A Gate69 debreceni alternatív-metál zenekar évek óta járja az országot. Igazi alakváltók: örök visszatérők. Védjegyeik az éles zenei váltások, az energetikus koncertek, továbbá a mitizáló reflexiók mellett a szarkazmus és irónia, amiket az önértelmezésben akár a shitposting szintjéig is elvisznek. Így lett a Gate69 alapja egy átütő erejű, fáradhatatlan fúzió: a folyamatos kibillentéseké, a metál felforgatóerejével. Gyarmati Dominik mesélt nekünk az április 11-én megjelent új kislemez, aVijatiya dalairól.
Első, 2018-as EP-nk még egy gimnazista bulizenekar szórakozásának és útrakelésének terméke volt. Ami már akkor szembetűnő lehetett: a rockzenén belül egy igen eklektikus zenei világ kezdett el kibontakozni. Az utána érkező négy single is azt mutatta, nem kívánunk elköteleződni egyik alműfaj mellett sem, mégis felsejlettek szervezőerők, melyek kontinuitást, azonosíthatóságot, brandszerűséget körvonalaztak.
Gyakorlatilag ezt maxolta ki a csapat:
az évek során a folyamatos koncertezések és a felnövés, tagcserék révén eljutottunk a tudatosabb esztétikai elképzelés és a koncepciót eredményező önreflexió szintjére, mindezekből imázsépítésbe kezdtünk.
Új kislemezünk, a Vijatiya nagyrészt az elmúlt öt év dalaiból válogat. Összeállításuk utólagos döntés. Bár a zenekar szinte sosem állt le a koncertezéssel, én pedig évente írok egy nagylemeznyi dalt, a stúdiózás-forgatás-kiadás mindig anyagi vagy emberi nehézségekbe ütközött.
Eljött azonban egy szerencsés pillanat a zenekar életében.
Brenner Károly basszusgitárosunk már évek óta mellettem van, ő is a zenekar tartópillérévé vált, illetve zeneileg is megtörtént a szimbiózis közte és a dalok között, ez önmagában hatalmas dolog. Kellett továbbá egy olyan dobos, aki nemcsak képességei, emberi kvalitásai, hanem céljai által is biztosíték számunkra, hogy nem kell megragadjunk az eddig elértek szintjén. Meglepő módon a szokottnál könnyebben ment a keresés, utólag visszanézve nem csoda: a Debreceni Zenei Támogatás Programnak hála komplett új anyaggal, forgatási tervekkel, stábbal és kommunikációs kampánnyal, mondhatni egész jó kilátásokkal álltunk a jelöltek elé. Szűcs Attila lett a zenekar legfiatalabb tagja, ezt persze tehetségének, szorgalmának és annak köszönheti, hogy hasonlóan komolyan veszi a zenélést, mindannak ellenére, hogy tudjuk: a rétegzenén belül is réteg, amit csinálunk.
A kislemez címválasztása nem kendőzi el a buddhizmus (és hinduizmus) iránti markáns szellemi érdeklődésem és lelki vonzalmam, de van persze pragmatikus, promóciós, brand/imázsépítő aspektusa is.
A Vijatiya szanszkritul, hindiül van, a heterogenitás, sokféleség, hibrid eredet, különbözőség, polimorfia jelentéstartományt
járja körül, többnyire a rokon nyelvekben is. Azon túl, hogy a zenekar a diverzitás és a sokszínűség híve és kedvelője, azért választottam ezt a címet, mert a dalok sokféle műfaját, eredetét, többarcúságát, formáját jól átöleli. A legrégibb dal majdnem tíz éves, a legfrissebb kettő. Vannak klasszikusabb szerkezetűek és elborultabb, koncepciózusabb tételek. Szubjektívebbek és absztraktabbak. Komolyabbak és (ön)ironikusak. Mindezeken túl pedig tele van zenei és szövegi „intertextusokkal” a lemez. A dalok közti viszonyrendszert az összeválogatásukon túl nem valami narratívát körvonalazó sorrendre tett kísérlettel, hanem egy intro és outro adta keretezéssel próbáltam meg finomítani. A trackek sorrendje pusztán zenei megfontolásból fakad tehát. A kislemez építkezése így inkább mozaikos, vagy ahogy egy címben is olvasható: rizomatikus.
Mikor először végighallgattam az albumot, azt éreztem, hogy ez az öt teljesen hibrid indíttatású és korú szerzemény valamiféle morfogenetikus mezőben egyetlen dalt alkot. Éreztem egyfajta lüktetést, ami azonban nem zenekari hangszerelést és nem rockzenei metódust kívánt. Így indult el az Intro kozmikusabb lélegzetvételű, éteribb tónusú szintetizátora két hangon, melyet egy arpeggiós díszítés dinamizált.
A loopok prozódikus sorokkal igyekeznek tágítani a szövegek értelmezési horizontját,
interpretálni a címet és kommentálni a vallásos-filozófiai réteg megképzését. A dal befejezése azonban a disszonanciát applikálva azt üzeni: íme, megvolt a reveláció, most jön azonban még az önmunka, be kell járni az utat, az esetleges megvilágosodás pillanatnyi lehet csupán, utána sok még a meló. Az út lesz a lényeg. A dalok így beleolvadnak az intro nagy egészébe, felismerhetőek maradtak ugyan, de valamiféle szelídség, egyféle dichotómiamentesség lengte be őket. Harmónia állt be, de kirajzolódott egy ív is. Az egyes trackeknek sikerült a jelszerűségből a nyomszerűségbe visszatalálni, hogy tovább fokozzam a filozófiai felhangot.
A Roses egy művészfilmes noir hangulattal, többtételes dalszerkezettel a banda komplexebb, epikusabb kompozíciói között lobbant lángra, sejttetve, hogy az anno Pale Redeemerrel megkezdett komolyabb hangvételű vonulat is folytatódik. Ránézésre szerelmi vagy öngyötrő történet. Végigvonul benne azonban egy megkettőződés-játék, szövegileg és a vokálban, sőt a klipben is. Szerettem volna egy kicsit művészkedősebb klipet, amihez összekarolunk egy alkotótárssal és összehozzuk 1-2 nap alatt. Ehhez bizonyult azóta sokszorosan jó választásnak Szabó Bence barátom, aki azelőtt nem sokkal a zenekar portréfotózását végezte a DV Stúdióban.
A dal születése egy konkrét érzelmi-hangulati szituációban a verzével indult, ami azonban rögvest elburjánzott,
és egy nagyobb univerzummá nőtte ki magát. Az összeállt demóra másnap még írtam egy riffet, és már pakoltuk is össze a srácokkal. Mivel kevesen vagyunk, így szűkösebb az eszköztárunk is, ez azonban nem feltétlenül baj: szeretjük, hogy a basszusgitár így a szokottnál kardinálisabb szerepet képvisel számos dalunkban.
Az EP második legrégebbi dala, a Jam nem árul zsákbamacskát: úgy született, hogy jameltünk, melynek során arról énekelgettem, kiabáltam rá. Nos, úgy maradt. Hozza a klasszikusabb, bulis Gate69-hévet és az öniróniát. Hamar a koncertek egyik törzseleme, tulajdonképpen az egyik közönségkedvenc lett, avagy ideje volt kiadni, nem tartogathattuk tovább a fiókban.
Klip téren se gondoltuk túl: egy laza playthrough, kézműves-mosolygós.
Érdekes, hogy bár a lemezhez készült videók közül kettőben is szimbolikus öngyilkosságot követek el (a szövegek, azt hiszem, bőven egyértelműsítik ezek áttételességét), a zenekarról és a Vijatiyáról is az az általános visszajelzés, hogy pozitív, feltöltő érzést szerzünk a közönségnek. Ezt egyáltalán nem bánjuk.
A stoner-vonalas Eternal Return a lemez első előfutára lett, egy különleges szöveges klippel. A velős, prototipikus riff, a jól húzó verzék, a fülbemászó refrének, és a szerintünk izgalmas instrumentális betét miatt esett rá a választás. Mivel maga a szöveg is a mesterséges intelligenciáról (AI) folyó diskurzusra reagál, gondoltuk érdekes lenne megfejelni egy AI-t alkalmazó klippel.
Se technofóbok, se technomessianiszták nem vagyunk, nyitottsággal szeretünk reagálni a világ dolgaira,
a kíváncsiság és együttérzés vezérel, ez ars poetica, és talán általánosságban is a legtermékenyebb attitűd az alkotáshoz. A klipet a Kill Monday Managementen keresztül Gerő András (aka Hex az Auraleakből) csinálta a Midjourney generálta képekből. A képekhez a dalszöveg, a zene, a hívószavak és az ezekből kinyert promptok szolgáltak alapul. Azért a zenekar designjáért továbbra is élő személyek felelnek, Kókai Barnabás (a TSO-ból, gombás cicánk életre keltője) és Májinka Emese (elfolyó szemünk kivitelezője) munkái köszönnek vissza a social mediában és a leendő merch cuccokon is.
A Hey Mama majdnem tíz éves, az egyik legelső dal, amit valaha írtam. Olyan régen játsszuk, hogy szintén a műsor egyik csigolyájává lett. Gondoltuk, ha a Jam elfér itt, akkor helyet kaphat a Hey Mama is.
Ugyanaz a vonal, ugyanazok a minőségek: veretős-bólogatós, humoros-szarkasztikus.
Ez, ennyi idő után, már a poszt-irónia stádiuma. De nem tudjuk, és nem is akarjuk levakarni magunkról. A klipjét én csináltam egy telefonnal és egy piros leddel. Hát, a célnak megfelel, jó értelemben paraszt. Egyébként egész vállalható lett. De nagyon hallatszik, hogy régen vettük fel: az egyedüli dal, ahol zavaróan gépi a dob. A többinél vodka-szódával elmegy. Meglepően jó reakciókat kap egyébként, nem bántuk meg, hogy rákerült a Vijatiyára.
A Rhizomorph-ot egy kegyetlen másnapos lejövőn írtam. Szerencsére akkor egyszer volt olyanom, azóta soha többé nem volt esélye se kialakulnia ilyen helyzetnek. Egy napig kínlódtam, ebben a szenvedős-önsajnálós életepizódban dúdolgattam fel a dal fragmentumait a telefon hangrögzítőjére, írosgattam a sorokat a telefon jegyzetébe. A következő napon annyi erőm volt, hogy hidratáljak, egyek egy kicsit, meg összerakjak egy demót. Elküldtem a srácoknak, akik eleinte nehezen értették mit akar a dal, de aztán pár napra rá küldtem egy énekkel kiegészített verziót, amit követően rögvest nekiláttunk és igen sokáig gyúrtuk.
Talán a legnehezebb dalunk, de kétségkívül az egyik legsikerültebb.
Egyértelmű volt, hogy mielőbb fel kell vegyük, majd aztán az is, hogy a legnagyobb költségvetésű klipet ez fogja kapni. Utóbbit a BN Pixels-es srácokkal csináltuk meg egy délelőtt alatt, akik annyira rápörögtek, hogy éjfélre meglett a final cut is. A dal több tételből áll, szétfeszíti a narratíva és a linearitás kereteit szövegileg és zeneileg egyaránt. Legjobb riffjeink közt sorjázhatjuk az ittenieket. Külön nagy öröm, egyféle kuriózum a basszusgitár-szóló, ami a lemez egyik legemlékezetesebb mozzanata szerintem, de valóban kiemelhetném a dobfutamokat, az éles váltások nehézségét, vagy épp a gitár egyszerű atmoszférateremtő, baljós működését. Mégis, találó és érdekes húzásunknak vélem: a dal, így a lemez végkicsengése nem nyomasztó vagy negatív.
Az Intróval rokon világba torkollik az anyag, körbeér. Ám az Outróban az úton szerzett tapasztalatok után már egy módosult, megváltozott állapot és paradigma formájában fejeződhet ki a kissé – korántsem véletlenül – teátrális befejezés. Az 5/4-es téma az Eternal Return betétjének basszustémáját fordítja át grandiózus-experimentális leköszönéssé, egészen reményteli hangoltságot eredményezve. Elektronikus, ambient, poszt-valami, picit filmzenés is talán. Ezt már azonban nem kellet túlhúzni. Letisztultság, a kevesebb több alapon építkezik a dal, többszörös nekilódulással áttöri a falat és egyszerűbb mondandóval hangsúlyozza az egyéni tapasztalás értékét, fontosságát, súlyát a mindenféle bölcsességek, jeligék felett. A Vijatiya dalait élőben április 25-én mutatjuk be a Deeprecen 29. felvonásának keretében, nyáron pedig további megállókra kerül sor.
Gate69, Vijatiya (EP), 2025.
Borítókép, fotók: Szabó Bence
