Luca Guadagnino érzéki filmje hanyag eleganciával sérti a mainstream mozik jónéhány ábrázolási tabuját, miközben egy szórakoztató, szexi és eredeti kalandot mutat be, ami minden ízében méltó William S. Burroughshoz, még akkor is, ha közel sem működik minden eleme.
Guadagnino új filmjében a karakterek előszeretettel beszélgetnek arról, hogy ki tekinthető queernek, illetve egyáltalán mit jelent ez a fogalom. Ezek a párbeszédek megejtően felszínesek, viszont épp ezáltal mutatnak rá arra, hogy a queer egyáltalán nem könnyen címkézhető identitás. Hiszen amikor igenre és nemre próbáljuk egyszerűsíteni, akkor csak azt érjük el, hogy látjuk, mennyire sérülékenyek a benne rejlő pozíciók. A queer azért is vált kulcsfogalommá a huszadik század legvégén, mert
olyan alapvető dichotómiákat kérdőjelezett meg, mint az addig támadhatatlannak számító férfi–nő szembeállítás.
A gender-performativitás fogalomkészletét felhasználva a queer képes volt megmutatni, hogy az identitások mennyire sérülékenyek, mennyire kötődnek a társadalmi rítusokhoz. Ehhez kapcsolódóan az új queer-film – többek között Gregg Araki vagy Gus Van Sant munkásságát említve – kihívta azokat az ábrázolási kliséket, amelyek korábban tabusították, egyszerűsítették az LMBTQ-karakterek filmbéli megjelenését.
Az irányzat céljait egyértelműen magáénak valló
Luca Guadagnino munkásságában a szexualitás, azon belül is a queerség időről időre hangsúlyosan jelenik meg.
A rendező karrierje elején a Melissa P. és az I Am Love foglalkozott a témával, majd jött az elmúlt időszakban a Szólíts a neveden, a Csontok meg minden (Bones & All) és a Challengers, amelyekben ismét nagy szerepet kaptak a queer megközelítések. A Szólíts a neveden direkt módon foglalkozott a kérdéssel, a másik két film értelmezése pedig megengedte ezeket az olvasatokat. A Queer ismét a közvetlenséget választotta, és látszólagos felszínessége ellenére sokat tett hozzá a fogalommal kapcsolatos diskurzushoz.
A történet során Burroughs alteregóját, William Lee-t (Daniel Craig) követjük, aki csúcsentellektüelként Mexikóban kutat kalandok után, ugyanis hazájában nem talált menedéket. Egy ideig minden éjszakára új partnert keres, majd találkozik Eugene Allertonnal (Drew Starkey), aki teljesen hatalmába keríti. Kettejük között furcsa viszony alakul ki, amely végül egy dél-amerikai túrában csúcsosodik ki. Egyre nagyobb kérdés viszont, hogy meddig tartható fenn egy olyan viszony, amiből teljességgel hiányzik az őszinte kimondás gesztusa.
A film legszembetűnőbb jellemzője, hogy Guadagnino nem elsősorban a szöveg szintjén szerette volna adaptálni Burroughs világát
(bár a cselekmény emlékeztet az azonos című alapműre), sokkal inkább megközelítésében, attidűdjében próbálta megidézni az ellenkulturális ikont, ennélfogva a Queerben nagyon sok az asszociáció, a gondolati játék. Ráadásul vizuális szempontból meglepő módon ehhez a filmhez a Barbie és a Szegény párák világa áll a legközelebb. Nagyon sok a festményszerű totál és az épített helyszín, amelyek között Daniel Craig karaktere úgy járkál, mint egy játékbaba (a film vége felé Guadagnino konkrétan is leleplezi a díszlet konstruáltságát).
Emellett fontos szerzői eszköz a humor. A karakterek nem veszik igazán komolyan magukat, önfeledten játszanak a filmbéli identitásmátrixban. A legjellemzőbb figura ilyen szempontból Jason Schwartzman alakításában Joe, Lee barátja, aki széles gesztusaival és elmés riposztjaival egészíti ki a főszereplőt. De a gyeplőt igazán az utolsó harmadban engedi el a rendező, amikor
a főhős egy olyan növény után kutat, amivel kitanulható a hipnózis művészete.
Az út során pedig találkozik Dr. Cotterrel, akit a felismerhetetlenre maszkírozott Lesley Manville játszik a paródia oldalán még éppen innen maradva (férjeként az argentin rendező, Lisandro Alonso tűnik fel, de például David Lowery is szerepet kapott a műben). A nő bevezeti az ayahuasca világába Lee-t és Allertont, miközben furcsa lajhárok jelennek meg, emberi szívek tűnnek fel és lufiként robbannak szét. Ez a szakasz már tényleg csak a szimbolizmus szempontjából érdekes, és nem rendelkezik konkrét lélektani tartalommal, ha csak azt nem számítjuk, hogy Guadagnino meglehetősen mesterkélten vizualizálja a két test összefonódását.
Összességében is azt gondolom, hogy ez a film nagyon nehezen találja majd meg a közönségét, ám ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy rossz lenne. Csupán nagyon mást vár a nézőtől, mint amit manapság a legtöbb film. Sőt, még kritikai szempontból sem választhatjuk ugyanazokat az elemzési kereteket Guadagnino munkájához, mint amiket leggyakrabban alkalmazunk. Ez a film ugyanis nem aprólékosan építi a karakterek lélektanát,
nem keresi mindenhol a motivációt, Guadagnino inkább érzéseket, benyomásokat akar közvetíteni.
Illetve, általánosságban sem a verbalitás, a párbeszédek szintjén foglalkozik a queerség fogalmával, hanem a képek és a film makroszerkezete mentén. Fontos lesz például a korábban említett ábrázolási konvenciók megsértése. Rögtön a mozi elején van például egy olyan explicit szexjelenet, ami még a manapság feljebb tolt ingerküszöbön is bőven túllépne a legtöbb filmben. És az is egyértelmű, hogy Guadagnino a queerség azon értelmezését erősíti, ami szerint ez a fenomén nem egy konkrét dolgot jelent, hanem mindent, ami más, ami kikezdi a legkézenfekvőbb dichotómiákat. Ha pedig ez így van, akkor ennek filmes megjelenítése sem lehet szabálykövető.
Amennyiben valaki egy szerelmi történet lélektanilag megalapozott verziójára kíváncsi, az sokkal inkább a tavalyi Challengersben találja meg a számításait – ami persze nem azt jelenti, hogy az itteni kapcsolati dinamika ne lenne izgalmas. A korábban említett Gregg Araki egyik korai filmjében, a Totally Fucked Up-ban például nagyon erősen jelent meg, hogy a queer kapcsolatokban mekkora problémát okozhat az őszinteség hiánya, az előítéletek belsővé tétele. Itt is ezt látjuk,
Lee életében talán először képes őszintén közeledni valakihez, Alderton viszont erre egyáltalán nem hajlandó,
csak sodródik, a klasszikus kallódó fiatal archetípusa lesz. Egyúttal persze az is igaz, hogy a film a két karakter közötti hatalmi viszonyokat igen nagyvonalúan tárgyalja, pedig ez megmutathatná a fenti érem másik oldalát.
A Queer közel sem tökéletes mozi, ezzel együtt egy rendkívül izgalmas darab, ami
sokkal szabadabb és formabontóbb, mint szinte bármi, amit manapság a mainstream film kitermel.
Luca Gudagninóra még mindig érdemes figyelni.
Queer, 2024. Rendezte: Luca Guadagnino. William S. Burroughs novellájából írta: Justin Kuritzkes. Szereplők: Daniel Craig, Drew Starkey, Jason Schwartzmann, Henrique Zaga, Lesley Manville, Lisandro Alonso, David Lowery. Forgalmazza: Mozinet
A Queer a Magyar Filmadatbázison.
