Két év után ismét Budapesten járt az új felállásban koncertező Pantera. A hangverseny ezúttal a Papp László Sportarénában kapott helyet, de az összkép sajnos most közel sem volt olyan makulátlan és ünnepi, mint a 2023-as duplakoncert idején.
A két évvel ezelőtti beszámolónk idején már megemlékeztünk arról, hogy a Pantera hogyan vált lényegében saját maga tribute zenekarává, így ezzel most nem is húznám az időt. A közben állandó és legitim koncertbandává vált formáció azóta túl van számtalan fellépésen, ahol akár önjogukon, akár másokat kisegítve (pl. Metallica) vagy éppen fesztiválokon prezentáltak feszes kultúreseményeket. A hullagyalázást és sírrablást emlegető kritikus hangok egy része persze megmaradt, de aki látta a csapat bármelyik produkcióját, annak mára kétsége sem lehet a produkció életképességét illetően. Hogy ez az „élet” viszont mennyire tekinthető hiteles és őszinte megemlékezésnek vagy pusztán pénzkereseti lehetőségnek, az már egyéni ízlés és értékrend függvénye.
Mindenesetre az Anselmo-Brown-Wylde-Benante négyes továbbra is azt tolja, amihez a legjobban értenek.
A Pantera dalaira éhes füleknek pedig megadatik a lehetőség, hogy a klasszikus felállás két eredeti tagjával és további remek zenészek tolmácsolásában élvezhesse az örökérvényű dalokat. A 2025-ös budapesti koncert azonban inkább tűnt egy kötelezően letudandó kör egyik állomásának (hakninak?), semmint egy önfeledt metálünnepnek.
Az estét a detroiti Child Bite nyitotta, akik Phil Anselmo kiadójának zenekara. Anselmo pedig szereti megfuttatni a Housecore Recordsnál lévő bandákat saját előzenekaraként. A furcsa hatásokkal teletűzdelt, punk, noise, stoner és sludge elemeket vegyítő zenéjük a barátságos finomkodás jegyében leginkább az „egyedi és érdekes” jelzőkkel illethető.
Dalaik kevésbé mutatkoztak hallgatóbarátnak, mint az utánuk következő, egyenesebb zsánerkereteken belül mozgó bandáké.
Ehhez mérten többen inkább a pultok és dohányzóterületek ismerős biztonságát választották a szettjük alatt – köztük én és kísérőm is. Simán elképzelhető, hogy ez a zene valamilyen kisebb térben, jobban felkészülve, sokkal nagyobbat üt, mint egy legendás zenekar műsora előtt egy arénában. De ezt leszámítva, az elkapott dalrészletek és kiszűrődő hangfoszlányok sem győztek meg arról, hogy kihagyhatatlan produkcióról maradtunk le.
Az est második fellépője a Panterához hasonlóan texasi, és sajnos hasonlóan tragikus sorsú Power Trip volt. A dallasi illetőségű crossover thrash zenekar 2020-ban vesztette el frontemberét. Riley Gale halála után nehéz helyzetben találta tehát magát az együttes. Az underground gyöngyszem státuszból a kultzenekar státusz felé tartó zajbrigád mégsem a két nagylemezükön nyújtott kompromisszummentes, mégis fogós teljesítményükkel ragadt meg a szélesebb értelemben vett köztudatban, hanem egy tag halálával.
A Power Trip viszonylag fiatal zenekarként már korán képes volt lenyűgözni
a thrash metal és hardcore punk mezsgyéjén egyensúlyozó, death metal hatásokat is mutató zenéjével a retró hangulatra kapható fémszívűeket. Második nagylemezük, a Nightmare Logic számos metálportál szerint a 2017-es év legjobb lemezeinek listájára való dalcsokor volt. Gale-t szintén rövid időn belül a keblére ölelte a színtér, mint a kortárs metál egyik legkarizmatikusabb és leginkább színpadra termett, jótorkú frontemberét. Ám halála egy nagyjából három éves kihagyást eredményezett, és ebben a hiátusban jócskán benne volt a tagok tipródása is, hogy mi legyen az ikonikussá váló frontember hiányában a zenekarral.
Bár a feloszlás nyíltan nem lett kimondva, és a Power Trip zenekarnév továbbvitelével is akadtak dilemmák, az életben maradt tagok egy új frontember csatasorba állítása mellett tették le a voksukat. Döntésüket viszont, ahogy az lenni szokott egy kultstátusz felé tartó zenekarnál, többen nem nézték jó szemmel. A Power Trip azonban a kezdeti megakadások után újra funkcionál, mégpedig a banda korábbi jóbarátjával, a hasonló stílusban alkotó Fugitive vokalistájával, Seth Gilmore-ral a mikrofonnál. A Pantera előtti budapesti fellépésükre túlzás lenne azt mondani, hogy minden tekintetben lehengerlő volt, de
a rendelkezésükre álló időben megmutatták, hogy hol is tart most a körülbelül egy éve újra koncertező banda.
A dalok Gilmore-ral sem veszítettek sokat az energiából, sőt. Nyolcdalos programjukban igyekeztek a lehető legjobb benyomást tenni azokra is, akik eddig még nem sokat tudtak róluk, így előtérbe kerültek a Nightmare Logic dalai. A hangzás ugyan nem minden pillanatban fogta a pártjukat, de panaszra sem lehet sok ok, hiszen az olyan „slágereik”, mint az Executioner’s Tax, a Manifest Decimation vagy a Firing Squad és a második lemez címadója a körülményekhez mérten kellő erővel dörrentek meg. Remélhetőleg legközelebb önállóan és hosszabb programmal, valamint új dalokkal látogathatnak majd el hozzánk.
A Pantera viszont ezúttal némileg megúszósabbra és csúnya kifejezéssel élve, haknisabbra vette a figurát, mint tette azt két évvel ezelőtt. Ebben persze számos tényező közrejátszhatott. Mondjuk a feszes turnémenetrend és a fixáltabb műsor, de az újdonság varázsa is elillant. A dalcsokor ezúttal papíron két (és fél) dallal, valamint cirka tíz perccel volt rövidebb, mint legutóbb, azonban a közjátékok rövidülésével és a spontaneitás-faktor kiiktatásával valahogy ennél is rövidebbnek tűnt a koncert.
Persze Panterából sosem elég,
de azoknak, akik ott voltak két éve valamelyik barba negrás fellépésen, kevés újat hozott az idei megmozdulás. Akik viszont először láthatták Anselmót az újjászervezett zenekar élén, azoknak minden bizonnyal sokkal nagyobb élmény volt, mintha eleve sosem láthatták és hallhatták volna ezeket a dalokat élőben Phillel a mikrofonnál.
Ami nem változott 2023-hoz képest, az a műsor nagy százaléka, köztük a nyitány. Az intrók után a négyes ismét a New Level gonoszan feszes taktusaira mutatta meg magát a zenekar nevét viselő függöny lehullását követve. A bejáratott recepten pedig nehéz és talán felesleges is változtatni, így kiszámítható módon érkezett a Mouth for War, a Strength Beyond Strength és a Becoming is.
Súlyból tehát nem volt hiány, de valahogy a zenekar odaadása sem idézte a két évvel ezelőtti állapotokat.
Már a kezdő számoknál érezhető volt valami rutinszerűség, és szakértelem hiányában nem tudom megállapítani, hogy a helyszín hangosítása (és a helyünk) okozott-e problémákat, vagy a zenészek gabalyodtak bele a dalokba. Mindenesetre néha úgy tűnt, mintha Zakk és Charlie „elbeszélne” egymás mellett, és a gitár nem lenne összhangban a dobok által diktált ütemmel. Összességében azonban nem volt jellemző, hogy a kimért profizmus és a mérhetetlen rutin a produkció hátrányára válna. A műsorban a Becoming után következett az első igazán nagy megőrülés az I’m Broken gigasláger képében, hogy a Suicide Note, Pt. 2 extrémebb hangvételére ismét kicsit összezuhanjon a hangzás a szektorunkban. Itt már azért láthatóan Phil sem bírta annyi szusszal és lelkesedéssel, mint legutóbb.
A szintén hatalmas népszerűségnek örvendő 5 Minutes Alone, és a valaha írt egyik legjobb metál dal, a This Love ezúttal így egy kicsit megfáradtabbnak hangzott, de hamar érkezett a pihenés. Két éve fájóan hiányzott a nemcsak súlyos, de monumentálisan melankolikus Floods, amely a modern metál egyik legikonikusabb és legjobb gitárszólóját rejti. Ezúttal viszont műsorra került,
Wylde gitárja azonban az előző számokhoz hasonlóan kissé túlvezéreltnek, ezáltal zajosnak és recsegősnek hangzott,
elnyomva a többi hangszer finomságait. Viszont jó, hogy a dal bekerült az amúgy nulla, vagy legalábbis minimális rugalmasságot tartalmazó alapműsorba. Ezzel persze a felvételről leadott Cemetery Gates kikerült az Abbott tesóknak emléket állító videómontázs alól, de legalább élő aláfestést kaphatott. A nyugisabb perceket pedig a mindenki által ismert és közkedvelt Walk követte, két metálos Attilánkat (Csihart a Mayhemből és a notórius Pantera fanatikus Verest) is a színpadra szólítva. A főműsoridő végén nem maradhatott ki természetesen a Domination breakdownjából és a Hollow részleteiből álló tétel sem a záró Cowboys from Hell előtt. A ráadás ezúttal sokkal tervezettebb és rövidebb volt, mint két éve, a Fucking Hostile viszont amilyen jó dal, éppen annyira inkább a program közepén lenne a helye az energiaszintjét figyelembe véve.
Aki 2023-ban bármelyik dátumon elkapta az új Panterát, az talán meg tudja erősíteni, hogy akkoriban az újdonság erejétől is hajtva, több változatosságot és spontánabb, emberibb reakciókat megengedve, egy szerethetőbb arcát mutatta a formáció.
A dalösszeállítással vagy prezentálással ezúttal sem volt baj,
az aréna hangosítása pedig közismerten rapszodikus tud lenni. Ugyanakkor a Pantera új felállásának koncertjeiről is elmondható az, ami a klasszikus vicc alapján a pizzáról és a szexről is: még akkor is nagyon jó, ha nem jó. Így volt ez 2025. február 3-án is, amikor az élőben megdörrenő riffek és groove-ok felülírtak mindenféle fanyalgást. Annak ellenére is, hogy tapasztalhattunk már jobb fellépéseket ugyanettől a brigádtól.
Pantera, Budapest Aréna, Budapest, 2025. február 3.
Borítókép és fotók: Réti Zsolt, Rockstation
