Újkeletű a vonzalmam az afrobeat iránt. Tavaly novemberben közöltünk egy beszámolót az Isolation Budapest rendezvényről, ahol fellépett Seun Kuti & Egypt 80, így jutottam el Fela Kuti dalaihoz, melyek valahogy nem koptak ki a Spotify lejátszási listámról. Ezek után nem volt kérdés, hogy – hiába volt színházjegyem arra az estére – elmegyek a Müpába, hogy élőben hallgassam meg Femi Kutit és The Positive Force nevű együttesét.
Ezen a langyos márciusi estén a Müpa előtt pont olyan arcokat láttam, akiket el lehet képzelni egy nigériai afrobeat zenekar koncertjén. Kellően laza, a világban rendszeresebben forgó, zeneileg nyitott emberek – legalábbis ilyennek véltem a Komor Marcell utca 1. szám előtt ácsorgókat, beszélgetőket, miközben lekötöttem a biciklimet. Nem vagyok gyakori vendég ebben a térben, így a ruhatárat sem találtam meg egyből. Ám ott kiderült, hogy nem is oly régóta – a legtöbb budapesti színházhoz hasonlóan – ingyenessé tették ezt a szolgáltatást. Pedig kivételesen apróval és papírpénzzel is készültem. Így aztán
jegyzetfüzetemet magamhoz véve a koncertterem felé vettem az irányt.
A fiatal müpás alkalmazottak kifejezetten rosszul szabott csuka(?)szürke egyenruhákban álldogáltak a Bartók Béláról elnevezett hangversenyterem bejáratainál. A földszint nagyrészt betelt, az első emeleten már szellősebben ültek, a másodikon csak mutatóban, a harmadik szintet nem nyitották meg. A kezdésig a közönséget figyeltem: ahogy ilyenkor lenni szokott, a Budapesten élő vagy tartózkodó fekete-afrikaiak jelentősebb számban képviseltették magukat. Az ő társaságaik mellett idősebb és középkorú párok, huszonéves, zenei különlegességek iránt érdeklődők várták a koncert kezdetét. Ám mielőtt Femi Kuti szaxofonjába fújna, hozzuk képbe magunkat ezzel a bizonyos afrobeattel és a Kuti családdal!
A nigériai Fela Kutival kezdődött minden, aki a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, londoni zenei tanulmányaiból hazatérve zenekart alapított, majd egy új zenei stílust hozott létre. „A nigériai Fela Kuti szaxofonos és Tony Allen dobos által kifejlesztett stílus a nyugat-afrikai joruba zenei hagyományokat, a ritmusközpontú apalát, a jujut és a fujit, valamint a ghánai highlife-ot –
egy már eleve afrikai tradicionális zenét és amerikai jazzt keresztező műfajt – eresztette össze a modern jazzel,
valamint a soullal és a funkkal, és ebből hozta létre a grúvos, fúvósokban dús, hosszan kibomló dalokra épülő új műfajt, az afrobeatet.” – írja Szabó Ferenc a Müpa Magazinban. Fela Kuti a zenélés mellett emberjogi aktivista is volt, aki egyik legismertebb lemeze, a Zombie (1976) címadó dalában a nigériai katonákat zombiknak nevezte. Sőt, a Fekete Párducokkal is kapcsolatban volt, Kalakuta Köztársaság néven kommunát alapított, egyszer pedig egy stadionban 27 nőt vett feleségül. A börtönt is megjárt Fela Kuti 1997-ben, AIDS okozta szívproblémák miatt hunyt el.
Fela legidősebb fia, Femi apja nyomdokain haladt. Sokáig annak bandájában zenélt,
majd 1986-ban alapította saját együttesét The Positive Force néven. A korántsem békés különválás után Femiék évek kitartó munkájával saját jogukon is kivívták a zsáner legjobbjainak kijáró elismerést. Zenéje Szabó Ferenc szerint „szellősebb, lágyabb, játékosabb, hovatovább pozitívabb hangot ütött meg”. Miközben Femi a saját útját járta, legfiatalabb testvére, Seun Kuti apja együttesével, az Egypt 80-vel zenél és koncertezik világszerte. Míg a papa albumai három-négy, egyenként 10-15 perces dalból álltak, Femi könnyebben fogyasztható, 4-5 perces dalokat dob piacra.
Az előttem ülő férfi lelkesen mesélte hölgy partnereinek, hogy ő a Sziget Fesztiválon látta már Femi Kutiék fellépését. Utánanéztem: bizonyára 2006-ban, közel húsz éve történhetett mindez. De a közelmúltban, 2019-ben is jártak nálunk, akkor a Kolorádó Fesztiválon táncoltatták meg a közönséget. Előbb a pozitív erő képviselői foglalták el helyüket a színpadon: dobos, gitáros, basszeros, szintetizátoros, a négy rézfúvós és a kigyúrt, hosszú hajat növesztett Egri Viktor-hasonmás kongás (az egyetlen fehér a csapatban). A színpad közepén-elején álló szintetizátorhoz érkezett meg Femi Kuti, a jobbján pedig feltűnt a három táncoslány, akik a vokalisták szerepét is betöltötték. A zenészek egységesen sárga-fehér mintás kék nadrágban, kék mintával ellátott zöldessárga felsőben voltak. Az első perctől nagy energiákat mozgósító és tehetségesen riszáló mezítlábas táncosok csillogó arany melltartóban, ahhoz passzoló mini „fűszoknyában”, testen, derékon átvetett, illetve hajban viselt színes gyöngysorokkal és arcfestéssel díszítve kísérték a koncertet.
Femi Kuti piros-fehér szettet viselt, mely valahol a motoros felszerelés, törzsi ruha és tesitanáros melegítő közös halmazát képezte.
A korához képest agilis és energikus frontember (idén tölti be a 63-at) belépője alapján egy túlmozgásos, mindent irányítani akaró, bekokózott bácsinak tűnt. Látványosan vezényelt (együttesének szóló jelzései a későbbiekben is teátrálisak maradtak), ugrált, így nem csoda, hogy a második dalnál már izzadt. A közönség figyelmét egyértelműen a szaxofonozó, éneklő és néha szintetizátorozó Femi Kuti és a fáradhatatlanul táncoló három lány kötötte le, akiknek arcáról csak pillanatokra olvadt le a mosoly. Így aztán a jobb hátul álló, a kelleténél talán kevesebbet foglalkoztatott fúvós különítmény koreográfiái méltatlanul sikkadtak el. Egy alkalommal vonultak előre, hogy a lányokkal együtt ropják.
Mintha éppen ez, az afrobeatet alapvetően jellemző felszabadultság hiányzott volna a koncert nagy részében. Sokszor tapasztaltam, hogy a kontrollmániás benyomását keltő Femi egy apró kézmozdulatára, szisszegésére elhalkul vagy épp újra felhangosodik a zenekara, érezhetően egy olajozottan működő, spontaneitásra kevésbé épülő színpadi show-t kaptunk. Két-három alkalommal szólt hosszabban a közönséghez a táncosnak remek, de kommunikátornak gyenge Femi Kuti.
Megszólalásai felvillantották, hogy apjához hasonlóan őt is foglalkoztatják az emberjogi küzdelmek
és természetesen Afrika sorsa, de mondanivalója („the system is broken”, „to see another side, the beauty”, „the politicians are idiots” stb.) inkább közhelyek puffogtatásának, panaszkodásnak, olcsó politizálásnak tűnt. Ha választani kellene, én az apja zenéjére voksolnék, az valahogy hangzásában és ritmusában jobban magával ragad. Ám azt meg kell adni, hogy ha nem ültetett lett volna a müpás koncert, akkor nagyon sokan roptuk volna: körbenézve azt láttam, sokan vidáman, ülve táncoltak.
A visszataps után a zenekar obligát bemutatásába egy apró baki csúszott: Femi elfelejtette bemutatni az egyik vokalistát/táncoslányt, de mindez gyorsan feledésbe merült, mert a koncert utolsó dala a Water No Get Enemy volt. Fela Kuti 1975-ös, talán legnagyobb slágerét Femi Kuti & The Positive Force feldolgozásában hallhattuk, és ezt már a közönség sem bírta ülve. Az utolsó perceket állva, ki-ki vérmérséklete szerint táncolva hallgatta (és a tiltás ellenére videózta) végig.
Femi Kuti & The Positive Force, Müpa, 2025. március 9.
Borítókép és fotók: Nagy Attila – a Müpa
