Korábban az egyetemen
analízis-előadások során át,
a táblát sűrűn telerajzolva
egymásból kibomló jelekkel,
bizonyítottak segédtételeket
számomra követhetetlenül,
mielőtt a fő állítás kijött volna.
Ahhoz képest a hírlapkézbesítés
maga volt a szanatórium.
Korai kelés, friss levegő,
mindennapos testmozgás,
néptelen utak és terek
bensőséges látványa,
értelmezésre nem szoruló
kertek örömteli zöldje.
Jó volt a kézzelfoghatóság,
ahogy fogyott az újság a táskából,
a szemmel látható, súlyra érezhető
azonnali eredmény.
Mikor a többiek munkába indultak,
addigra én végeztem az enyémmel,
kávét ittam egy édességboltban,
reggeliztem a tejbüfében,
elégedetten fújtam a füstöt
fényhasábban táncoló porszemekre
egy eszpresszóféle asztalától,
fejemben lengő verssorokkal,
arra azonban nem is gondoltam,
hogy lejegyezzem őket.
Benéztem néha a közeli könyvtárba,
belelapoztam némely folyóiratba,
de nemigen találtam bennük
kedvemre való szöveget;
megállapítottam, én jobbat tudnék.
Egy idő után dac ébredt bennem,
miért engedem át vetélytársaimnak
ellenállás nélkül az egész terepet,
és dolgozni kezdtem.
Elkészülhettem már
néhány rövid költeménnyel,
mikor ezt megfogalmaztam:
szerettem volna verset
olvasni, írtam egyet.
2024. szilveszterre
Ha ez az esztendő volt
ezerkilencszáznyolcvannyolc,
remények ébredése,
a következő legyen
ezerkilencszáznyolcvankilenc,
szabadság térnyerése,
és tetőzze majd be
ezerkilencszázkilencven,
országunk éledése.
Bukott diktátor önéletírásából
„Nem volt az elég nekem,
hogy volt, aki szeretett.
Az sem lett volna elég,
ha mindenki szeretett volna.
Nem volt elég, ha valakinek
én voltam az első.
Nekem az kellett volna, hogy mindenki
engem szeressen a legjobban.”
Borító: Pixabay