A magyar irodalom köszöni, jól van. Bár a róla szóló művekből nem feltétlen ez derül ki, azért maradjunk bizakodóak. Nehéz dolgom volt a rangsorolással, hiszen számos remek kötet jelent meg tavaly is. A lista leginkább a saját olvasói szokásaimat, szubjektív érdeklődésemet tükrözi. Minél időztem el hosszabban, mi segített valaminek az átgondolásában. Umberto Eco ír a lista mámoráról. Ha ő mondja, biztos úgy van. Valószínűleg nem listáztam még eleget, mert egyelőre úgy vagyok vele, mint a busz után futó a „futómámorral”. Hallott már róla, de hát, az nem ugyanaz. Mámort, miegymást, jó visszatekintést! Olvassatok, bolondok.
10. Kerber Balázs: Számtan a holdas estékre (Jelenkor)
„Megint valami inger” – olvassuk Kerber Balázs verses regényében, ami sci-fit ígér: egy titokzatos könyv áll a középpontban, aminek a segítségével egy kvantumhajó építésén ügyködik egy bolygók közé vágyó hadúr. Közben a szereplők hol az ő akadályozásán, hol pedig a könyv megfejtésén dolgoznak. Azonban Kerber verses regénye makacsul ellentart az olvasói elvárásoknak. Nem pergő cselekményt ad, hanem
kódfejtői megszállottságot kér, vagyis inkább követel.
Mit követelőzik manapság egy könyv, miért nem szolgál? – kérdezhetné valaki, de egy erősebb inger lehet, hogy már el is sodorta a cikket megnyitó olvasót. Kerber verses regénye épp ezt a tudatállapotot szemlélteti: az állandó készenlétet arra, hogy bármikor jöhet egy erősebb kép, a tekintet pedig bármibe belekaphat.
A kódfejtés abból következik, hogy a szereplőket megbabonázó könyv valamilyen szinten felcserélhetővé válik a verses regénnyel, amiben nem könnyű összerakni, mit látunk és hova tartunk.
Az olvasást az is nehézzé teszi, hogy a szereplők figyelme minduntalan olyan részletek felé fordul, amiknek a háttérbe kellene vonulniuk, ha a történetmondás kritériumaira gondolunk. Viszont a város, ahol a szereplők járkálnak a „történetcsonkok erdeje”. Mintha egy film esetében valaki mindig a fókuszon kívül hagyott dolgokra összpontosítana. Arra, ami nem számít, ellentartva az operatőr akaratának, egyre csak azt kérdezve: biztos nem épp ott van a lényeg?
Kerber kísérlete kapcsán adódik a kérdés: mire nem gondolunk, amikor történetekben gondolkodunk? Miből lesz háttérelem? Áldozat, amiért nem kár? „Már nem látom, mi merre épül, csak kép követ képet” – mondja az egyik szereplő. Mondhatná akár az olvasó helyett. Az elbeszélő pedig hozzáteszi: „nem tudta, mit keresett, csak annyit, hogy valamit az előbb elmulasztott.”
Kerber kötete mulasztásra késztet.
Azzal szembesít, hogy mulasztás nélkül nem léteznek történetek, szándékok, tapasztalatok.

9. Kupihár Rebeka: A heterók istenéhez (Magvető)
Nem könnyű a boldogságról beszélni. Ezzel a feladattal viaskodik a kötet. A szerző központi, személyes kérdése: milyen egy leszbikus párkapcsolat és a keresztény hit megélése a mai Magyarországon. A versek azt rögzítik, hogy a megszólaló miképpen bizonyosodik meg a vallásában és a szexualitásában – egyszóval, az önképében.
A kötet nézelődési gyakorlat. A két bemutatott tekintet: Isten és a társadalom szeme, amit a szerző gyerekként, fiatal felnőttként próbál meg újra meg újra felvenni. A versnyelv némiképp az imára emlékeztet, ahol minden, ami kimondásra kerül, egyúttal a mondás érvényét, ezáltal pedig az önképet, a viszonyulásokat erősíti meg. A viszony pedig hol nő és nő, hol pedig Isten és hívő kapcsolata. Van kétkedés, tipródás, de az a típusú ima, ami egy-egy versen keresztül valósul meg, inkább a bizonyosság felé viszi a beszélőt.
A kétkedő, korai beszédmód: azért beszélek, hogy elhiggyem, igaz, amit mondok.
A végső attitűd: hiszem, tehát mondom. Szép, ami szép. Igaz, ami igaz.
Így indul a heterók istenéhez című vers: „hozzád szólok, Uram, / aki a kezdetektől tudtad, mivé leszek, / mivé teremtesz és nevelsz / a tisztaságról szóló tanításokkal, / csírázó melleim alatt. / nem akadályoztad meg, / én meg magamat okoltam évekig, / de bárhonnan fejtem vissza, / minden szál tőled indult. / könyörgöm, mondd meg, / tényleg boldogabb lennél, és én tisztább, / ha a páromnak borostája lenne és merevedése?” És így zárul a vers: „én tudom, hogy örömöd leled bennem. / kérlek add, hogy hihessem is.” Ahogy Isten szemszögéből tekint magára a beszélő, abban eleinte kétkedés van. Viszont ez a szöveg végére megváltozik. A megszólaló tudja, hogy Isten is tudja. Hívő és hit tárgya egységet alkot, ami a közbeszédben vita, a beszélőben egyre kevésbé az, ugyanis van hite. Igazságok, amiket birtokol.
Számomra leginkább az igazság iránti szenvedélyről szól a kötet,
hogy mennyire fontos, hogy egyik-másik mostanság debütáló költő nyelvet találjon ehhez. Nemcsak a politikát uralja már az episztemológiai optimizmus.

8. Láng Orsolya: Ház, délután (Prae)
„Költözzön sokat, / ne legyenek gyökerei, csak a / cetlikkel teli dobozok. Pályája töretlenül / íveljen fölfelé. Legyen egy-két / bizalmasa, akik előtt nem fél csúnyának és fáradtnak látszani” – olvasható A siker titka című versben. A kötet nem fél sok mindenről, sokféleképpen beszélni. Kockázatos ez, hiszen „minden, ami túl sokat mozog, láthatatlanná válik”.
Mi a koncepció, hogyan címkézhető a szerző – a Ház, délután esetében nehéz erre felelni, mert nem állandóan egy irányba tartunk. Pont az a lényeg, hogy nem.
Nincs brand, hanem a hol itt, a hol ott van. Szobabelsők, kertek, korok, megszólalásmódok.
Tenger, távcső, hajó. És nem biztos, hogy „a kikötés volt a legizgalmasabb”, hiszen a mű nem a révbe érést, hanem az állandó mozgásban levést ábrázolja. Mélyebben íródik így bele a tudás a versbeszélőbe: „egy kisebbségi mindig kisebbségi marad.” Érdekes, hogy a kisebbségi lét sincs a kötet középpontjában, hanem az erről szóló versekkel szórványosan, inkább margináliaként találkozhatunk. Azaz hol itt, hol ott.
Lángnál megszólal, ami hallgat. Például az Átvilágítás esetében megtudjuk, hogy „jól is nézne ki, ha minden ajándék / öntudatra ébredne. Ha minden ajándék / elmondaná, hogy mire vágyik. No hiszen! / Elszabadulna az ajándékpokol.” Az Apró balladák képeiben pedig nem egy tárgy elevenedik meg, hanem épp fordítva. Elhangzik a kérdés: „mi akarsz lenni, kislányom?” A válasz: „asztal / terítsenek meg, és nyújtsák ki alattam a lábuk / aztán valamit döntsenek fel rajtam véletlenül.”
A Valahol című szövegben a beszélő önképét szedik szét, majd rakják össze. A játék lényege: „egy idő után mindig valahol másutt. / Vagy itt, de akkor valaki más bőrében. / Vagy az enyémben, de nem ezzel a tudattal. / Valaki más életét, vagy a sajátomat, / de nem ezekkel az emberekkel. Vagy velük, / hiszen ők a családom és a barátaim, / csak akkor valahogy másképp, igen, / másképp kellene, azt hiszem.”

7. Bartók Imre: Dlöf alkonya (Kolibri)
Kezdetben a világ véget ért. Innen indul Bartók Imre regénye, hogy egy barátság kialakulását mutassa meg a feledés szorításában. A műben egy szarkasztikus elf, egy növényekkel társalgó ork és egy állandóan bölcselkedő troll tapogatózik a másik után. A kommunikáció nehéz, a karakterek egyik kultúrát „fordítják le” a másikra.
A mű a new weird és a „tolkieni” megoldások ötvözete.
A szerző a különböző elemek tekintetében kibékít, átértelmez, megidéz. Toposzok vonulnak fel: vándorlás, fogadó, tavi szörny, különös találkozások, idegen horda. Támpontokat kapunk, hogy utána eltévedjünk, a tévedéseink pedig ráismeréseket szülnek. A saját mérce igazodik, kimozdul. Vándorol az is.
A szerző rendkívüli nyelvi gazdagsággal viszi színre Dlöf világát. Minden mondat menedék. Közben a közösségek széthullanak, az időmérés megszűnik. Az olvasó éppúgy kóborol a szövegvilágban, mint a szereplők – tétován, gyanakvóan, a kétségbeesés és rácsodálkozás közt ingadozva. Ez csak egy világvége, egy újabb.

6. Biró Zsombor Aurél: Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek (Kalligram)
Az önéletrajzi regény a szerző felnövéstörténetének, íróvá és férfivá válásának, valamint szerepkonfliktusainak a lajstroma. A mű két közeget, a sport és a művészet világát mutatja be, miközben az elbeszélő számára leginkább egy megértési folyamat számít: miért és hogyan kell máshogy férfiasnak lennie az SZFE-n vagy épp az irodalmi közegben, mint az uszodában. Amit az egyik közegben tud, a másikban felejtenie kell. Ráérezni, hogy mit menthet át és hova.
A mű azt is szemlélteti, hogy a társadalomban mindig többféle férfiképzet létezik, amik egymásra is hatást gyakorolnak. Az elbeszélő különféle élmények hatására szerzi meg ezt a tudást, és formálódik ennek hatására az önképe, szűkebb közösségeihez fűződő viszonya. Közben
ikeás bútort szerel, klórszagú és győzni tanul az irodalomban, és egy idő után a nárcizmusával szemben is.
A mű jól szemlélteti, hogy az ábrázolás némiképp hatalomgyakorlás az ábrázoltak felett. Biró egyik remek megoldása, hogy az elbeszélt alakok – az apa, az anya, a barátnő – szót kapnak a regényben is. A kórus pedig kommentál, kiegészít, helyesbít.

5. Locker Dávid: Beszédkényszer (Prae)
„Pedig esküszöm, nem lázadni akarok, csak helyet találni valahol végre” – olvasható az Így neveld a magyarod című szövegben. Locker Dávid verseskötete számvetés a kulturális migrációval, az irodalmi közeggel, az elvárt és működtetni kívánt beszédmódokkal, a posztmodernnel, a szentimentalizmussal. Költő lettem, idegen lettem – de mivégre? Kérdezhetne rá a versbeszélő, ehelyett feladatot jelöl ki magának: „az igazságról kéne mondani valamit.”
És mindig mondani kell valamit. Ugyanis a beszéd: honfoglalás.
Hit abban, hogy aki érdekes, üdvözül. Csak felejtsd el ezt, tanuld el azt. Nem jó, ügyesebben. Azt hiszed, van legközelebb? Hangos vagy? Hülye vagy? Menj, beszélj. Dumáld át magad a nyugvópontokig. A szerző pedig sokáig nem tud, illetve nem mer hallgatni. Szemléletes, hogy csak álmában képes „minden álirónia és versenykényszer nélkül / végre sebezhető lelkesedéssel” beszélgetni „az irodalomról.”
A Beszédkényszerről itt írtam hosszabban.

4. Nagy Dániel: Úgy tűnik, az érzelmek megint kezdenek divatba jönni (Fiatal Írók Szövetsége)
Zengő érc, pengő cimbalom – ki tudja, szeretettel írják, avagy sem. Töprengés, böngészés – hogy is van ez pontosan? Felnéz egy menedzser, más szemei felé, még nem beléjük, de majdnem, és megnyílik, csak úgy: „az újabb trendeket, azokat keresem. / Alkalmazkodom mindenhez és mindenkihez. / Így, – ha kell –, én is megálmodom a házakat, / amikben sokáig lehet szeretni egymást: / amerikai konyhát fahéjas finomságokkal, / vidám albérlőt motivált házőrzőkkel.”
Nagy Dániel verseskötete hisz a meglepetés erejében, de nem erőlködik. A megszólaló derűs, de nem naiv. Mintha rokonszenvezne a naivitással. Költészete játékba hoz, miközben őt is játékba viszik. Ami eközött van, az a vers.
Rég olvastam ennyire érdeklődő, kíváncsi mondatokat.
Ennyire görcsmentes lírát, ami bizakodó, programosan nem cinikus, miközben jelzi, hogy érti, persze, meg tudja is.
A felskiccelt világ: kapitalista realizmus, amin belül jönni-menni, élni és boldogulni kell. Vagy hát nem feltétlen kell, de lehet. És nem mindig lehet. De azért ez a poétika igyekszik. Ha már itt van, szétnéz. Ami körbeveszi: színes, valós, nem jó, nem tragikus. Jó, azért néha jó. Például most. Feltámad a plázaszél, támadnak az ingerek is, de félelemre semmi ok. Jön már a digitális detox.

3. Bakos Gyöngyi: Nixon nem tud lépcsőzni (Magvető)
Bakos Gyöngyi második kötetében a szereplők szüntelen hezitálnak, minden fejben marad, így semmi sem dől el.
A novellák tárgya a döntésképtelenség, egyfajta örök jelen, amiből nincs kiút, csak botladozás benne.
A bemutatott krízishelyzetek egyedül személyes síkon értelmezhetők, azonban a karakterek mintha lemondtak volna a gondolatok elgondolhatóságáról is. Így a történetek többségében az „utópiát” egy jó döntés meghozása jelenthetné, az önmagáért felelősséget vállaló egyén ígérete. Amit „polgárosodás” helyett kapunk: megannyi terv, dilemma, lehetőség, azonban mind megvalósulatlan marad.
A Nixon nem tud lépcsőzniről itt írtam hosszabban.

2. Borsik Miklós: Futárlíra (Jelenkor)
„Futár vagyok, és ha nem leszek az, a biciklimet lezárom fél évre / a Blaha Lujza téren, / és a villamosról nézem, / ahogy hónapról hónapra / alkatrészenként széthordják.” A kötet alkatrészei: utcák, üzletek, éttermek, termékek, pályatársak.
A költő pedig biciklire száll, ugyanis „a délelőtt hiba”, ha nem ételkihordással, hanem irodalommal telik.
Ahogy a futár megállapítja: „mert minél több Tolnai-verset olvasok, / annál gyakrabban ugrik a szállítási díj – / minél több Tolnai, annál kevesebb pénz. / Mert nem a kapitalizmus a hibás, / ha Tolnai Ottó kiveszi a zsebemből a pénzt.”
Itt az idő, hogy tanulni kezdjünk: milyen következményekkel fenyeget „a minél több Tolnai”, miben és hogyan élünk, írunk és olvasunk. A nap végén pedig mondjunk el egy imát: „minden perc drága, / mint egy Amnesia viharkabát.”
A Futárlíráról itt írtam hosszabban.

1. Szűcs Teri: Visszatért hozzám az emlékezet. Demencia és Óperencia (Magvető)
„Anyám most élni akar. Enni, inni, kártyázni, énekelni, ülni a verandán, ha süt a nap, de nincs nagyon meleg. Beszélgetni, nevetni, megcsinálni a számos kirakóst. Akar gyümölcsöt, almalevest, rántott sajtot, süteményt. Tudni akarja, hogy vagyunk, el akarja mondani, mi jutott eszébe. Jó történeteket akar hallani, nem akar egyedül lenni” – olvassuk Szűcs Teri könyvében, ami róla, az anyjáról, a demenciáról, az otthonápolásról szól. Vagyis sokakról, sok mindenkihez, sok mindenkiről.
Amikor a szerző orosz zsidó anyja a demenciája miatt egy időre elveszíti magyar nyelvi tudását, csak azt tudja mondani: „vállalom.”
A könyv arra vállalkozik, hogy elmondja: mi történik azzal, akit gondoznak és aki gondoz.
Mi a feledés, mi az emlékezés – „ezt a történetet is el kell majd mesélni, mondja anyám.”
A kérdés: miről beszél, aki a demenciáról beszél? Van-e realitása, hogy a demencián keresztül ne a gondoskodásról és annak megbecsültségéről, az emberi méltóságról, az ellátórendszerről, a politikai akaratról vagy épp a kialvatlanságról kelljen beszélnie. Másképp, ugyanaz: kire számíthat, akire számítanak?

Szűcs könyve kísérlet, hogy választ adjon arra: hogyan beszélhetünk úgy magunkról, hogy közben rólunk legyen szó? Emlékeztető, hogy mire képes az irodalom.
Újabb kérdés: „mit jelentene szabadon gondoskodni? Feljegyzem egy későbbi gondolatmenethez. Milyen körülményeket kellene egy államnak, egy társadalomnak, egy közösségnek megteremtenie ahhoz, hogy ez a szókapcsolat értelmezhető legyen?”
Néha azt érzem, csak azért írunk, olvasunk és élünk, hogy legyen erőnk egy későbbi gondolatmenethez. De hát mindig egy gondolatmenetben vagyunk.
Borító: Csilléry András