A Kamaszok a felszínen moralizáló dráma egy gyilkosság anatómiájáról, ám a felkavaró ügy csak apropó arra, hogy négy egysnittes mozaik epizódot nézve rádöbbenjünk: mérhetetlenül keveset tudunk magunkról, egymásról és közös életünk offline és online teréről. És a rossz hír az, hogy a legjobb akaratunk ellenére is védtelenek vagyunk.
Pedig már önmagában csak az expozíciót szolgáltató esetről és az azt (részben) kiváltó jelenségről is önálló sorozatot lehetne készíteni. Ehelyett
a Kamaszok az ehhez hasonló produkcióktól eltérően már az első részben kiteszi a pisztolyt az asztalra, majd el is süti.
A Miller családra reggel hatkor rárúgják az ajtót, majd beviszik a mind küllemét, mind viselkedését tekintve átlagos Jamie-t az őrsre. A megalapozott vád: gyilkosság. A 13 éves fiú tagad, a szülők sokkban, miközben a rend őrei abszurd személytelenséggel görgetik előre a megszokott bürokratikus protokollt. Végül kiderül az, amit a filmek legtöbbször a befejezésre tartogatnak: a vád igaz, Jamie hét késszúrással végzett egyik iskolatársával.
Nemcsak a felütés tartalma, hanem annak formája is rendhagyó, már ha a konvencionális streaming szériákat vesszük alapul.
A kimondhatatlan a vágás nélküli formanyelv révén körvonalazódik,
a kamera mindig egy-egy szereplővel utazik, majd elhagyva az eddigi célszemélyt más-más karakterek és terek után néz. Láthatatlan szemlélőként bolyongunk A-ból B-be, hogy a kihallgató szobában szemünk elé táruljon a helyzet profán valósága. A nyitány egyrészt bejáratja a formát, másrészt a tulajdonképpeni kontextust biztosítja, viszont a „tárgyalás” csak ezután jön, nem a szó szoros, hanem szerkezeti értelmében. Először az iskola, aztán a szociális intézet, majd dupla keretezéssel a családi ház zárja a cselekményt, melyeket kisebb (pár nap) és nagyobb (hónapok) bizonytalansággal teli hézagok tagolnak. Ugyan a részek megszakítás nélküli folyamként, valós időben láttatják az eseményeket, az időugrások a nagy egész kontextusában töredékekké zsugorítják a sűrűn szőtt négy órát.
Az egysnittes elv magában hordozza azt is, hogy lesznek „üresjáratok”, amikor a kiszemelt szereplő éppen úton vagy egyik helyiségből a másikba: eközben „nem történik semmi”, mely üresség más produkcióknál legtöbbször a vágóasztalon végzi. Ezzel áll szemben a meglehetősen hosszú időszakokat átugró, kihagyásos eljárásmód: az itt és most egy-egy óráját annak teljességében követjük, mégis arányaiban, a négy epizód által felölelt intervallumhoz képest (13 hónap) nagyon keveset látunk. Ez az ambivalencia adja a Kamaszok esszenciáját: szigorúan lehatárolt keretben, kontinuitásában mutat sokat, miközben
az ügy egészét tekintve csak kulcspontokba kapaszkodva fog keveset.
Hisz nem is annyira a konkrét eset primer felszíne érdekli, hanem sokkal inkább átfogó tematikákból (és ezáltal terekből) szemezgetve fogalmaz meg kínzóan aktuális kérdéseket, melyekre már csak azért sem ad válaszokat, mert vagy nincsenek, vagy annyira tökéletlenek, egyediek, esetiek és illékonyak, hogy felesleges explicit kimondani, szájba rágni őket. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a Kamaszok felületes lenne, sőt, ez az attitűd teszi lehetővé, hogy diskurzusok százai induljanak útjukra, melyek a jelenség alulreprezentáltságára és a téma égető érvényességére irányítják a figyelmet. Arra, hogy hogyan jut el egy teljesen átlagos srác odáig, hogy számára is megmagyarázhatatlan módon kioltja egy ember életét.
Az expozíció után ehhez biztosítanak mankókat a fennmaradó epizódok: az iskola, a pszichológus és a család. Az első pillér keretében
közelebb kerülünk ahhoz a közeghez, melyben a gyerekek hétköznapjaik túlnyomó többségét töltik.
Az infrastrukturális körülmények ránézésre adottak (azért ez itthon nem minden intézményről mondható el), viszont az egyéb, leginkább emberi vonatkozásban értelmezhető aspektusok már kevésbé. A tanárok nagy részének fogalma sincs arról, hogy mit kellene kezdeni a diákokkal („Ezek a gyerekek kibaszott lehetetlenek. Mit tehetnék?”), miért képtelenek figyelni, viselkedni, rendesen megírni a dolgozatokat és készíteni a házi feladatokat. Ugyanígy a diákoknak nincs hozzáférésük a tanárok valóságához, hogy miért reagálnak úgy, ahogy, miért menekülnek a filmvetítés kellemes menedéke mögé, vagy miért olyan feszültek attól, hogy irreleváns, unalmas és hasztalan dolgokat kell tanítaniuk. Mindez még csak az iskola falai közé ragadt közös célt kapargatja, ám
valójában két párhuzamos világ próbálja mindennapos küzdelmek mellett elviselni egymást.
És mivel nincs (vagy alig van) közös metszet, az olyan jelenségek, mint a 80-20 szabály, az Andrew Tate-i „ideológia” (mátrix), vagy az emojik, en bloc az online kommunikáció többértelműsége (vörös pirula mozgalom stb.), de az ezeknél jóval triviálisabb tapasztalatok is rejtve maradnak, így a kölcsönös megértés puszta lehetősége is elillan.
A pszichológus szobája már egy fokkal bensőségesebb tér, amiben viszont szintén megvan a mesterséges jelleg, mégis egy szakember ül az asztal másik végén, aki képes komplex háttérváltozók felismerésére. Ám az ő munkájának is megvannak a korlátai, ő sem tud igazán közel kerülni az igazsághoz, hisz akár a személyiség, úgy az ahhoz tartozó virtualizálódó életünk (perszónánk) is többszörösen komplikált, kibogozhatatlan háló. Majd jön a teljesen szokványos család, mely ugyan teljesíti az elvárt feltételeket (legyen számítógép, fülhallgató stb.),
a szülők próbálják elhagyni a kapott, rossz mintákat, mégsincs esélyük érdemben kapcsolódni a gyerekükhöz.
Minden formai bravúrja, autentikus színészi alakítása és érzékeny problémafelvetése mellett a Kamaszok leginkább fojtogató aspektusa az, hogy bármely szerepet (tanár, szülő, diák, pszichológus, rendőr stb.) is igyekszünk – akár példásan – betölteni, igazán a számos változó közül csak egy kisebb-nagyobb elem (porszem) lehetünk. Eszköztelenek vagyunk, és ha mindent jól csinálunk, a pozitív végkifejlet akkor sem garantált.
A három társadalmi pillér helyzetről-helyzetre arra hívja fel a figyelmet, hogy az általunk elképzelt kontroll és hatás köszönőviszonyban sincs tétova képzeteinkkel. Szülőként az óvodától kezdve fokozatosan szűkül a ráhatás, tanárként alig van tér és lehetőség a mélyebb kapcsolódásra, de a szakembereknek is végesek a lehetőségeik. A folyamat végén pedig ottmarad a gyerek (ebbe a létbe regresszál a Stephen Graham által alakított apa a záróképen) egyedül, reflektálatlanul, azokkal a halmozott ingerekkel, szorongásokkal, énképzavarokkal, kételyekkel és kérdésekkel, melyek egy részével nem tud mit kezdeni, míg a többire egyedül keresi a választ.
Mégis, a küzdelem – és ezzel az ilyen „kérdező” sorozatok létrejötte – közel sem hiábavaló.
El kell fogadnunk gyarlóságunkat, kontrollvesztett státuszunkat, ez viszont nem ment fel minket a tenni akarás alól. Meg kell próbálni: lehet, hogy a folyamatban kódolva van a bukás, vagy az adott lánc pozitív/negatív kimenetele elsősorban nem rajtunk múlik, de abból kell kiindulnunk, hogy akár rajtunk is múlhatott volna. Nincsenek, és nem is lesznek kész válaszaink, de a keresésük, szüntelen kutatásuk tesz minket emberré.
A Kamaszokba ugyan becsúszik egy-két didaktikus gesztus (főleg az utolsó epizódban), formai bravúrja,
autentikus színészi teljesítményei, tartalmi rétegzettsége és leginkább közvetített attitűdjének érvényessége tagadhatatlan.
Nem biztos, hogy az ilyen alkotások feltétlenül közelebb visznek minket a kollektív ügyeink megoldásához, de az igen, hogy az általuk generált diskurzusokból megtudhatunk valamit magunkról és egymásról. A várt külső-belső változás pedig ilyen társadalmi vitákból fakad.
Kamaszok (Adolescence), 2025. Rendezte: Philip Barantini. Írta: Stephen Graham, Jack Thorne. Szereplők: Owen Cooper, Stephen Graham, Ashley Walters, Faye Marsay, Christine Tremarco, Amelie Pease, Erin Doherty. Forgalmazza: Netflix
A Kamaszok a Magyar Filmadatbázison.
