Tavaly ősszel jelent meg az Analog Balaton második nagylemeze, a Repedés. Az album az utóbbi pár év lenyomatát képezi, többféle időszakból is merít. Mint ilyen, érdekes lehet az új anyagot abból a szempontból nézni, hogy mennyire ad hozzá az első album és a 2022-es Csússz le EP hangulatvilágához, vagy hogy mennyire sikerül ezektől elrugaszkodnia.
Lassan negyedik hónapja hallgatom meg újra és újra az Analog Balaton második albumát. Sorrendben vagy hátulról előre, esetleg számonként külön.
Felveszem, leteszem, néha kicsit kiszállok belőle és pihentetem.
Nem véletlen, hogy a többi megjelenéshez képest későn érkezik ez a szöveg, ahogy én is későn érkeztem anno az Analog Balaton hype-vonatra. Már bőven láttam a zenekar nevét különböző fesztivál line-upokban és ismerősök Facebook-feedjében, mire egyszer – talán véletlenül – nekem is az egyik lejátszási listámra keveredett a Könnyű, én pedig azóta is próbálok megbirkózni a jelenséggel. Azt kezdettől fogva éreztem, hogy valami egészen különleges duóval van dolgom. És hiába nem akartam, a hétköznapi keserűséget árasztó, helyenként kissé suta és furcsán ritmizált dalszövegrészek („Telik az idő, alakulok át / Megjegyzem a szülinapodat / Kitakarítom a pici szobát / Pakolok, hullik a vakolat”) már itt beleragadtak a fejembe, hogy aztán szabálytalan időközönként újra és újra felbukkanjanak a semmiből.
Olyan érzésem volt, hogy jobb lett volna az Analog Balaton zenéjével a felvételek helyett egy koncerten megismerkedni, amit egy-két videó aztán be is bizonyított:
a dalok ezeken az alkalmakon elnyúltak, átalakultak és felvették igazi formájukat,
ennek pedig mintha már az első stúdióalbum is csak valamiféle lenyomata, tisztázata lett volna. Ami átadta ugyan a zenéből és a szövegekből áradó önutálatot és letargiát, de nem tudta ezeket ellenpontozni egy élő koncert energiájával és felszabadulás-érzetével. Ez a hiány pedig hamar egysíkúvá tehet még egy negyven perces albumot is, legyen bármilyen jó a felépítése, a dalok sorrendjének dramaturgiája.
Éppen ezért voltam most nagyon kíváncsi arra, hogy a formáció milyen újítást tud hozni a második albumon. Hogy hangulatilag máshova érkezünk-e majd az anyag végére, mint ahonnan elindultunk.
A Repedés abból a szempontból is érdekes, hogy a rajta szereplő kilenc dal nem ugyanannak az időszaknak a lenyomata.
Négy szám még a – lemez megjelenése óta nagyrészt elérhetetlenné vált – Csússz le című 2022-es EP-n jelent meg először (Féreg, Zserbógalopp, Csússz le, Pupilla). Zsuffa Aba elmondása szerint ezek az eredeti megjelenésükhöz képest is egy jó pár évvel korábban születtek, tehát még egy befelé fordulóbb, sötétebb hangulatot kellene képviselniük. Az EP anyaga egészült most ki öt újabb dallal (Igazság, Üres, Stimmel, a címadó Repedés és a Rajtad), így a mostani albumot egyfajta lezárásként is lehet értékelni.
Az album erős felütéssel kezd: a Féreg elején egy vízzúgásos, madárfüttyös atmoszférából szépen lassan kiemelkedő orgonát hallunk. De megszokni sincs időnk ezt a kellemesnek mondható hangteret, mert egy gyomorba vágó basszus és melankolikus gitár kettőse vágja keresztbe, ami a döngő alapritmussal együtt teljesen leuralja a dalt.
Az alig négyperces számban a hangzást és dinamikát tekintve rengeteg minden „történik”,
de olyan szépen úsznak át egymásba a rétegek, hogy észre sem vesszük, és máris egy egész másik „helyen” vagyunk. Érezhetően komplexebb hangzásról van szó, mint az előző nagylemezen, de ez egyáltalán nem nyomja el sem ezt, sem a későbbi dalokat. A rengeteg réteg szerepeltetése többszöri hallgatásra is ad valamit, amit ki tudunk bogozni, amit korábban nem vettünk észre. A Féreg szövegileg is erős felütés, hiszen az egészen direkt refrén mellett a versszakok is az önmarcangolás abszolút himnuszává emelik a dalt.
Annak ellenére, hogy ez már az újabb öt dal egyike, hangulatilag a soron következő Igazság sem jelent komoly változást. Alapvetően egy mozgalmasabb, táncolhatóbb számról van szó, és
mind zeneileg, mind szövegileg érzékelhető némi könnyedség – legalábbis az előző dalhoz képest – de szó sincs teljes fellélegzésről:
túlzottan lehúz minket az ólomnehézségű másnapokkal, fáradt hajnalokkal tarkított személyes kapcsolat megjelenítése. Egészen a harmadik számig (Üres) kell eljutnunk, hogy valami körömpiszoknyi kis öröm detektálható legyen legalább az akkordmenetben és a hangzásban. Itt a zenében már megjelenik némi remény, hogy az eddig elénk vetített, nagyrészt nyomasztó képekből kifelé is vezethet út. Az utolsó harmadban megszólaltatott, effektezett vokálszólamok miatt a dalt akár felemelőnek is lehet nevezni, legalábbis a közvetlen környezetéhez képest.
De épphogy elindulnánk valami marginálisan felemelő felé, ismét következik egy dal a korábbi EP-ről. A Zserbógaloppal hangzásban is visszatérünk egy szétesettebb, lötyögősebb témához, és szövegileg is a bizonytalanság, az énkeresés kap kiemelt szerepet („Picit vissza kell vennem magamból / Sok vagyok tudom, belőlem mennyi kell?”). A dal végi, fokozatosan kiüresedő, kattogó ritmushoz jól passzol a következő Stimmel.
Szépen, minimálos ritmusokból bomlik ki,
hogy aztán mind az éneket, mind az egész hangzást lépésenként torzítva mi is érzékeljük a megjelenített teljes megborulást. Ennek a tetőpontja a harmadik perctől kezdődő új téma, ami egy sokkal zaklatottabb terepre kalauzolja a dalt, amit a zárásként ismételgetett, kevésbé hihető sor („Most pont jó minden.”) is csak feszültebbé tesz.
A címadó Repedés már-már a lakossági elektronika felé mutat, talán az új dalok közül ez a legkevésbé komor, habár szövegileg ez az egyik leginkább repetitív is, amitől hamar kimegy belőle a kezdeti erő. Ezt hangulatban jól leköveti az EP-ről származó Csússz le, amihez 6363 biztosított vendégszöveget.
A tropical-jegyeket is magán viselő dal az éjszakai szétesések vidámabb(nak tekinthető) oldalát fogja meg,
bár az utolsó felében a félelmetesre mélyített ének és a mellette érezhetően egyre koszosabb hangzás akár baljóslatú előrevetítésként is értelmezhető. Ugyanis ha a Csússz le egy vidámabb, felhőtlenebb szétesést akar megjeleníteni, akkor az album utolsó előtti száma, a szintén az eredeti EP-ről származó Pupilla egy kifejezetten félelmetes, kontrollálhatatlan megborulást dob elénk, amiből legszívesebben minél hamarabb szabadulnánk.
A Szendrői Csaba (Elefánt) által jegyzett szöveg fokozatosan egyre sötétebb lesz, majd mikor már eleve az elmebaj határán egyensúlyozunk („Rám fonódnak az utcán a betontömbök / Mint a sál” és „Ezek mind meg akarnak ölni”), akkor egy zaklatott technóbetétet is kapunk a nyakunkba, és elképesztően magas energiaszinten zárjuk ezt az igencsak rosszra sikerült tripet. Ez nagyon éles kontrasztot ad az album zárószámához. A súlyosan, de nyugodt lassúsággal induló Rajtad
egy minimális fényt jelent a megelőző nagyjából 35 percben igencsak sötétre és borultra festett égen.
Ez nemcsak a monumentális és felemelő befejezés miatt van így, hanem azért is, mert szövegileg is talán az album legérettebb darabja, ami nélkülözi az erőltetett ironizálást, és az ügyesnek szánt szóvirágok helyett letisztultabb, koherens képekkel dolgozik.
Nehéz egyébként bármit mondani a szövegekről és azok tematikájáról anélkül, hogy a bulvár mocsarába ereszkednénk le. Ez többek között annak köszönhető, hogy
több, a zenekarral készített interjúban is nyilvánvalóvá válik a dalok személyes ihletettsége,
vagy legalábbis az, hogy azokat mennyire befolyásolja a dalszerző élethelyzete, lelkiállapota, szer(nem)használata. Mivel így a szövegek beszélője és a dalszerző személye is nehézkesen választható el, még akkor sem elegáns a tematika és a hangulat viszonylagos egysíkúságát felhozni, ha ezek helyenként valóban észlelhetőek és nem kifejezetten válnak előnyére egy ilyen hosszabb stúdióanyagnak.
Talán ezen a ponton, az értékelés felé fordulva érdemes szót ejteni az Analog Balaton címadási gyakorlatáról is. Az előző albumhoz hasonlóan most is egy-, maximum kétszavas címeket visel az összes dal, a legutóbbi Telex After interjúban pedig maguk az alkotók is helyeselték a műsorvezető felvetését, miszerint
nem gondolkoznak túlzottan sokat a címadáson.
Ez egyrészt maximálisan belefér egy elektronikus formáció kísérletezgető, improvizálgató működésébe. Másrészt viszont nem elhanyagolható szempont, hogy az úgynevezett „nagy szavakat” használó, egyszavas címek – például „Igazság” vagy „Üres” – sokkal nagyobb várakozást generálnak, sokkal többet ígérnek annál a hallgatónak, mint amit aztán szövegileg be tudnak váltani. Az ilyen címek enyhén kamaszos, „valami nagyot akartam mondani” gesztusnak is tűnhetnek, ami a befogadás szempontjából nem kifejezetten szerencsés.
Lehetséges ugyanakkor, hogy ez, a címadásban is fellelhető, kicsit kísérletező, kevésbé tökéletesítő alkotási logika a megoldókulcs az egész Analog Balaton jelenséghez és magához az albumhoz is. Azaz
lehet, hogy nem is érdemes a zenekar lemezeitől egységes, teljes albumon végigvonuló koncepciót várni,
hanem inkább különálló hangulatfestésekként, szöveggel ellátott klubzeneként kell ezeket a stúdióanyagokat hallgatni. Olyan albumként, aminek valódi érdeme a minél érdekesebb, kísérletezőbb, de nagyon megtervezett és rétegzett hangzásban rejlik, mivel ezzel jeleníthetőek meg igazán jól az átadni kívánt érzések.
Ennek némiképp ellentmond, hogy a Repedés hangzásvilága, dallamai, akkordmenetei sokkal egységesebb, kevésbé kísérletező képet mutatnak, mint az előző Lent esetén észlelhető volt. (Igazán váratlan húzásokra jó példa az előző albumon szereplő Hibrid középrésze.) Ugyanakkor
a Repedésnek előnyére válik, hogy érezhetően sokkal átgondoltabb, komplexebb és több réteget használó hangzásvilágot vonultat fel.
Bár a dalok hangulata és tematikája kevésbé változékony, mint az előző albumon, a sorrend megválasztása kifejezetten jól sikerült, az öt új dal és a magot képező EP régebbi dalai követhető ívet írnak le így együtt. Az Analog Balaton második nagylemezével mindenképpen egy aprólékosan kidolgozott, az utóbbi évek fejlődését jól dokumentáló, élvezhető pillanatképet kaptunk, amiből már mutatnak nyilak egy nem kevésbé energikus és kísérletező, de végre talán a sötétségbe némi fényt is beengedő harmadik album felé.
Analog Balaton, Repedés, 2024.
Borítókép és fotók: Martin Wanda
