Veres Attila új könyvében novella és regény, reális és fiktív, jelentős és értelmetlen, reményteli és hiábavaló határaival kísérletezik. Úgy képes megjeleníteni a napjainkat átszövő abszurd eseményeket, hogy nem konkretizál. Kivételes empátiával viszi színre az átlagember hétköznapi küzdelmeit és szorongásait a weird irodalom eszköztárának segítségével.
Veres Attila a hazai lovecrafti fanzine színtérből kinőve válhatott a kortárs fantasztikus kispróza egyik prominens alakjává. A The Black Aether lapjain túl írásai számos helyen feltűntek, köztük a KULTeren, a Könyves Magazinon és antológiákban is. Ráadásul Veres a zsánerirodalomban kiemelt piacnak számító USA-ban is megjelent saját kötettel, méghozzá a célzottan rémirodalmi kiadványokkal foglalkozó Valancourt Books-nál, írásai pedig az amerikai közegben sem maradtak visszhang nélkül.
Veres Attila rétegzett módon képes leírni a magyar (és közép-kelet-európai) hétköznapokból, valamint a kollektív tapasztalatokból táplálkozó borzalmakat. Történetei egyszerre mesélnek különböző felsőbb hatalmak egyénre gyakorolt pszichés hatásairól, interperszonális tapasztalatokról, és ezek össztársadalmi megmutatkozásáról, hétköznapiságáról. De míg az elbeszélt életesemények az egyes szereplőknél emelkedett formában, jelentőségteljes erővel manifesztálódnak, addig közösségileg, a nagy egészet nézve valójában jelentéktelenek.
Veres a legalapvetőbb érzelmekből és viselkedési mintákból kiindulva építi történeteit,
amelyekbe rendre betolakodik a felfoghatatlan, magasabb rendű, nem evilági logika. A főszereplők mégis közönnyel, elfogadással és beletörődéssel viseltetnek iránta, mintha annak megnyilvánulásai is csak a szürke hétköznapok részét képeznék.
A Lurdy Moziban megrendezett könyvbemutatón (a szerzővel Csepelyi Adrienn beszélgetett) szintén nagy hangsúlyt kaptak A valóság helyreállítása által véghez vitt határsértések. Jogosan merült fel az is, hogy miként csinálnak fizikai valóságunk szereplői fikciót a mindennapok tapasztalataiból. De vajon ki lehet-e „gyógyulni” a „posztigazság”-állapotból? Verest mintha leginkább ennek működési mechanizmusa inspirálta volna a novellák többségének megírására.
Lényegében az egész kötet a széthullás, a jelentésnélküliség, a valóság felszámolása, majd annak személyes helyreállítása körül forog.
A kötet végletesen töredezetté vált valóságfogalommal dolgozik, nincsenek már közös referenciapontok, amihez mindenki ugyanúgy tudna viszonyulni. Ha pedig ez a feltétel hiányzik, akkor mindenkinek saját igazsága lesz, ami csak részben kerülhet átfedésbe a másikéval. A szerző elmondása szerint nehéz hagyományos eszközökkel beszélni a jelen korról. A horror, és különösképpen a weird irodalom azonban nagyon is jó eszköztárat kínál az abszurdum megragadására.
A novellákat egyáltalán nem nehéz párhuzamba állítani egészen konkrét, aktuális közéleti eseményekkel.
Veres mégsem kezd öncélú prédikálásba, vagy nagy lózungok lobogtatásába. A kötetben mindvégig a kisember kerül középpontba, aki próbál talpon maradni és megküzdeni a szellemi és fizikai hatalommal.
A valóság helyreállítását meghatározza a szövegek közötti kapcsoltság. Mindegyikben van valamilyen jól megragadható fókuszpont, azonban a kötetben előrehaladva kirajzolódik egy többé-kevésbé koherens világ képe, ami egy nagyobb elbeszéléssé szervezi a történeteket. A valóság helyreállítása novellái Veres korábbi köteteire, az Odakint sötétebb és az Éjféli iskolák írásaira is reflektálnak nyomokban, létrehozva ezzel a „Veres-univerzumot”.
A kötet nem tagolódik alegységekre, ugyanakkor érezhető egyfajta szerkesztői koncepció az írások elrendezésében. A nyitó, ’fogakkal teli verem’ című novellában például egyedülálló módon villan meg Veres fekete humora. Az Éjféli iskolák valamivel többet mutatott a szerző ezen oldalából, különösen a zárónovella (az alapvetően komor hangvétel ellenére). Organikusnak érződik így a folytatás, azonban egy kifejezetten furcsa, jelentés- és valóságromboló őrület rajzolódik ki a történetben.
Veres referenciális alakokat, barátokat, szerzőtársakat és szerkesztőket állít csata- és halálsorba.
A szerző-főszereplő eladja egyik novelláját egy észak-európai antológiába, idegennyelvű megjelenésre. A honorárium azonban egy furcsa, fogmelléklettel ellátott borítékban érkezik. A menet közben kibontakozó bonyodalom pedig rémálomszerűen gyűri maga alá a szerző „írott mását” és az olvasót is. A cím (ami a novellában megjelenő novella fiktív nyelvről visszafordított címe) jól érzékelteti a szövegben felbukkanó kitalált nyelv valóságteremtő hatását. Végső soron pedig azt is,
hogyan vagyunk képesek ugyanazon szavakból más-más jelentéseket kihámozni.
„Egyáltalán mit jelent ez a cím? Egy vermet jelöl, ami tele van fogakkal? Vagy ez cselekvésre tett ígéret, hogy valamit tele fog verni fogakkal a narrátor? Milyen értelemben? Hogy ver embereket, amíg ki nem esik a foguk? Vagy fogakat maszturbál? Vagy ezek a dolgok ugyanazt jelölik? Vagy a narrátor addig ver ki fogakat másokból és magából, amíg egy verem meg nem telik velük?” (23.) De a jelentés- és valóságformálás dilemmái mellett már az első novellában megjelennek azok a tematikus elemek, amelyek később is tetten érhetők. A szellemi élet hanyatlása, a mindennapi frusztrációk halmozódása viszont az első szövegekben iróniával, csipkelődő fekete humorral elegyedik a később eluralkodó depresszív nihil helyett.
A Láss engem úgy, ahogy vagyok! jobban rámutat a kötet szövegeinek összefüggéseire, ebből a szempontból lényegében a kulcsnovellának tekinthető. Az előző írásból – Megharapni egy kutyát, amely a társadalmi nemek hatalmi pozícióját kérdőjelezi meg – megmarad a párkapcsolatok kérdésköre, és nagy hangsúly helyeződik az átalakuló viszonyokra, továbbá az egzisztenciális krízisre is. Egy rejtélyes megbetegedés dokumentálása idején Levente, egy házaspár lakásán tartózkodó szereplő megfigyelőből aktív féllé válik. Aktív, amikor feladja objektív dokumentumfilmes operatőr pozícióját, és aktív a kapcsolat végleges tönkretételében is.
A novella jól megragadja két ember széthulló viszonyának dinamikáját,
és azt, hogy idővel mennyire értelmezhetetlenné tud válni a másik viselkedése. Az vagyok vajon, akit kívülről látnak belőlem? Vagy ettől eltérőnek is láthatom magam? Ha mindkettő lehetséges, melyik a valódi önmagam? Van-e abszolút én, és észrevehetjük-e azt a másikban? Válaszok azonban nincsenek, csak a töprengés és a tettekhez társuló ürességérzet.
A címadó, és korábban már Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2020 antológiában is megjelent A valóság helyreállítása (eredetileg A világ helyreállítása) adja az első valódi gyomrost. Egy reklámanyag briefjeként tárja elénk egy mozgalom programját, amiben nem nehéz felfedezni a propaganda demagóg kommunikációs fogásait. Mellettük pedig a szektalogikát sem.
A félelmetesen ismerős képi elemek taglalása és a programpontok egyre részletesebb leírása fokozatosan válik egyre szürreálisabbá.
Az utolsó sorok okozta katarzis pedig néma csöndet hagy maga után. Még úgy is, hogy kezdettől fogva egyértelmű, mire megy ki a játék.
A Tranzisztorban sok minden egybeér, amit Veres Attilától megszokhattak olvasói. A társadalmi érzékenység, a hétköznapiba feltűnésmentesen bekúszó fantasztikus borzalom, és a kozmikus horror paródiamentes, zsigeri verziója. Frappáns módon alkotja meg a kapitalizmuskritika, a végletes önkizsákmányolás igazolásának igénye és a szenvtelen üzletemberek világának elegyét. A groteszk pedig ezúttal kicsit sem szórakoztató, sokkal inkább felháborítóan mellbevágó. A Horváth Etele, a nagy kacagtató élete és kora című, újságcikknek „álcázott” novella az újra és újra megelevenedő, becsontosodott megszokásainkról mesél. A novella jelenetezi Horváth Etele ízléstelen, napjaink kontextusában vállalhatatlan vicceit, melyek a vicclapokon és tévékabarékon túl jelen vannak a hálószobában, a kocsmaasztaloknál, és a törvényhozók fejében is.
A Gestalt már határozottabban mutat rá a kötet szövegei közötti kapcsolat meglétére.
Míg eddig csak motívumok által, ezúttal a cselekmény szintjén is emlékezteti az olvasókat a kötet, hogy összefüggő történetekről van szó.
A Láss engem… sok szenvedésen keresztülmenő szereplője ezúttal elbeszélőként tűnik elő. A novella számos történetszállal rendelkezik: a vírustrauma-feldolgozás mellett az uszítás és a kirekesztés is fontos témája, ahogy az utóbbival szembeni kiállás és a bármilyen jellegű másság elfogadása, az általános tolerancia is.
A Kapcsolattartásra kijelölt személy című novellában mintha A Wall Street farkasa találkozna a lovecrafti irodalommal. A vállalati élet nyomasztóan sekélyes, szürreális jellegét a korábbi Tranzisztorral egybeolvasztó történet sokat köszönhet a Zarándokút Kadathba című Lovecraft írásnak. A cégek – és világok – közötti kapcsolattartásra kijelölt személy éppen abba a titkos térbe lép be, amit a Tranzisztorban a végletekig kihasznált dolgozók szemszögéből ismerhettünk meg. A karóra ebben a szövegben is feltűnik, ez esetben státuszszimbólum helyett azonban sokkal inkább egy realitáshoz kötődő horgonypontot jelöl, ami viszont az emberi érzékelés számára felfoghatatlan térben elveszti időmérő jellegét, megszűnik funkcionálni.
A kötet egyik legnyomasztóbb története a Sebzés. A novella egyszerű felütéssel indul: egy szerepjátékos haveri társaságban az egyik illuminált résztvevő úgy dönt, hogy a szabályok és a játékmenet ellenére fiktív karakterével megerőszakol egy nem játszható karaktert (non-playable character, vagy röviden NPC). A mesélő szándékai ellenére pedig a dobókockák engedik az erőszakos aktust.
A Sebzésben újra előkerülnek a fikció teremtőerejének lehetőségei, és az eltérő valóságérzékelések problematikája is.
Itt azonban többről van szó puszta metanarratívánál. A mesélő, Balázs szemszögéből ugyanis a két világ egyenlő mértékben valóságos. A fizikai világban tagadhatatlanul létezik, de a saját maga által életre hívott, traumafeldolgozását segítő fantáziavilág számára egyenértékű realitás. Így vele együtt a nemi erőszak is. És miféle isten az, aki nem vigyáz a teremtményeire? Veres ismét kivételesen jó érzékkel és mély empátiával ábrázol egy poénnak induló, mégis súlyos jelenséget.
A Méltósággal viselt gyermekkorú főszereplője pedig ha nem is az előbbihez hasonló dehumanizációs folyamaton, de egy érzéketlenítési procedúrán megy keresztül. A transzgenerációs traumák hordozásában a kisgyerekek is érintettek, ami a felnőttek számára nehezen értelmezhető: valami ilyesmit kíván bemutatni a novella is a plüssmackója betegségét végigkísérő gyermek szemszögén keresztül. Az elejtett mondatokból és utalásokból azonban tudjuk, hogy a felnőttek egyaránt sérültek, még ha nem is rájuk irányul a fókusz.
A Méltósággal viselt egy sötét, felkavaró történet elmúlásról, feldolgozatlan sérelmekről, és az erőltetett felnőtté válás pszichés hatásáról.
A könyv végére érve, az Ősidők méhdrónos techno-thrillerje kicsit ugyan kilóg a kötetből, de a Fekete talán visszautal egy korábbi szövegre, hasonló témákat boncolgat, mint a Méltósággal viselt − csak egy extremitásig tolt weird fiction faktorral. A gyerekben tovább hordozott szülői traumák megrázó képekben manifesztálódnak. A Városunk darabokban fragmentumokból felépülő mozaikszövege pedig nemcsak rendszerbe szervezi az eddig olvasottakat, de újabb kényes kérdéseket is felvet. Az egész őrületet a szerzővel készült fiktív interjú zárja le, amelyben ugyanúgy megkérdőjeleződik minden, mint a ’fogakkal teli verem’ nyitányában, keretbe foglalva ezzel mindazt, ami az olvasóval történt az idevezető úton.
Veres Attila nem egyszerűen egy korrekt hazai zsáneríró. Elbeszélései bár önmagukban is komplex mondanivalóval bírnak, egymásra szintén reflektálnak, így nyitva újabb olvasatirányokat. Úgy szólnak kézzelfogható (aktuál)politikai és szociális kérdésekről, hogy a szépirodalom kortársaival és a weird fiction nagyjaival lépnek párbeszédbe. Bármilyen előfeltevésekkel is közelít hozzá a befogadó, A valóság helyreállítása az év kiemelkedő novelláskötete.
Veres Attila: A valóság helyreállítása, Agave Könyvek, Budapest, 2022.
A borítófotó forrása a szerző Facebook-oldala.
