„Kezdetben volt az Ige. A logosz. Az információ.” – szólal meg Emma Bakonyi Csilla alakításában a Pinceszínházban megtekinthető MI vagyok első perceiben. De miféle teremtéstörténet kezdetéről is van szó? Mert a szűk másfél órás előadásban ez értelmezhető a világ létrejöttének mítosza mellett a mesterséges intelligencia és Emma történetének kiindulási pontjaként is.
Székely Csaba legújabb drámája, melyet maga a szerző rendezett, mind a három értelmezési lehetőséget magában foglalja: az erősen szövegcentrikus monodráma egyaránt filozofikus elmélkedés a létegészről, kortárs társadalmi problémafelvetések sorozata a mesterséges intelligencia kapcsán és közben
egy szerethető, a szó nemes értelmében véve hétköznapi történet.
A színpadkép közepén egy piros kanapé áll, előtte szőnyeg, a teret kétoldalt egy-egy spanyolfal keretezi, a háttérben egy vetítővászon látható. Ebbe a szimmetrikus, letisztult térbe lép be a szőke loknis, világos szemű, tetőtől talpig szűk, fehér nadrágkosztümöt viselő Emma. Ha generálni szeretnénk az ideális külsőt, valószínűleg hasonló lenne a végeredmény.
Emma mesélni kezd a lányának, Szofinak – az előadás innentől kezdve pedig az anya énelbeszélésének aktusa, melyben a láthatatlan Szofi helyét mi, a nézők foglaljuk el. A történet kezdetén Emma,
a huszonöt évesen szinglivé lett egyetemi oktató belevág a Tinder-randik világába.
De hamar kiábrándul, miután az álprofilok mögötti férfiak még őt utasítják vissza azzal, hogy ők inkább női nőt keresnek. Nem tudnak mit kezdeni egy olyan nő eszével, aki a legújabb technikai vívmányok kultúrára gyakorolt hatásait kutatja, amikor épp nem verseket ír. A szép és okos Emma ezután Athénba utazik, ahol az Olümposz lábánál megismeri Leónidaszt, a hátrányos helyzetű gyerekeket tanító, romantikus költő férfit, akivel a közösen eltöltött éjszakájuk gyümölcse lesz Szofi.
Emma élete egy valóra vált leányálommá kerekedik, Leo a hír hallatára Magyarországra költözik, feleségül veszi őt, és így élnek szerelemben, boldogságban, tizennyolc éven át. Ám egy váratlan motorbaleset véget vet a tündérmesének:
nemcsak Leo veszti életét, de Szofi is megszüntet minden kapcsolatot az anyjával,
miután Emma csak a temetést követően értesíti őt a tragédiáról, abból a megfontolásból, hogy a külföldön tartózkodó lány addig is tudjon az egyetemi felvételijére összpontosítani. Azt követően, hogy egyetemi állásából is elbocsátják, az elmagányosodott, kiüresedett szívű Emma végül enged a kísértésnek, és a mesterséges intelligencia nyújtotta társaságban keres vigaszt.
A tragikus történet nincs híján a humornak: Székely Csaba ismét megtalálta az egyensúlyt, az elmés poénok nem veszik el a megható vagy megrázó élmények élét, azok a jelenetek pedig igazán kifinomult írói munkára vallanak, amikor a két ellentétesnek is mondható hatás szimultán éri el a nézőt. Ilyen például az is, ahogy
a kissé hollywoodi szerelmi egymásra találás kellő iróniával fűszerezve hangzik el.
Megmelegedik a nézői szív, de ki ne kacagna fel, amikor az istenek hegylábánál feltűnő túlromantizált félisten Leónidasz néven mutatkozik be, vagy amikor a mindenét elvesztett özvegy sírva idézi fel emlékeit, például ahogy Leo azt válaszolja az kislányuknak, hogy nem, nem fogadták örökbe, mert még senki nem jelentkezett a hirdetésükre. Ez persze nemcsak az írói érdem, hanem Cári Tibor zenei munkája is – a motivikusan visszatérő zongoradallam finoman támogatja a történések érzelmi telítettségét –, nem beszélve Bakonyi Csilla kimagasló színészi teljesítményéről.
A színésznő precíz munkája az, ami színpadon megvalósítja a dráma jó arányérzékű ritmusát és tempóját. A hirtelen jelenetváltások sokszor nemcsak egészen más érzelmi hangoltságot jelentenek, de különböző helyszínre, országokba, lakásokba, közösségi terekbe is átvezetnek minket, nem beszélve a számos karakterről. Bakonyi Csilla nem kizárólag Emmaként mesél, a jelen idejűvé váló történetekben megeleveníti például a randipartnerét, a férjét, a szüleit és a gyermekét is. A velük való interakciók során úgy folytat önmagával párbeszédet, hogy
az eltérő szereplőknek valódi jellemet formál, hangszínt, testtartást, és mindeközben Emmaként sem felejt el létezni a színpadon.
De nemcsak a határozott és jól kivitelezett váltások tartják ébren a nézői figyelmet, hanem a jelenetek éppen megfelelő időtartama is. Se nem túl hosszúak, se nem kurták, Bakonyi Csilla épp addig marad bennük, amíg hatni képes. Az említett emlékfelidézős jelenetben például a könnyes átélés merészen hosszú, de egy perccel sem több annál, hogysem a néző már elfáradna. A színésznő, amint érzi a jelenet csúcsát, kilép a helyzetből, hogy egy egészen más dinamikájú történést játsszon el.
Habár a játékstílus nagyrészt realisztikus és természetes, mégsem válik unalmassá. A rendkívül energikus színpadi jelenléttől szuggesztíven hat a színésznő testbeszéde, illetve azért
egy-két motivikusan visszatérő ponton mégis megtörik a valószerű ábrázolás.
Nüansznyi mozzanatokról van szó, mégis üdítően hat például a kendők finom játéka, ahogy a kék, a sárga és a piros kendők Emma különböző élethelyzeteihez igazodva váltakoznak, finom mozgásuk lehet egy gyermek, erotikus légkör vagy akár az illúzió jele is. De ilyen ismétlődő stilizálás a kézfejnek a beszéd ritmusát követő finom mozgása is néhány olyan helyzetben, ahol a mesterséges intelligencia kérdésköre által felvetett problémákról gondolkodunk.
Ezek a felmerülő kérdések sokszor az MI-t tágabb kontextusban, csak a gondolkodás kiindulópontjaként értelmezik. Például az, hogy mi az öntudat, egy önmagában is minden embert érintő és feltehetően foglalkoztató téma. Ez a működésünket alapjaiban meghatározó, de ismeretlen, mérhetetlen és láthatatlan valami segít nekünk komplex kognitív műveleteket végrehajtani, az akaratunkat érvényesíteni, sőt, egyáltalán azt lehetővé tenni, hogy szándékunk, akaratunk legyen.
A teremtéstörténet, és így a transzcendens nemcsak az előadás első mondataiban, hanem újra és újra témává válik a MI vagyokban.
Ennek talán a legszebb és egyben legelgondolkodtatóbb jelenete a prágai rabbiról szóló történet, aki a sárból gyúrt gólem szájába adta Isten kimondhatatlan nevét, és így az ember alkotta lény életre kelt, hogy segítse a helyieket. Ám egyszer, amikor a rabbi a pihenés szent napján, szombaton is a gólem szájában hagyta az Úr nevét, a szörny hatalmas erejével pusztítani kezdett. Hogy miért, és miért épp akkor, nem lényeges a tanulság szempontjából, mert a konzekvencia éppen ez:
kiszámíthatatlan következményekkel jár, ha az ember olyat alkot, aminek működését már ő maga sem látja át pontosan.
A mítosz nem csupán a mesterséges intelligenciára vonatkoztatható, egyértelmű áthallásai és Fuchs Máté esztétikus videós illusztrálása miatt is megragadja a nézői tudatot. A háttérben látható kivetítőn olykor az elhangzó jelenetek konkrét vizuális kísérete látható, ahogy a gólem történeténél is, de – szerencsére – gyakoribb, hogy csak hangulatot idéző mozgóképeket látunk: egy partot mosó tenger, a redőny résein átszűrődve játszó fény, egy elmosódott női alak a Margit-hídon. Szerencsére, hiszen így egyrészt Bakonyi Csilla játékáé marad a főszerep, másrészt a nézői fantázia kiteljesedhet, miközben csak finom, atmoszférikus támogatást kap a vásznon.
De a mesterséges intelligencia kapcsán a mindannyiunkat érintő, nagyon is gyakorlati problémákat is tárgyalja a MI vagyok. Különösen izgalmasak ebből a szempontból azok a jelenetek, amelyekben Emma az MI-vel társalog. A munkájából adódóan különösen érdekelt özvegy
jól megfogalmazott kérdéseire az MI által adott válaszokat Székely Csaba valóban a mesterséges intelligenciával íratta meg.
Így kissé óvatosságra intően hat az arra irányuló párbeszéd, hogy van-e a mesterséges intelligenciának öntudata? Hiszen bár elsőre kézenfekvőnek tűnik, hogy nincs, viszont arra, hogy ha lenne, elárulná-e, a válasz már inkább az, hogy ez attól függ, a helyzet illeszkedik-e az MI céljaihoz. Az meg már egyenesen rémisztő, amikor konkrét példákat hallunk arra, hogy az USA, Kína és Oroszország milyen nem etikus célokra, milyen nem az állampolgárok érdekeit szolgáló módokon alkalmazza a mesterséges intelligenciát.
A MI vagyok egy mindnyájunk életét súlyosan befolyásolni látszó témát állít színpadra, ám teszi ezt szájbarágás és démonizálás nélkül. Okosan fogalmaz meg intő példákat és felmerülő egzisztenciális kérdéseket. De a provokatív kimondás nem billen át értékítéletbe, csupán szembesít: mindannyiunk felelőssége, hogy korunkban, ahol az információ a legértékesebb valuta,
miképp használjuk a mesterséges intelligenciát, vagy épp engedjük neki, hogy az használjon bennünket.
Mindez pedig egy érzelmekkel telített, emberi történetbe ágyazva, ízléses szcenikai keretben kerüli ki a didaktikusságot.
MI vagyok. Írta és rendezte: Székely Csaba. Játssza: Bakonyi Csilla. Pinceszínház, 2025. március 25.
Fotók: Szabó Réka
