy az árnyék roppant kreatív alkalmazásáról. A Nosferatu egyik jellegzetes, nemcsak sokat idézett, hanem sokak által lemásolt beállításának hatására, amelyben csak a vámpír árnyéka vetül a falra vagy egy szereplő arcára, mégis elemi erejű szorongás lesz úrrá rajtunk. Murnau műve ráadásul Bram Stoker történetének első fennmaradt (bár meglehetősen laza) adaptációja:
a magyar Lajthay Károly Drakula halála címmel megelőzte a Nosferatut, de a film nagy része elveszett.
Kis híján erre a sorsra jutott az expresszionista horror is, mivel Stoker özvegye beperelte a film gyártóját, a Pranát, és az az ítélet született, hogy a kópiákat be kell zúzni. Szerencsére ezt sok tekercs túlélte, az utókor pedig nagyra értékelte a Nosferatut, Werner Herzog még remake-et is készített Klaus Kinskivel a címszerepében. Ez előtt tisztelgett a forgatás történetét fantasztikummal keverő A vámpír árnyéka E. Elias Merhigétől, amiben az élőhalottnak hitt Max Schrecket (Murnau művében ő formálja meg a vérszívó Orlok grófot) Willem Dafoe játsza.
Dafoe újfent kapcsolatba került ezzel a klasszikussal, hiszen ő a Van Helsing-figura Robert Eggers (A világítótorony, Az északi) szerelemprojektjében, a Nosferatu új változatában, ami ugyan nem ér fel sem Murnau, sem Herzog verziójához, számos érv szól amellett, hogy el kellett készülnie. A Nosferatu esete azért is furcsa, mert bár Murnau és az író, Henri Galeen egyértelműen a Drakulából merített, a név- és korszakváltoztatás mellett számos ponton eltér a cselekmény. Hangsúlyos a német közeg, Orlok sokkal inkább démoni, szinte egyáltalán nem emberi karakter, nem annyira harapásával, hanem patkányok révén terjeszti ki hatalmát, a napfény pedig halálos számára. Tulajdonképpen
a Nosferatunak köszönhető, hogy a vámpír nem pusztán fényérzékeny lény a modern tömegkultúrában,
hanem el is ég – igaz, Orlok Murnaunál és Herzognál is „csak” egyfajta sokkot kap a Naptól, még nem lobban lángra. Érdekes módon ezt a jóval későbbi Drakula-adaptációk fejlesztették ki, de egyértelműen a Nosferatu mutatott irányt ezen a fronton. Eggers tulajdonképpen egyesíti, ha úgy tetszik, kibékíti a két mitológiát – még nagyobb mértékben, mint azt Francis Ford Coppola tette Drakula-adaptációjában.
Az 1830-as években kibontakozó sztori szerint Thomas Huttert, a fiatal német ingatlanközvetítőt főnöke, Herr Knock megbízza egy komoly feladattal, miszerint Kelet-Európába kell mennie egy gazdag kliensük miatt, aki szeretne Németországba költözni. Thomas nem szívesen hagyja ott feleségét, Ellent, főleg, hogy a nőt valamilyen mentális betegség gyötri: alvajáró, felkavaró rémálmai vannak, amelyek egészen valóságosnak tűnnek számára.
Valaki vagy valami mintha közelegne, mintha meg akarná őt kaparintani szexuális értelemben is.
Thomas hamarosan szembesül is ezzel a valakivel erdélyi útja során, több mint félelmetes ügyfelének ódon kastélyában, ahol olyan érzése van, mintha megállt volna az idő, és mintha Orlok grófnak nemcsak egy német rezidenciára, hanem a vérére is fájna az átlagnál hosszabb foga. Thomas túl kevés ahhoz, hogy megakadályozza a rém Nyugatra utazását, de talán valahogy meg lehet állítani őt, véli az okkultizmusban is jártas Von Franz professzor. Meg is kell állítani, mert nem pusztán az emberek vérét szívja, hanem patkányai révén pestist terjeszt.
Eggers egyszerre
tiszteleg a Nosferatu és változatai, valamint a Drakula-feldolgozások előtt, amellett, hogy némileg próbálja átkonfigurálni a történetet.
Formailag egyértelműen az expresszionista klasszikust idézi meg a fény-árnyék játékokkal és a nagy kontrasztokkal. A vámpír ezúttal is az árnyékkal egyenlő, sok esetben nem közvetlenül ő érinti meg áldozatait, hanem egy árnyalak magasodik föléjük vagy egy megnyúlt, karmos kéz borít be arcokat. Továbbá nem pusztán a gróf kastélyában jellemzőek a gyertya- és kandallófényből következő kontrasztok, hanem általában ilyen világítási koncepcióval valósították meg a jeleneteket, amelyek főleg éjszaka vagy hajnalban játszódnak. Ilyen módon
a Nosferatu erős atmoszférával rendelkezik, hasonlóan nyomasztó, mint Murnau és Herzog klasszikusai.
Annyiban viszont a Lugosi Béla-féle Drakula előtt tiszteleg Eggers, hogy az egyik jelenetben szuperközeli felvételen emeli ki Orlok szemét, amellyel szinte megbabonázza, befolyása alá kényszeríti Thomast.
Szintén Drakula-utalás a rém állatiassága, ragadozókra jellemző agresszivitása, amelyet viszont a Christopher Lee-féle Hammer-filmekből emelt át a rendező. Az a legenda pedig a Coppola által rendezett feldolgozás gerincét képezi, hogy a vámpírgróf valójában Vlad Țepeș, havasalföldi fejedelem, aki az oszmán hódítás elleni harcokban azzal vált hírhedté, hogy karóba húzatta ellenfeleit. Eggers erősen rájátszik erre a kapcsolatra, ugyanis a felismerhetetlenségig elmaszkírozott Bill Skarsgård a gonosz szerepében úgy néz ki, mint egy kelet-európai kiskirály, sőt, láthatóan a Vladról fennmaradt képek alapján alkották meg a karakter külsejét. Így érthető, miért nem leplezték le az előzetesek, kinézete egyszerre megmosolyogtató és hátborzongató, főleg, ha a kamera közelről mutatja az arcát és a bőrét.
Eggers ugyanis nem egyszerűen a Drakula-legendából táplálkozott, hanem a helyi, erdélyi-romániai mondákat is figyelembe vette.
A filmbeli roma közösség strigoiokat emleget, olyan élőhalottakat, akik kiszívják az emberek vérét. Thomas révén a néző egy babonás szertartás szemtanújává is válik, amelynek keretében a cigányok kihantolnak egy holttestet a sírból és egy karóval átdöfik a szívét (vagy ami maradt belőle). Eggers Orlok grófja ennek megfelelően nem egyszerűen szörnyszerű, hanem élőhalott, annak minden visszataszító jellegzetességével együtt. Ezzel a gyomorforgató látvánnyal valóban csak a moziban érdemes először találkozni, jól döntöttek az alkotók, illetve a marketingesek, hogy nem mutatták meg a promóciós anyagokban.
Eggers a feldolgozásban nem annyira a történetet és a karaktereket komplikálta, hanem inkább a számára kedvező horror zsánerére erősített rá, műfaji-formai értelemben aktualizálta a Nosferatut. Emellett a vámpír mindenhatóságát és a hatalmi terjeszkedés betegség mivoltát is felerősítette. Sőt, az új Nosferatuban nem egyszerűen pestisjárványt robbantanak ki Orlok gróf patkányai,
a keleti despota érkezését megelőlegezi a mentális betegség.
Egyrészt Thomas főnöke, a gyakorlatilag ghoullá változtatott Knock egyre őrültebbé válik a cselekmény során, s ahogy a vámpír közeledik, elhatalmasodik rajta is a „vámpírkór”. Ez a Renfieldnek megfelelő figura persze az eddigi adaptációkban is kifejezetten eszelős karakter volt, így Eggers az esetében inkább a gyomorforgató részleteket (például hogy alacsonyabb rendűségét érzékeltesse, a figura nem emberek, hanem patkányok vagy madarak vérét szívja) domborította ki.
Más a helyzet Ellennel, a Drakula Minájának itteni variánsával, akinél viszont az alkotó múltbeli traumákat, rémálmokat és mentális problémákat is felvet. A korábbi változatokkal ellentétben a nő már jóval a vámpír érkezése előtt Orlok befolyása alatt áll, a gonosz az egyébként tiszta lelkű karakter félelmein és traumáin élősködik. Sok esetben pedig úgy viselkedik a rém hatása alatt, mintha skizofrén lenne, hangulatingadozások és összefüggéstelen beszéd jellemzik, így egyszerre gondolják elmebetegnek és démoni megszállottnak a cselekmény során. Lily-Rose Depp számára amúgy Ellen rendkívül hálás szerep, hiszen a hangulatváltások okán gyakorlatilag többféle jellemet, jellemvonást kell megjelenítenie, több típusfigurát is felsorakoztat ezáltal.
Johnny Depp lányának pedig megvan ehhez a tehetsége, jó színésznő, ezt már korábban is bizonyította
(például Az idol akármennyire is félrement, Lily-Rose odatette magát). Egy a gond vele: még sminkkel, konzervatív hajviselettel és 19. századi jelmezben sem annyira hiteles külsőleg a szerepben. A Drakula Lucyjének megfelelő Annát, Ellen barátnőjét megformáló Emma Corrin sokkal inkább az, pedig neki extrémebb a külseje civilben, a színésznő gyakran szinte kopaszra borotválja a fejét és férfias vagy semleges ruhákban fotózkodik. Kicsit tehát lehetett volna még dolgozni Ellen fizimiskáján, hogy korhűbb legyen.
A Nosferatuval tehát nincs komoly gond a formát és a zsánert tekintve, annak ellenére is nyomasztó és félelmetes, hogy ismerjük a sztorit.
A gond inkább akkor van, ha ezt a filmet Robert Eggers életművében próbáljuk meg elhelyezni,
valamint Herzog Nosferatujával vetjük össze. Az alkotó eddig eredeti forgatókönyvekből dolgozott, A boszorkány, A világítótorony és a konvencionálisabb bosszútörténetek felé közelítő, de azokat el nem érő Az északi egyaránt továbbgondolták a választott zsánerüket. Mi több, A világítótorony csak felveti a fantasztikum és a horror lehetőségét, valójában ez egy sötét kamaradráma, amelyben igen vékony a határvonal a képzelet és valóság között. Ezeket a tabudöntögető, elgondolkodtató, formabontó alkotásokat követi a Nosferatu, ami a sztori szintjén alapjaiban véve ugyanazt meséli el, mint az eredeti, 1922-es film.
Mintha a rendező túlságosan is tisztelné az alapanyagot, és nem mert volna semmin sem érdemben változtatni.
Herzog is javarészt lekövette az eredeti Nosferatu cselekményét, viszont lényegesebb változtatásokat eszközölt a mitológián. Klaus Kinski Orlokja egyáltalán nem félelmetes vagy visszataszító vámpír, inkább szánalomra méltó karakter, aki szenved attól, hogy halhatatlan, de magányos. Ezért nem a hatalom, hanem az egzisztenciális szorongás és depresszió motiválja abban, hogy Nyugatra utazzon. A cselekmény végkifejlete pedig egészen eredeti.
A pestis által megfertőzött város bukásra ítéltetett, Thomas pedig maga is elkezdett átváltozni vámpírrá. Így bár Orlok ugyanúgy belehal a napfelkeltébe (vagy talán nem is abba, hanem a végső csalódásba, hogy ő soha sem kaphatja meg az igazi boldogságot), mint az eredeti feldolgozásban, de Herzog Thomas karakterén keresztül hangsúlyozza, hogy a gonosznak ezzel nincs vége. Az útra kelő Thomas egy fejlettebb, hatékonyabb szörny lehet,
ő teljesítheti be azt, amire a klasszikus Orlok törekedett: a világ beszennyezését.
Herzog művéhez és Eggers korábbi filmjeihez képest a remake fájóan konzervatív és bátortalan, ezen a fronton sokkal többet vártunk a direktortól.
Ettől függetlenül a Nosferatu önmagában erős alkotás, csak az említett filmekhez képest vérzik el. Formailag, megvalósítását tekintve profi munka, jeles dolgozat, ami bizonyítja, hogy a rendező érti és szereti is Murnau klasszikusát. Ám egy jeles dolgozat csak egy kezdő filmrendezőtől elismerésre méltó teljesítmény.
Egy olyan filmszerzőhöz képest viszont visszalépés, aki már több mesterművel megörvendeztette a mozinézőket.
Állítólag Eggers következő filmje a David Bowie nevével fémjelzett Fantasztikus labirintus feldolgozása lesz, egy újabb remake, ami aggasztó. Elszomorító lenne, ha egy ilyen nívós rendező klasszikusok újrázására pazarolná el a tehetségét.
Nosferatu, 2025. Írta és rendezte: Robert Eggers. Szereplők: Bill Skarsgård, Nicholas Hoult, Lily-Rose Depp, Aaron Taylor-Johnson, Emma Corrin, Ralph Ineson, Simon McBurney, Willem Dafoe. Forgalmazó: UIP-Duna Film.
A Nosferatu a Magyar Filmadatbázison.
