Az Örkény Színház egyik nagy erénye, hogy teret enged, megvalósít és befogad olyan művészi törekvésű előadásokat, amelyeket a kőszínházi repertoárséma kivetne magából. Ugyan Ördög Tamás visszatérő (és -várt) direktor a Madách téri színházban, a Szerelem az első nagyszínpadi rendezése.
„Hanekének elmúlt a kora. És ez borzasztó” – állapítja meg Ördög a március 24-ei Szerelem közönségtalálkozóján. Michael Haneke jegyzi többek között A zongoratanárnő, a Funny Games és a 2012-ben a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjával jutalmazott Szerelem című alkotásokat. A német filmrendező mindenfajta mellékzöngét kiiktatva, kegyetlen közönnyel prezentálja az agressziót, az erőszakot, az ember elviselhetetlen kiszolgáltatottságának legelemibb pillanatait filmjeiben. Első látásra úgy vélhetjük, ez az élményanyag színpadra gyúrva rezonálhat az Ördög-rendezte Bergman-produkciókkal (Jelenetek a bábuk életéből; Suttogások és sikolyok), amelyek
az intimitás látszatával álcázzák a szereplők közötti mérhetetlen közönyt és meg nem értettséget.
A Szerelemnél ez éppen fordítva van. A steril térben, a néha érdeklődést tettető, de végső soron önmaguk apátiáján túllépni képtelen mellékszereplők és a nagyszínpadi közönség tekintetének kereszttüzében ott ez a házaspár, akik gyakorlatiasan, szikár és mindennapi dialógusokra szorítkozva egy kényszerszituáció krízisét ábrázolják, látszólag elfedve a lelkükben dúló érzelmi vihart. Az előadás tétje: lehet-e egy 400 fős nézőtéren intimitást elérni?
A filmbéli párizsi enteriőr helyett az üres színpadtér fogadja a nézőket, középen fehér lepellel takart használati tárgyak. Mintha egy álomszerűen nyomasztó, túlvilágról visszaidézett lakásbelsőben lennénk, amelyet egyaránt betölt a tisztaság (a Férfi és a Nő egymáshoz ragaszkodásának szimbóluma) és a steril élettelenség (amely a halálmotívumot behozva keretezi a történetet). Az Izsák Lili tervezte minimál díszlet voltaképpen egy kortalan–tértelen történet benyomását kelti.
Két élet közötti, átmeneti helyzete ez a lakásnak, amely nem az élet tere, hanem a betegségé és az azzal járó halálé.
A többi szereplő (még saját lányuk is) kiszorul belőle – ez egy eltakart, elfedett világ számukra, nem értik az újkeletű dinamikát, a betegség monotonitásának normalizálódását. Az átmenetiséget nemcsak a díszlet, hanem a világítástechnika is aláhúzza. Az erre az előadásra felszerelt rendszer úgy világítja meg a színpadot, hogy az valóban egy díszlet benyomását kelti, ahol a szereplők csupán átmeneti létezők. A hideg, fehér fény a karakterek, a történet kiteljesedése. A tompább, sárga fény ellenben a színészek mozgástere, ahol Gálffi László és a bénult karakterből szó szerint kilépő Pogány Judit érvényesül. Ez a megoldás a filmbéli vágásokat helyettesíti: a Haneke-mű rövid, akár félperces jeleneteinek ritmusát a mértani pontossággal dolgozó Monika Willi vágta (ő volt a Tár vágója is, amelyért Oscarra jelölték). A fragmentálás lélegzethez engedi a nézőt (és talán a színészeket is) azzal, hogy a tömény, sosem szűnő nyomasztás pár pillanatra megszakad.
Ugyan Ördög ezen rendezésének jellemzője a pátoszmentesség, a filmhez képest egy jóval intimebb, meghittebb viszonyt ábrázol a házaspár között.
A semmiben, a csöndben, az érintetlenségben is ott munkál a törődés, a szeretet.
A Lány (Kiss-Végh Emőke) és a Tanítvány (Ficza István) hiába rekednek kívül ezen az (intim) szférán, őket is megrázza a tehetetlenség. Kiss-Végh megdermedése indítja és zárja a darabot: a szülei ragaszkodását kispadról szemlélő Lány a nézőkhöz hasonlóan belereked abba a transzparens állapotba, amelyben rálátunk a pusztulásra, és ahogy az passzivál bennünket. A filmben ezt a szerepet Isabelle Huppert tölti be, aki a hanekei univerzumban (úgy tűnik) szorosan kötődik a zongoratanárnő karakteréhez, míg a 2001-es filmben ő alakította a tanárnőt, most a „lánya” szerepét kapja.
Huppert profizmusához nehéz hozzáférkőzni, ám Kiss-Végh ügyesen és rokonszenvesen kísérletezik azzal, hogy (végre, az utolsó pillanatban) kapcsolatot teremtsen drasztikusan romló állapotú édesanyjával.
Haneke filmje ezzel szemben az abszolút procedurális, sallangmentes realitás.
A dramaturgában eszközölt apró változtatások árnyaltabbá teszik a szereplők közötti interakciókat. Ördögnek és a dramaturgként közreműködő Törley-Havas Sárának komplex feladata volt: nemcsak a tipikusan filmes megoldást, a vágást kellett átkódolni színpadi formanyelvre, hanem az egyébként is szikár szövegkönyvet is okosan kellett alkalmazni.
Ha összevetjük a film és a darab dialógusait, az eszközölt változtatások az Ördög-adaptáció javára írhatók. A nüansznyi eltérések a szavak és a szereplők között egy érzelmesebb, meghittebb házasságot sejtetnek. Ehhez természetesen hozzátartozik a médium sajátossága: míg a film lehet a hiperrealitás megtestesítője, a színház maga az intenzív valóság, a valóság intenzitása. Hanekénél Anne meg sem nyikkan, amikor kiesik a székből, úgy tesz, mintha mi sem történt volna; itt elengedhetetlen, hogy a Nő/Pogány Judit felsikoltson a megszégyenüléstől. Ahogy akkor is összeszorul a torkunk, amikor a félelemtől elmélyült hangon megtagadja a kórházi kezelést.
Az intonációk, a nézések hossza, az érintések közötti centiméterek olyan látványosak, hogy nem kerülhetik el a figyelmünket.
A film a betegséghez való adaptációt komplexebben kezeli. Georges habitusa a legradikálisabb mértékben apatikus, viszont az ő viszonylatában olyan jellemzők, vizualizációk is felmerülnek, amelyeket a darab szükségszerűen mellőz. Georges elképzeli, ahogy az ágyhoz kötött Anne a zongoránál ül és játszik, vagy hogy rémálmában tehetetlen és kiszolgáltatott felesége fojtogatja őt.
Nála érvényessé válik a gondolat, miszerint bizonyos szinten szörnyetegnek, kegyetlennek kell lenni a szerelemhez.
Elviselni az elviselhetetlent, hagyni magad átváltoztatni azért, mert az, akit szeretsz, átváltozott. A legvégső kegyelem pedig nem lehet más, csak kegyetlen.
A film egyik kulcsmondata Georges imázsához kötődik, amelyet a nő közöl a férjével: „Időnként egy szörnyeteg vagy, de néha kedves is tudsz lenni.” Ez a darabból nem véletlenül marad ki: a Gálffi által játszott Férfiban nincs meg az a fajta kíméletlenség, amely által egy „szörnyeteg” benyomását kelthetné. A következő szövegmódosítás (személyes kedvencem) is épp a Férfi érzékenységét, szenvedését illusztrálja: a filmben a Lány, Eva válik érzékennyé abban a szituációban, amikor Georges kéri őt:
„– Beszélhetnénk valami másról?
– Mégis miről?” – sírja Eva.
Az Ördög-verzióban azonban ez az érzelmi töltet a házaspár dimenzióját mélyíti. A Férfi kétségbeesetten, a semmiből kifakad:
„– Miért beszélünk erről állandóan?”
Mire a Nő a sírás határán:
„– Állandóan erről beszélek?”
Olyan meghitt, esendő, fájdalmas és szép pillanatok születnek meg a színpadon, amilyeneket talán más nem is adhatna nekünk, mint a Gálffi–Pogány páros. A színház és a darab felé mutatott alázatuk, az egymás iránti tisztelet és figyelem tökéletes megfelelője a házastársak sorsközösségének. A Férfi kimértsége, úriemberhez méltó viselkedése és helytállása mind membránként védik a kétségbeesett, végtelenül kimerült és szenvedő lelket.
Gálffi László finom, megfontolt érzékenységgel viszonyul ehhez a szenzitivitáshoz.
Manír nélkül, elemi valójában képes a mindennapi gyakorlatok közönyös procedúrájába ágyazva feltárni az eleven sérülékenységet.
Ördögék remekül tapogatják le azt a helyzetet, hogyan lehet magyar közegbe ágyazni azt a kulturális sajátosságot, amelyet az Anne-t játszó Emmanuelle Riva alakja jelent. A francia új hullám egyik legelső darabja Alain Resnais Szerelmem, Hirosima című filmje, amelyben az emlékezés konstans lelkiismeret-furdalásában fuldokló hősnőjét Riva alakítja. Az életműnek különösen szomorú, ám felemelő keretét adja a 2012-es Szerelem, amelyben
ez a szenvedélyek konnotációjával bíró nőalak fokozatosan leépül, minden melodramatikus mellékzönge nélkül.
A megtestesítés aktusát Ördögék is meghagyták, csak a szerelmet/szenvedélyt szimbolizáló feleséghez az Örkény színpadán az azonnali, szavakkal is nehezen kifejezhető szeretetet társítjuk. Pogány Juditot ágyhoz kötve, kiszolgáltatott helyzetben látni önmagában véve is megrendítő. Az viszont, hogy a színésznő annyi melegséget és huncutságot képes beleplántálni a dermedtséget sejtető szituációba, még elviselhetetlenebbé, torokszorítóbbá teszi az esendőség és tehetetlenség horrorpillanatait.
A Dollár Papa Gyermekei produkcióinak naturalizmusa a színészvezetés mellett az előadás egyéb attribútumaira, így például a jelmezekre is kiterjed. A Szerelem két főhősét leszámítva a szereplők alulöltözötten, esetenként félmeztelenül térnek be ebbe az alkonyzónába. A szexualizáltság behozza a testiség újabb aspektusait az előadásba, mindemellett a modern világunk visszásságára is reflektál.
A modern társadalom intézményekbe száműzte a halált, képtelen vele szembesülni,
sőt, abnormálisnak titulálja azt, aki egyéb megküzdési és/vagy elfogadási módhoz folyamodik. Ördög rendezése éppen ez ellen tesz nyilatkozatot: a mi világunk az érthetetlen a folytonos disztingválással, a látszatempátiával. A bordélyházas hatást keltő, felszínességet hirdető kosztümök elidegenítik a közönséget, létrehozva azt a hatásdinamikát, amely magával a haldoklási rítussal kapcsolatban is jelentkezik.
A test ezen fokú kitettsége megrázó, taszító, megalázó. Nemcsak a beteg, hanem a szerettei is lebénulnak ebben a hosszan tartó haláltusában. Ez az érzés jár át bennünket is a nézőtéren, a székbe ragadunk, megdermedünk. A tény, hogy ez egy közel négyszáz fős teremben egyáltalán megtörténhet, önmagában véve is lenyűgöző.
Nem távozunk könnyű lélekkel, ám éppen saját valóságunkon könnyíthet a Szerelem.
Ha a szemünk elé tárul a titok, amelyet mindannyian közvetve vagy közvetlenül, múltban, jelenben vagy majd a későbbiekben átélünk, talán ez az élményanyag minden szenvedés és tehetetlenség ellenére adhat egyfajta feloldozásérzést. „Ne legyen bűntudatod. Az értelmetlen lenne” – adja az intelmet Pogány Judit. Ha csak ennyit viszünk magunkkal az estéből, már megkaptunk minden kincset.
Michael Haneke: Szerelem. Rendezte: Ördög Tamás. Dramaturg: Törley-Havas Sára. Játsszák: Pogány Judit, Gálffi László, Kiss-Végh Emőke, Vajda Milán, Ficza István, Bíró Kriszta, Terhes Sándor, Brezovszky Dániel, Kiss Nikolett. Örkény Színház. 2025. április 10.
Fotók: orkenyszinhaz.hu
