Horváth Florencia versei már Hiátus (Kalligram, 2025) című kötetének megjelenése előtt testet ölthettek a szélesebb közönség előtt. Karádi Gergő dalszerző-énekes-gitárossal immáron másfél éve lépnek fel egy olyan műsorral, amely a színház, a performansz és az élő akusztikus koncert jegyeit egyaránt magán viseli.
A színpadon csupán két szék, egy parfümökkel körberakott fésülködőtükör, egy fésű, egy fehér virágos hajpánt és egy olló. A ruházatban kizárólag fekete és fehér színek, néhány átöltözés a különböző szerepkörök előtt. Közben a szereplők folyamatos mozgásban vannak a színpadon, négy mikrofonállást váltogatnak a történeti helyzeteknek megfelelően. Karádi gitárral, hol karcosan, erőteljesen, hol finom romantikával, lágyan, érzelmesen énekel. Horváth szikáran, határozottan, de néha már-már cserfesen, felszabadultan mondja a szöveget. Olyan együttállásban vannak a színpadon, amelyben a hagyományosan férfihoz és nőhöz kötött princípiumok szinte átvándorolnak egymásba, néha helyet is cserélnek. Egymásra jól rezonáló kivezető csatornák, de leginkább talán
egymás alakváltói, átlényegítői, a másik élményeinek átvevői.
Egy anya elvesztése és az anya hiánya az elsődleges téma, miközben Horváth és Karádi az előadás utáni beszélgetésekben is elmondják, hogy ez a tapasztalat az alkotásukban most már csupán szervezőerő, koncepció, egyikük sem terápiás folyamatként élte meg az alkotást. Volt azonban egy gyújtópont, hajtóerő. „Vagyunk mi, egypáran, az eleve magukra hagyottak, az eleve hiába / küzdők” (Sorköz) – indul az est Horváth soraival és Karádi énekével, a hasonló gyászokkal rendelkezők feltételezett közösségéről.
De a hiány helyére érkező erőről is szó van, ahogy erre már ez az első dallá interpretált vers is rámutat:
„nem sejtik, mennyit vettek el és egyszerre / mennyit adtak távozásukkal”.
Egy, az előadásuk által kirajzolt kérdéskör, hogy érdemes-e okokat, magyarázatokat keresnünk, illetve létezhet-e sorsszerűség. És ha igen, akkor a tragikus történések mennyiben feldolgozhatóak és értelmezhetőek. Ha pedig már megtörtént az a mindent átíró fordulat, attól kezdve egy állandó, azt feledtető és felülíró küzdelemben lesz-e részünk. „Anyám a vízszint alján / lebeg, cafatokra fut szét a teste. Egy élet óta ismerem, / megtanultam beszélni és nem beszélni róla. Egyik sem jó, / egyik sem elkerülhető, egyik sem elkerülhetetlen.” (Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok) Bármennyire is tűnnek helyenként lecsupaszítottnak, lezártnak Horváth versei, mégis sokak számára átélhető helyzeteket, kérdéseket érintenek:
hogyan beszélhetünk arról, aki vagy ami már nincs?
Beszélni márpedig muszáj róla, mert úgy érezzük, hogy általa vagyunk megfoghatóak, meghatározhatóak.
Folyamatosan kapjuk a támpontokat az előadás alatt, amelyek közelebb visznek a múltbéli, az előadások utáni beszélgetésekben elmondottak alapján személyes történeteikhez, miközben a két alkotónak mégis
sikerül az egész produkciót olyan sejtelmessé, titokzatossá tennie, hogy velük együtt élhetjük át azt a kétségek közötti ingázást,
feszítő bizonytalanságot, amelyet a téma elkerülhetetlenül magával hoz. Nagy hatással voltak rám azok az írói megoldások, amelyeket Horváth nagyszerűen működtet: szövegeiben a hús-vér valóságot, hétköznapiságot, a zsigeri dühöt és számonkérést, kétségbeesést, szinte észrevétlenül íveli át valami klasszikusan líraiba, szimbolikusba, már-már pátoszosba: „Reggelente anyám hóval fedi be a földeket. A vonatablakból szeretem / nézni legjobban, úton hazafelé, otthonról el, inkább becsukom a szemem. / Úgy szórja a pelyheket, mint aki tudja, ez az egyetlen lehetősége üzenni.” (Csúszásgátló)
Természeti képek, a természet végtelenségében való elmerülés víziói vadromantikus gesztusokként kapnak helyet az előadásban, ugyanakkor olyan kézikamerával felvett videót is látunk, amely a hétköznapi valósághoz visz közelebb. A színpadon látható két kisfilm közül az egyik kamerája Karádit követi, aki határozott léptekkel elindul egy panelház felé, és mint kiderül, a tizenhárom éve nem látott anyja lakásához tart. Előttünk a vásznon feliratos film forog, a feliratok egyes szám első személyben közvetítik az épület felé haladó fiú gondolatait.
„Csak a lépcsőig jutottam” – olvassuk a feliratot Karádi kisfilmjében –, és felvetődhet bennünk a kérdés, hogy kell-e egyáltalán tovább.
Az alkotók problémafelvetései közül az egyik legerősebbnek azt éreztem, hogy
megpendítik azt a meglehetősen ingoványos témát, hogy kell-e törekednünk a velünk történtek teljes megértésére,
futnunk a magyarázatok után, kell-e okokat keresnünk kapaszkodók gyanánt. Kell-e folyamatosan gyászolni és a hiányokat szemrevételezni. Persze óhatatlanul is ezt tesszük, próbálunk mindennek értelmet adni. Az előadás egy pontján Karádi kezében egy táblával jön vissza a terembe – direkt megszakítva Horváth monológját –, s a táblára matematikai képlet formájában teszi fel a kérdést, hogy Horváth személyisége édesanyjának elvesztésével és a talán abból következő versírásból születik-e meg: „ANYA2 + VERS2 = FLORENCIA2”. És persze az eredmény nem egyértelmű, a változók szabadon behelyettesíthetők.
„Ha a téma választ szerzőt, mi értelme írni, és mondd, az költészet-e, / anyám, ha naphosszat bámulom az eget és próbállak felfedezni benne, / hátha kirajzolódik alakod, arcvonásaid mása, hátha bebizonyosodik, / hogy van a végtelen kékség mögött egy, az itteninél könnyedebb hely.” (Hátha kirajzolódik)
Az előadás szereplői próbálnak értelmet találni a velük történtekben,
miközben kapcsolódást is keresnek ahhoz, aki ugyan kézzelfogható támogatást már nem tud nekik adni, de mégis, mintha mindenben ott lenne, minden lépésüket figyelné, összeköttetést igyekezne velük teremteni. Florencia verseiben a földi létezés az éterien elfolyóval, a szilárd a cseppfolyóssal, a megfogható az elillanóval folyamatosan összeérésre vár, hogy a versek beszélője ne maradjon magára az ég és föld közötti hullámzásban. „Megtaposott földeken lépdelek, nem lehet rajtuk nyomot hagyni, / többet nem bírnának el. Pedig már csak ez maradt, higanyként, / csontként, gyökérként érintkezni a talajjal, ez a mese vége, / ez az egyetlen jutalom. (…) [M]ondd el, anyám, milyen az, / amikor békében ér össze a kettő, amikor úgy találkozunk, hogy / te nem vagy a föld alatt, és engem nem visz tovább a víz.” (Betűk, utána sár)
Horváth Florencia és Karádi Gergő estjének elvitathatatlan érdeme az a bátorság, melynek köszönhetően mindketten olyan
tárgyilagos őszinteséggel számolnak be az életük alakulását mélyen befolyásoló történésekről,
hogy ezzel más, hasonló veszteséget átélt emberekhez is eljuthatnak, megnyithatják és segíthetik őket saját fájdalmaik feldolgozásában. Elérhetővé tették magukat a megéléseikkel együtt, és így partnereivé válhatnak annak, aki jelenleg is hasonló problémákkal küzd, de még nem lát rá igazán azokra, ezért szavakba sem tudja önteni a tapasztalatot. Az előadás végéhez közeledve Horváth az „Álmomban anyám saját testéről vágja le a húst” (Amit örököltem) kezdetű versének előadása közben saját, fekete színű ruhadarabjait vágja le magáról, a veszteséget, az anyával való azonosulást, és a múltjától való függetlenedést egyaránt jelezve ezzel. Aztán villódzó fények és földmorajlásszerű hangeffektek között
Karádival együtt pakolják el a függönyök mögé az összes színpadi kelléket, mintha egy múltbéli miliőt zárnának el egy fiókba,
most már mind maguk, mind a közönség tekintete elől.
Horváth Florencia és Karádi Gergő alkotása ezidáig 12 alkalommal volt látható a Három Holló színpadán, időnként előadás utáni beszélgetésekkel kiegészülve, többek között Kemény Zsófi, Szabó T. Anna költők és keresztes zoltán pszichiáter részvételével.
Az előadás legközelebb április 28-án 19 órakor lesz látható a Három Hollóban. Az alkotók vendége ezúttal Sallai László dalszerző-énekes-gitáros (Galaxisok, Platon Karataev, Felső Tízezer), a moderátor pedig Deák Dóra lesz.
(A cikk Horváth Florencia a Kalligram Kiadó gondozásában 2025-ben megjelent Hiátus című kötetét használja az idézetekhez, az előadásban azonban némely vers átdolgozott formában hangzik el.)
A borítófotót Antal Csenge készítette.
