Kezemben egy Hellel ülök fel a négyeshatosra. Néhány megálló után meglátom Kiss Dávidot, aki szintén a Margóra igyekszik, versírásban zavarom meg, amikor megszólítom. Ő már a hídfőnél leszáll, én csak a szigetnél, és elképzelem, hogy milyen jó lenne, ha minden oda igyekvő utas a fesztiválra menne. Ez sajnos nincs így, de a helyszínre érkezve így is megörülök, hogy milyen sokan vannak.
A nagyszínpadhoz már le sem tudok ülni, vagyunk sokan, akiknek csak állóhely jut. Az Írók papír nélkül fantázianevet viselő eseményen vagyunk: a házigazda Kovács András Péter (KAP), a meghívott szerzők pedig történeteket mesélnek el, de szigorúan papír nélkül, mindezzel kilépve a komfortzónájukból. Karafiáth Orsolya kezd. Az ő előadása a legcsapongóbb, beszél sok mindenről: arról, hogy a látszat ellenére egy trauma miatt nehéz számára kiállni a közönség elé és beszélni az írásművészetről, sok olyan tapasztalata volt, hogy a hallgatóságban semmi nem maradt meg abból, amiről beszélt.
Van szó az irodalmi közegről és arról, hogy csak látszat, hogy az írók szeretik egymást.
Végezetül néhány anekdotát hallunk arról, hogy Karafiáthnak milyen élményei voltak az olvasóival. A közönség nevet. A fellépő szerzők között KAP beszél, ő és a fellépők is igyekeznek egy standupra hajazó hangot megütni.
Marton Krisztián következik. Ő azt meséli el, milyen nehéz lakáshoz jutni Budapesten, még akkor is, ha az embernek van egy nagymamai házból származó öröksége. A lakásra vágyó Krisztián elé akadályok gördülnek, kiderül, hogy az ingatlan, amire szemet vetett, nem is földszinti, hanem félszuterén, az eladás napján az ára ötmillióval emelkedik, és ráadásul ázik is. Krisztián elmondja, hogy az örökséget végül államkötvényekbe fektette, történetébe pedig gyakran fűz mellékszálakat a legromantikusabb szerelmi vallomásról, amit valaha kapott („Amikor rád nézek, mosolyog a lelkem és feláll rád a farkam.”), és a dohányzásról való leszokás nehézségeiről is, illetve arról, hogy milyen érzés harmincötnek lenni. Simon Márton jön, ő a gyerekkori félelmeiről beszél. A nézők között ott van felesége és alig egyéves lánya, aki, mint kiderül, ma tette meg az első lépéseit.
Simon Márton kamaszkorában annyira félt a lányoktól, hogy József Attila-verseskötettel csajozott.
Volt, hogy nem is beszélt a kiszemeltjével, hanem csak odanyújtotta neki a kötetet, benne egy bejelölt szerelmes verssel. Elmondása szerint ez a technika egyszer be is vált.
Írt egy listát arról, hogy gyerekkorában mitől félt. Ezen többek között szerepel az atombomba, a Loch Ness-i szörny (nem érti, hogy hogyan félhetett ettől falusi gyerekként), és az, hogy 2000-ben véget ér a világ. Kiemelt helyet kaptak a listán a vámpírok is, épp a spontán öngyulladás után. Az előadása végén elhangzik tőle az egész nap számomra magasan kedvenc mondata:
kisgyerekkorában éveken keresztül félt attól, hogy éjjel nincs elég sötét.
Gyakran fel is ébredt az éjszaka közepén, és az ablaknál állva figyelte az apró jeleket, amelyek a világ szerkezetének elromlására, az éjszakai sötét világosabbá válására utalnak. Azzal zárja az előadást, hogy azt kívánja, a szülei bárcsak leültek volna vele tíz perc erejéig, hogy beszéljenek vele a félelmeiről, szerinte ez nagyon sok mindent megoldott volna, bár – mint megjegyzi – ha ez megtörténik, akkor valószínűleg nem lenne költő. Simon Márton a sztoriját egy ígérettel zárja: tudja, hogy szülőként nagyon sok mindent el lehet rontani, és biztos nagyon sok mindent el is fog, de abban biztos, hogy erre a tízperces beszélgetésre ő sort fog keríteni. Dragomán György az utolsó fellépő, és ez nem is véletlen. KAP elmondja, hogy a szervezés során
minden résztvevőben felmerült, hogy bármelyik helyen szívesen következik a sorrendben, csak ne Dragomán után jöjjön,
mert ő biztos nagyon jó lesz. Az ő története egy medvekarom köré épül. Megismerjük az édesapját, aki egy hegymászó túráról hozta neki az említett karmot, és a városszerte verekedéseiről híres nagyapját is, akiről az ifjú Dragomán azt hazudta osztálytársainak, hogy medvékkel edz. Egy koreai utazásról és két go játszmáról is szó esik.
A következő eseményig, ahol Nádas Péter lép fel annak apropóján, hogy a Párhuzamos történetek idén lett 20 éves, van még fél órám. Nagyon éhes vagyok, muszáj megennem egy sült krumplit. Közben több ismerősömmel is találkozom, jólesik, hogy a tavalyi évhez képest mennyivel komfortosabban érzem itt magam, mennyivel több az ismerős. Nádas Péter mellett a meghívott vendég Csordás Gábor, a Jelenkor volt igazgatója és a Párhuzamos történetek szerkesztője. Beszélgetésüket Gyárfás Dorka moderálja. A szó egyből az 1500 oldalas, monumentális regényre terelődik. A felvetett kérdésre (elbeszéli-e a teljes huszadik századot a regény)
Nádas azt válaszolja, a huszadik századot nem lehet megírni.
A századnak egyébként sincsen jelentősége, jelentősége csak eseményeknek van. A növekvő népességszámmal a pokol szintje, a gonoszság is emelkedett, mindez a második világháborúban kulminált. Nádas szerint az, hogy valaki ebbe a tragédiába születik, később is meghatározza írói és emberi perspektíváit, attitűdjeit.
Arra a kérdésre, hogy milyen elképzelései, vázlatai, tervei vannak egy regényre, az író azt válaszolja, hogy a regényírás munkafolyamatában nem szálazható szét az elképzelés, a tervezés, a koncepció, a poétikai megvalósítás – az egész egyetlenegy folyamat. Thomas Mannhoz hasonlóan (hangsúlyozza, hogy a szerzőt nem kell mellé állítani) ő sem tudja előre, egy adott mű milyen hosszú lesz,
általában egy novellát ül le írni, egy ilyen kezdeményezésből született a Párhuzamos történetek is.
Folyton próbálta rövidíteni, de az anyag egyszerűen megkövetelte ezt a hosszt. Szó esik az Emlékiratok könyvéről is, amit tizenegy évig írt. A testes regényben egyetlen idegen szó sem jelenik meg, ez tudatos írói döntés. Nádas beszél arról is, hogy a könyvet olvasva direkt nem találunk konkrét információkat a huszadik század második felének közéleti, politikai, történelmi eseményeiről, mert a kor diktatúrában élő embere is meg volt fosztva a lehetőségtől, hogy információt, tudást szerezzen. „Nem akarok visszaélni mások korlátaival” – hangzik el a szerzőtől.
Rohanok, hogy benézzek Horváth Florencia első könyvének, a Hiátusnak a bemutatójára is.
A szerzővel Tóth Ramóna Mirtill, a könyv szerkesztője beszélget, a színpadon ott ül velük Karádi Gergő is, gitárral a kezében, aki Horváth elmondása szerint több, mint a versek megzenésítője, inkább interpretációként gondolnak a dalokra. A bemutatón is hallhatunk közülük néhányat, de olvas fel Horváth is. A szerző íráshoz való viszonyát Kertész Imre gondolkodásával tudná leginkább körülírni:
az írás az életére tör, de az írás maga az élete.
A klasszikus küldetéstudatban nem hisz, de úgy gondolja, mégis van abban valami sorsszerű, hogy karrierje során ennyiszer sikerült megtalálnia a jó utakat, lehetőségeket. Az irodalomnál nincs számára fontosabb. „Sikerültek a dolgok, mert egyszerűen úgy voltam vele, hogy nem lehet, hogy nem sikerül” – mondja. Elmondása szerint bár úgy látszódhat a közegben való jelenléte alapján, hogy az irodalom számára egyet jelent a pezsgéssel és pörgéssel, mégsem mindig érzi úgy, hogy az írás áldás lenne az életében – mintha két én viaskodna benne.
Tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál, 2. nap, Budapest, Kristály Színtér, 2025. április 5.
A borítófotót Pályi Zsófia készítette.
