Bartók Imre előszeretettel kísérletezik a különböző irodalmi regiszterek keverésével. Szövegei markáns műfaji hagyományokat idéznek meg, mégis következetesen bújnak ki az egyszerű felcímkézés alól. Mindez új árnyalattal bővül a Dlöf alkonya című, ifjúsági könyvként megjelent fantasy-regényében, ahol ez a kísérletezés egy másik diskurzusba érkezik: a kortárs ifjúsági irodaloméba, ahol különösen jellemző a Bartók-életművel kapcsolatban is sokat emlegetett hibriditás.
A fantasy, valamint a gyerek- és ifjúsági irodalom kapcsolatáról, a szörnyek humanizációjáról és a természet nyelvileg érzékeny leírásának lehetőségeiről a KULTolvasó Kör 2024. szeptember 24-i alkalmát felvezető kerekasztal-beszélgetésben Borbíró Alettával, az SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának abszolvált hallgatójával és Limpár Ildikóval, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem habilitált docensével beszélgettünk.
KULTer.hu: Bartók Imre könyve a kiadói besorolás szerint ifjúsági fantasy. Arról, hogy a korosztályos besorolás mennyire helytálló, sokat lehetne beszélni, az azonban kétségtelen, hogy Bartók egy fantasyvilágot tár az olvasók elé. De pontosan mi is az a fantasy? Műfaj? Zsáner? Világépítési technika? Hogyan tudnánk megfogni ezt a fogalmat?
Limpár Ildikó: Nehezen. Én valószínűleg egy kicsit unortodox módon nyúlok hozzá a fogalomhoz. Először arról beszélnék, mivel találkozunk általában, amikor azt mondjuk, hogy fantasy. A diákjaim jellemzően úgy tudják megkülönböztetni, hogy science fictionről akkor beszélünk, amikor a szarvas agancsa radioaktív lesz, vagy egy laboratóriumi baleset, félresikerült kísérlet miatt világít, fantasyról pedig akkor, amikor ez a szarvas valamiféle mágikus találkozás útján kap világító agancsokat. Ez egy nagyon leegyszerűsítő megközelítés. Ha innen indulunk el, akkor világépítésről beszélünk: a szöveg műfaja attól függ, milyen elemekkel dolgozik. A fantasy nyilvánvalóan fantasztikus elemekkel dolgozik, de ez igaz a science fictionre is; nem használ tudományos elemeket, mert azt kifejezetten a sci-fi teszi. Az azonban
félreértés, hogy fantasy az, amikor nincsen semmiféle logika, tudomány vagy belső rendszer
– ha ez a helyzet, akkor a szerző nem tette olyan jól a dolgát, és rossz szöveget gyártott, de attól még az nem lesz fantasy, csak valami förmedvény. Tehát kell, hogy legyen belső koherencia, és ha innen indulunk el, akkor világépítés – de itt most átadnám a szót Alettának, mert szerintem ő is mond a zsánerrel és a műfajokkal kapcsolatban pár érdekességet, és utána visszatérnék arra, hogy hogyan állunk mi hozzá általában egy fantasy-szöveghez.
Borbíró Aletta: Azért zavarba ejtő a kérdés, mert amint elkezdenék valamilyen definíciót megfogalmazni, rögtön eszembe jut egy ellenpélda is. Például a Witcher (magyar fordításban Vaják) sorozatban is szerepel mutáció, amit sokan a sci-fihez sorolnának, de ahogy megjelenik a történetben, az mégis egy fantasyvilágot eredményez.
A műfaj konkrét meghatározása helyett azt mondanám, hogy folyamatos átnyúlások vannak a zsánerek között;
nem csak az ifjúsági irodalomra jellemző a műfajok keveredése, hiszen a különböző sci-fi elemek néha megjelennek a fantasykben, a fantasy elemek pedig a science fictionben. Hogy az egyik legismertebb példát emeljem ki – és most filmhez nyúlnék –, a Marvel-univerzumban minden filmnek megvan a tipikus műfaja, ezek mégis valahogyan összekapcsolódnak. Sokan a tudományos magyarázat vagy definíció alapján próbálják meghatározni a műfajt, viszont szerintem inkább az az érdekes, ha nem választjuk el élesen más irodalmi kategóriáktól. Sokkal inkább
arra hajlok, hogy egyfajta retorikaként érdemes tekinteni a fantasyre,
mert ez elősegíti, hogy ne kezdjünk el szépirodalomban, midcultban vagy egyszerűen tömegkultúrában gondolkodni, hanem jobban rálássunk az adott szöveg működésére.
L. I.: Szerintem azért jó, ha nem onnan közelítjük meg, hogy van-e benne tudományos elem vagy sem, mert épp ahogyan Aletta is mondta, a hibriditás ennek a posztmodern állapotnak a sajátja – ha szabad ilyen csúnyán fogalmazni. Mostanában szinte lehetetlen tiszta zsánerű művet találni, egyszerűen azért, mert azok egy kicsit unalmasabbá váltak az olvasóközönség számára, és az izgalom nagyon sokszor abból adódik, hogy egy nagyon jól ismert elemet egy teljesen szokatlan környezetben találunk, ezáltal a hibriditásból nagyon sok pozitív energia tud felszabadulni. Számomra minden szöveg jelentősége abból adódik, hogy mit tud közvetíteni a saját valóságomról. Egy nagyon
sokáig fennálló tévhit, rossz beidegződés volt a közvélekedésben, hogy a fantasy eszképista műfaj,
tehát akkor olvasok fantasyt, amikor nem akarok foglalkozni a saját valóságommal. Ez szerintem hülyeség, de látjuk, honnan ered. Tolkien, akitől a modern fantasy zsánert származtatjuk, és az elsők között írt teoretikus megközelítésben a fantasyről, használta már a fogalmat, csak nem olyan értelemben, ahogyan aztán továbbgörgette mind a szakirodalom, mind a közbeszéd. Ő nem arról beszélt, hogy ha fantasyt olvasok, nem akarok foglalkozni a valósággal – hanem arról, hogy ez lehetőséget nyújt arra, hogy másképpen foglalkozzak azzal a valósággal, ami körülvesz. És ide akartam kilyukadni:
a fantasy (és ide tartozik számomra a science fiction is) mindig a saját valóságunkra reflektál.
Én ott találom a különbözőségi pontokat, hogy milyen szintű az absztrakció. Egy olyan szöveg, ami mondjuk annyira realista igényű, hogy pontosan azt írja le, mi történt két héttel ezelőtt, mindig fikció lesz, hiszen mindig egy történetté van formálva, csak nagyon közel marad a valós érzékeléshez. A valóságtól tehát mondjuk egy arasznyira van a realista igényű irodalom. Van olyan szöveg is, ami nagyon realistán hangzik, de nem léteztek soha a szereplők, nem létezik a helyszín, és sosem történtek meg az események, mégis olyan érzésünk van, hogy megtörténhetett volna akár a szomszédban is – az mondjuk itt van három arasznyira a valóságtól, és így tovább.
A science fictionről gyakran azt hisszük, hogy nagyon messze van,
pedig tök közeli, hiszen van egy nagyon erős „horgonyhelye” [utalás Moskát Anita Horgonyhely című fantasy kötetére – a szerk.] a realitáshoz, hiszen nagyon aktuális, tényleges kortárs problémákról gondolkodik a jövőbe vetítve. A fantasy ezen az absztrakciós szinten túl van – de ugyanúgy erre a realitásra reflektál, csak kevésbé látjuk, hogy a horgonyhoz képest ez a metaforikus szint tulajdonképpen hol van, sokkal nagyobb képzelőerőt kíván meg tőlünk.
Az, hogy mi a jelölő, és mi az, amit jelöl, sokkal nagyobb távolságot jár be.
Én minden egyes esetben úgy gondolok a szövegre, mint a jelen metaforikus leképezésére, és minél messzebb vagyunk a realista irodalomtól és haladunk a fantasy felé, annál nagyobb agytevékenységet igényel tőlünk a szöveg. Például itt van egy világ trollal meg orkkal – az mégis honnan ered? Hogyan kapcsolódik ez a valóság a miénkhez?
B. A.: Nekem erre az a kedvenc példám, hogy használjuk ugyan a porszívót, de mivel nem vagyunk porszívószerelők, és nem mi gyártjuk, kicsit varázslatosnak tűnik, hogyan működik pontosan.
A minket körülvevő technológiai közeget – hiába tudjuk, hogy van mögötte érthető magyarázat – egy picit mindig mágikusan értelmezzük.
Hasonló módon jelennek meg a fantasy világában is a különböző problémák.
L. I.: Ha például valaki Harry Potter-kritikákat kezd olvasni, elég gyorsan szembesül azzal, hogy a mágia sokszor megfeleltethető a tudománynak és a technológiának. A gyerekirodalomban ez általában sokkal nyilvánvalóbb, másfajta a nyelvezet és a világépítési metódus, és sokkal inkább „rávezető” jellegű narratív stratégiák dominálnak. A felnőtt közönséget célzó szövegekben más a működésmód, amennyiben azok nem formulaszövegek, amiket könnyű követni, hanem eltérnek azoktól, és nehezebben megközelíthetők – mint például a Dlöf alkonya is.
KULTer.hu: Olyan kulcsfogalmakat emelnék ki, mint a valóság allegorikus és metaforikus ábrázolása, valamint a mágia megjelenése – ezek a mesékhez, a mítoszokhoz és a legendákhoz is szorosan kapcsolódnak, amiket a fantasyvel is gyakran összefüggésbe hoz a szakirodalom. Hogyan tudnátok meghatározni a fantasy kötődését az ifjúsági irodalomhoz? Egyáltalán hol található közöttük irodalomtörténeti, műfajtörténeti vagy teoretikus kapcsolat?
B. A.: Az egyik fontos dolog az, hogy a mesék értelme és funkciója ma egészen más, mint korábban. A gyerekekre sokáig „kis felnőttekként” tekintettek, és a mesék nem feltétlenül csak nekik szóltak, hanem az orális kultúrában az egész közösség hagyományainak és tudásának a megőrzésére szolgáltak, például arról, hogy különböző betegségekkel szemben hogyan kell védekezni. Nyilván a bettelheimi hagyományra is gondolhatunk, amelynek persze vannak vitatott állításai, de
alapvetően a mesék olyan történetek voltak, amelyek valamiféleképpen a hétköznapokról szóltak a szimbólumokon keresztül.
Ebből a szempontból kapcsolódik a két terület: az ifjúsági irodalom jellemzően szintén a fiatalok hétköznapi problémáit tematizálja.
L. I.: Igen, a meseirodalom nagyon szorosan kapcsolódik a fantasyhez. A mese, a népmese és a tündérmese az egyik nagyon fontos hagyomány, amiből ez a műfaj táplálkozik; a másik a mitológia és a folklór. A mesék annyiban nagyon különböznek azoktól a szövegektől, amelyeket fantasynek gondolunk, hogy sokkal inkább megengedett bennük a logikátlanság vagy a belső inkoherencia, amit egy gyerek könnyen elfogad; nem kérdőjelezi meg, hogy egy probléma hipp-hopp megoldódik, hiszen örül, hogy megoldódik.
A meséknek ugyanis az is a céljuk, hogy stresszoldó, megnyugtató hatással legyenek a befogadókra.
A fantasy ezt a hagyományt továbbviszi, de azt is mondhatjuk, hogy nagyon sokféle szöveg sokféleképpen viszi tovább, tehát nem mondhatjuk, hogy ez a fantasynek a sajátja, arról nem is beszélve, hogy a fantasynek vannak olyan ágai, amelyek egyáltalán nem megnyugtatóak, és nem fogják oldani a stresszt – például a grimoárok és a hasonló szövegek. Inkább azt mondanám, ez is a hibriditás velejárója: sokféle hagyományból táplálkozik a fantasy önmagában is, és abban a stációban, amiben most járunk, pláne jellemző, hogy még újabb dolgokat tudunk beleilleszteni egy szövegbe, és attól mi még fantasynek fogjuk gondolni – az már másik kérdés, hogy erről a könyvről gondolhatjuk azt, hogy nem feltétlenül ifjúsági fantasy.
KULTer.hu: Az ifjúsági fantasy műfajmegjelölés a kötet piaci besorolása. Egyáltalán: mi a piaci pozíciójuk itthon a fantasy szövegeknek? Van-e saját „helyük” a hazai könyvpiacon? Én úgy látom, hogy egy részük, ahogyan ez a könyv is, „letolódik” az ifjúsági könyvek közé. Bartók Imre a Margó Fesztiválon, a kötet bemutatóján elmondta, hogy ő sem kifejezetten ifjúsági könyvet szeretett volna írni, viszont úgy érezte, hogy ez a szöveg nem férne bele abba a „felnőtt” kiadói struktúrába, amelybe eddig publikálta a szövegeit. Mi más lehetősége van egy fantasy szövegnek? Azt tudjuk, hogy vannak remek kortárs magyar fantasy szerzőink, de hol van az ő helyük az intézményrendszerben? És ez hogyan néz ki mondjuk az angolszász könyvpiacon, ahol egészen más a hozzáállás a zsánerszövegekhez, mint itthon?
B. A.: Azért nehéz a könyvpiacról beszélni, mert nem látjuk pontosan, hogy a kiadóknál egyes kötetek hogyan fogynak, így buborékban élünk. Például a Könyvmolyképző Kiadónál az ifjúsági irodalom nagyon jól fogy, azonban az akadémiai vagy szakmai közegben nem beszélünk arról, mi történik ott, miért az ő köteteik kerülnek előtérbe, és miért alakulhatott ki ilyen mértékű figyelem az irányukba. Szerintem sokkal láthatóbbak azok a szerzők, akik „felnőtt” szövegeket írnak, és én úgy látom, hogy nem is feltétlenül a szerző neve a fontos, hanem a kiadó, aki elkezd márkákat létrehozni.
Olvasói oldalról egyfajta kiadói márkahűség alakul ki az alapján, hogy ki milyen zsánert, milyen típusú szövegeket hoz.
Viszont az is nagyon fontos, amit említettél, hogy igen, vannak nagyon jó magyar szerzőink, de akik itthon zsánerolvasók, ezt még mindig nem feltétlenül „hiszik el”. Ezek a fenntartások nem is a szakmai közegtől jönnek, hanem azoktól az olvasóktól, akik bemennek a boltba vásárolni. Az akadémiai közeg szerepe mindebben pedig azért érdekes, mert mindenki elmondja, hogy tök jó, hogy foglalkozunk a populáris irodalommal meg a zsánerekkel, és nagyon támogatók, de láthatóan nem értik ezeknek a szövegeknek a működésmódját. Ahogyan
Bartók Imre életművét is övezte egyfajta kritikai értetlenség a szakmai közegben a zsánerelemek miatt,
úgy például most Veres Attila A valóság helyreállítása című kötetének recepciójában azt látom, hogy nem igazán értik a szöveget, és ezáltal az aktuálpolitikai áthallásait sem – erről eddig egyetlen kritika sem írt, csak beteszik a tipikus „zsáner” kategóriákba, és azt hangsúlyozzák, a „regény és novella között helyezhető el”.
Másrészről azt látom, hogy az ifjúsági irodalomra most nagyfokú figyelem irányul, de a „felnőtteknek” szóló zsánerszövegekkel itthon sokkal kevesebben foglalkoznak, illetve inkább az anglisztika és amerikanisztika területein kutatják. Vagy
ha ilyen szövegeket értelmezünk, azt kialakult értelmezői kérdezésmódok, például a poszthumanizmus felől tesszük.
A kutatások közül is nagyrészt azok láthatók, amik Budapesten zajlanak; a vidékiek szinte láthatatlanok.
L. I.: Az biztos, hogy kiegyenlítetlen a helyzet. Teljesen logikus, hogy elsősorban az anglisztika és az amerikanisztika felől jönnek ezek a kutatások, hiszen nekünk már akkor ott voltak a fantasy szövegek, amikor Magyarországon még meg sem jelentek. Azt is nagyon fontos hozzátenni, hogy
itthon relatíve rövid ideje van jó láthatóságuk a fantasy szövegeknek,
és csak néhány kiadó neve van közvetlenül összekötve velük. A Könyvmolyképző Kiadó például elsősorban a young adult olvasóközönséget célozza meg, és a nekik szóló szövegek nagy százaléka fantasyvel hibridizálódik.
Azok a kiadók viszont, akik kifejezetten fantasyt jelentetnek meg, el kell, hogy döntsék, milyen fajta fantasyt szeretnének pozicionálni, és meg kell találniuk azt a hangot is, amellyel hatékonyan tudnak kommunikálni. Nyilván van az a fajta kiadó, aki arra megy rá, hogy behozza az újdonságokat, és különböző díjak, például a World Fantasy vagy a Hugo Fantasy Award shortlistjeiből, díjesélyes köteteiből válogat. Már akkor megszerzik a jogokat, amikor még csak jelölt a regény, és ezt lehet jól kommunikálni úgy, hogy ez egy komoly, sokak által olvasott és komolyan vett könyv. Aztán van a másik vonal, aki azt mondja, hogy ugyan a kötet díjat nem kapott, de sokan olvasták – hiszen ennek a típusú irodalomnak van egy nagyon nagy olvasóközönsége –, és mi hozzuk Magyarországra.
Illetve vannak azok a kiadók is, akiknél véletlenszerűen jelennek meg fantasy szövegek.
Nekik sokkal nehezebb a magyar piacon érvényesülniük, hiszen nem azok a bloggerek fognak róluk írni, akik egyébként olvasnak fantasyt, mert ők jellemzően csak azt a három kiadót figyelik, amikről tudják, hogy rendre hoznak olyan szövegeket, amikre ők vevők. A másik dolog, hogy amikor bejöttek ezek a könyvek Magyarországra, és már láthatóvá váltak, illetve kezdett presztízsük lenni, akkor is
csak bloggerek írtak róluk magyar nyelven, a magyar közönségnek elérhető módon, nem pedig kutatók vagy irodalomkritikusok.
Ezáltal azt sem tanulta meg nagyon korán a magyar közönség, hogyan lehet vagy kellene beszélni ezekről a könyvekről – mert az azért nem egy komoly recenzió, hogy „fú, ez már megint tök jó volt, nekem nagyon bejött, olvassátok!” – ez egy jó ajánló, de azt nem fogjuk megtudni belőle, miért jó a szöveg, mi működött benne, mi is tetszett a szerzőnek. Ez teljesen elmaradt, és kialakult ez a kicsit ránk ragadt,
rossz beidegződés, hogy a fantasyról nem lehet komolyan beszélni
– hát hogy a fenébe ne lehetne! Csak ezt is tanulnunk kell. Szerintem most tanulják a bloggerek is, amiben segít, hogy már vannak példák, lehet több helyre nyúlni.
Én is igyekszem tenni azért, hogy legyenek a fantasyvel érdemben foglalkozó írások,
ezért összeraktam egy olyan tanulmánykötetet, ami szörnyes fantasztikus szövegekről szól, és amibe sokan, több egyetemről is írtak [Rémesen népszerű – Szörnyek a populáris kultúrában – a szerk.]. Hamarosan, más kiadónál fog kijönni a folytatás, ami szörnyűséges helyekről szól [a beszélgetés óta meg is jelent Tér-iszony – Szörnyűséges terek a populáris kultúrában címen – a szerk.], illetve már szervezek egy harmadikat is – éppen azért, mert nagyon fontosnak tartom, hogy legyenek példák, amik megmutatják, hogy ezekről igenis lehet nagyon komolyan, tudományos háttérrel és közérthetően beszélni – és ezek egyáltalán nem zárják ki egymást.
KULTer.hu: Ha már az egyik említett kötet középpontjában szörnyek állnak, térjünk ki picit arra, hogy ebben a könyvben is találunk szörnyeket, ráadásul nem olyan módon, ahogyan általában ismerjük őket. Zgru, az ork fajáról talán elsősorban – az én generációmnak legalábbis – a Bartók életműben is többször említett A Gyűrűk Ura ork karakterei idéződnek fel, akik inkább a természet pusztításához köthetők, Zgru azonban igen erős kapcsolatot ápol az őt körülvevő környezettel. Onk, a troll hercegnő szintén a megszokott, akár a Harry Potterből, akár Tolkiennél maradva A hobbitból is ismert buta, erőszakos troll ábrázolás ellentéte: bölcselkedő, filozofáló, sőt hiperintelligens karakter. Téged kérdeznélek elsősorban, Ildikó – mire vezethető vissza a szörnyek újraírása? Milyen kulturális háttere van ennek a folyamatnak?
L.I.: Az, hogy nagyon másként működnek bizonyos szörnyek, mint pár évtizeddel ezelőtt, teljesen természetes evolúciós folyamat.
Minden kornak megvan a saját privilegizált szörnye, mondta Foucault
– ettől kezdve gondolkodunk a szörnyekről kulturális kontextusokban is. A szörny ugyanis sohasem csak egy metafora. Inkább úgy érdemes gondolkodni róla, hogy bár a szövegen belül is megalkot egy metaforikus réteget maga körül, nagyon sokat elárul arról a korról is, amelyben íródott.
Most sok az olyan szöveg, ami egy történelmi vagy áltörténelmi korba lép vissza, az álviktoriánus fantasyk például nagyon menők
– ilyenkor azt gondolja a szerző, hogy ez a korszak valamit nagyon tud a mi valóságunkról is. Ebben az esetben kettős kulturális kontextusa van a szörnynek: összekapcsolja a két kort, és rajta keresztül nagyon jól kommunikálható, hogy milyen problémát tud megtestesíteni tulajdonképpen a szöveg. Van egyfajta úgynevezett humanizációs folyamat is: azáltal, hogy egy társadalom egyre liberalizálódik, nyilvánvalóan a szörny – aki általában a megengedett és a tabu közötti határmezsgyén helyezkedik el – már nem olyan szörnyűséges. A tabuk egy része feloldódik, sokkal több a megengedett, és sokkal kevesebb az, amit őrizni kell szörnyűség testtel. A folyamat akkor érhető leginkább tetten és értelmezhető relatíve könnyen, amikor egy konkrét szörnytípus vagy szörny van a fókuszban.
A vámpírnál például jól nyomon követhető, hogy a 19. században a szexuális liberalizációt és a kolonizációs félelmet testesíti meg,
az Edward Cullen-féle vámpír azonban már erősen a kapitalizmushoz, a konzumerizmushoz köthető. Amikor azt látjuk, hogy ilyen totális ellentételezések vannak, és van egy olyan kontextus, amelyben a szörnyek egyszerűen csak azért sem működnek úgy, ahogy mi gondoljuk, hogy működniük kellene, az lényegében egy „rendszerüzenet”.
A szörnyeken keresztül az egész világról van tehát szó:
az egész világ nem úgy működik, ahogy mi azt gondoljuk, és ezáltal afelé terel minket a szöveg, hogy gondolkodni kezdjük, vajon miért nem, mi lehet az oka annak, hogy egy ilyen rendszerhibát látunk, ami mindenre kihat – nemcsak a karakterekre, hanem a világ többi építőelemére is. Az egészet egyben kell tehát értelmezni – nemcsak az a lényeg, hogy egy-egy szörny hogyan változott meg, hanem az is, hogy az egész szöveg hogyan próbál kommunikálni, hogyan hozza létre ezt a szétziláltságot, ezt a megfoghatatlanságot.
KULTer.hu: Az utolsó kérdést elsősorban Alettának címezném. A te fő kutatási területed az ember és a természet viszonya, és bár nem kifejezetten emberről van szó, az individuum és a környezet kapcsolata ebben a szövegben is kulcsszerepet kap. Ildikó, egy tanulmányodban azt írtad, az ökológiai kérdések megjelenése a kortárs fantasyben most nagyon divatos, Aletta, te pedig Bartók Imre előző ifjúsági könyvéről, A testrablók éjszakájáról írt recenziódban is kitérsz a kérdéskörre. Arra lennék kíváncsi, hogy látod, a hazai ifjúsági fantasy szövegekben is megjelenik-e ez a tendencia, és ezen belül hol helyezkedik el Bartók regénye.
B. A.: Az ökológiai kérdések is sokszor épp szörnyeken keresztül jelennek meg a(z ifjúsági) fantasykben. Picit talán tud ezekhez kapcsolódni a Dlöf alkonya, de szerintem elsősorban abban a tekintetben érdekes, hogy
Zgru érti a növények beszédét, ami egy nagyon új és kortárs probléma felé tereli a figyelmünket.
Egyre inkább észrevesszük a növényeket; be vagyunk zárva a városokba, csak a betontömböket látjuk magunk körül, ezáltal a zöld, a növények szerepe erősen felértékelődik a kultúránkban. A kortárs filozófiában is sokat gondolkodnak arról, mi történik a növény és az ember között. Meg tudjuk érteni a növényt? Mik a gátak ebben? Miben hasonlít a kommunikációjuk az emberéhez?
A növények egy másikat, egy idegent képviselnek, és szeretnénk megérteni a környezetünknek ezt a részét is.
A testrablók éjszakája A testrablók támadása-filmekből indul ki, amelyek különböző időszakokban készültek, és amelyekben az alakváltó, kissé növény-, kissé állati jellegű szörnyek különböző félelmeket testesítenek meg. Erre játszik rá Bartók könyve is, amiben imposztorok, doppelgängerek jelennek meg – ezzel talán meg is előzte a kortárs trendeket, legalábbis az itthoni diskurzusban. Ami a Dlöf alkonyában szerintem különösen izgalmas, az az, hogy hogyan írja le a természetet.
Tele van a szöveg új szóalkotásokkal, amelyek állati és növényi elemek összekapcsolódásából jönnek létre.
Az összetétel mindkét tagját ismeri az olvasó – de vajon hogyan néz ki ez a növény, milyen tulajdonságai lehetnek? Ebből a szempontból nagyon érdekes, ahogyan a szöveg elkezdi felnyitni a természetesnek vett dolgokat. Úgy látom, a kortárs fantasztikus irodalomban jelenleg van egy erős nyelvi érzékenység; a szerzők a nyelv működésén keresztül is próbálnak rávilágítani arra, mi is a minket körülvevő világ. Ebből a szempontból Bartók könyve belesimul egy trendbe, azonban jóval játékosabb.
A szöveg a KULTolvasó Kör 2024. szeptember 24-i alkalmán elhangzott kerekasztal-beszélgetés szerkesztett változata.
A fotókat Pótor Barnabás készítette.
