Nemrég jelent meg az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő brit előadó, Sam Fender harmadik albuma, mely a People Watching címet kapta. A rajta szereplő dalok mindegyike egyfajta egyvelege az indie-pop és a rock műfajának, más-más stílusjegyekkel kiegészülve, miközben rendkívül mély és sokunk számára ismerős témákat dolgoznak fel.
Napjaink egyik igazán szembetűnő tendenciája a zeneiparban, hogy az előadók nem mernek vagy éppen meg sem próbálnak kilépni a jól megszokott komfortzónájukból. Sorra kapjuk az akár többféle dimenzióban is egymásra kisebb-nagyobb mértékben hajazó produktumokat, miközben az eredeti, merészebb ötletek már kis túlzással fehér hollónak számítanak. Persze egy-egy ilyen próbálkozás mindig kétesélyes, hiszen vagy betalál, vagy nem, de amennyiben igen, akkor az adott előadó nagyot tud robbantani.
Sam Fender ékes példája annak, hogy egy előadó a sablonos fősodortól némileg eltávolodva is lehet sikeres.
A 2025 februárjában megjelent People Watching című albuma lényegében egy összefoglalója mindannak, amit a zenész képvisel. A rock és leginkább az indie-pop sajátos egyvelegeként hat a lemezen szereplő 11 dal, melyek pont emiatt sokkal inkább idegennek tűnhetnek első hallásra, mint az általunk legtöbbet hallgatott fősodorbeli előadók produktumai. Fender ráadásul a megszokott stílusától némileg eltérő elemeket is felhasznál, így folk jegyek és pszichedelikus hatások is fűszerezik az album hangzásvilágát.
Az egyedi stílus mellett a központi témát tekintve és a dalok hosszúságában is észrevehetünk szokatlan vonásokat. Az énekes-dalszerző ugyanis a hétköznapi emberek történeteibe, kapcsolataiba és mindennapi küzdelmeibe enged bepillantást, erre már az album és egyben a kezdő dal címe is utal, mindezt pedig nem fél akár 5-6 percen keresztül is kitartani. Napjainkban egy-egy dal legtöbbször 3 percnél is rövidebb, a lemez viszont ennél csak hosszabb számokat tartalmaz, mely már önmagában is rendhagyó. Ebből a szempontból is felvetődnek kérdések:
van-e még létjogosultsága egy olyan zeneszámnak, ami a megszokottnál kétszer hosszabb,
és nem unnak-e rá hallgatás közben egy-egy ilyen darabra a fiatalok? Annyi biztos, hogy Sam Fender igyekszik az alapvetően is egyedi műfaji kereteken átlépve elkerülni azt, hogy a hallgatóság félúton érdeklődését veszítse. Az album egészét tekintve persze könnyen felróhatjuk, hogy a dalok túlságosan hasonlóak egymáshoz, és miután mindet meghallgattuk, nehéz utólag néhányat elkülöníteni egymástól a hasonló tematika és hangzás miatt. Olyan, az egyénre vetített társadalmi jelenségek kerülnek viszont fókuszba, melyekkel rengetegen tudnak azonosulni, így ha odafigyelünk a szövegre, a dalok könnyen magukba tudnak szippantani.
A címadó szám kétségkívül a leginkább fülbemászó mind közül. A félperces intrót követően fokozatosan építkező dallam, valamint Sam Fender énekhangja és visszafogott, mégis érzelemdús előadásmódja együttesen a mai country irányvonalon mozgó előadókat idézik fel, mindezt a pop-rock jegyek teszik igazán nagybetűs zenei élménnyé. A társadalmi kirekesztettség témáját ragadja meg, méghozzá abban az értelemben, hogy csupán külső szemlélői vagyunk a körülöttünk zajló eseményeknek, és nem merünk, vagy nem akarunk azoknak igazán részesei lenni. A közösségi média miatt pedig egyre inkább előfordul, hogy vágyakozással tekintünk másokra, vágyunk arra a sikerre és boldogságra, mégsem teszünk semmit azért, hogy saját magunk tapasztalhassuk meg ezeket.
Legalább ennyire általános jelenség a múlton való folytonos töprengés, mely a Nostalgia’s Lie középpontjában áll.
A dal hangzásban – főként a gitár használatát tekintve – a ’90-es évek brit rockzenekarait és a britpop korszakát idézi, így olyan zenekarok juthatnak eszünkbe, mint a nemrég újraalakult Oasis vagy a Radiohead. A szöveg a múlt túlzott idealizálását járja körül, Sam Fender pedig felhívja a figyelmet arra, hogy mindez a jelen pillanatait torzítja el, és akadályozza, hogy a jövőbe tekintsünk. Bizonyos sorok, mint például az „It emptied my heart” és az „I’ll accept the path that lays before my eyes”, az önelfogadás és a továbblépés nehézségeit tükrözik, de ahogyan arra a refrén is ráerősít, nem szabad mindig a múlt virágokkal övezett útján és tölgyekkel teli völgyében járni, ennél sokkal fontosabb a jelen elfogadása.
A Chin up szintén erősen tükrözi a britpop hatását, különösen az Oasis Wonderwall című klasszikusára emlékeztető akusztikus hangszerelésével. Újabb egyedi húzásként a zárlatban felcsendülő vonós hangszerek adnak súlyt a dalnak, mely egyfajta univerzális mondanivalóval rendelkezik, hiszen egyaránt szól az egyén és a társadalom problémairól.
Fender a dalban saját környezetét idézi meg, különösen barátai küzdelmeit,
akik szegénységgel, munkanélküliséggel és drogproblémákkal voltak kénytelenek szembenézni, közvetlenül erre utal a „God, I hate cocaine” sor is. Az előadó szerint a dal azokról szól, akik nem kapnak megfelelő támogatást, emiatt pedig a társadalom peremére szorultak, ám nincs idejük önsajnálatra, hiszen a napról napra történő túlélésre kell koncentrálniuk. Sam Fender arra ösztönöz, hogy nézzünk szembe a nehézségekkel akkor is, amikor minden ellenünk dolgozik, hiszen van, aki nálunk sokkal reménytelenebb helyzetben van.
A lemez leghosszabb, több mint hatperces dala a Wild Long Lie, mely harmonizál a Nostalgia’s Lie mondanivalójával. A múlthoz ezer szállal való kötődés lehetetlen helyzetét tárja fel a szöveg, melynek „I think I need to leave this town / Before I go down” sorai az elvágyódás érzését keltik a hallgatóban, s közben itt is megjelenik a lemez második dalában már feltárt, idealizált múlt kérdése is. Hasonlóan introspektív jellegű a szintén 5 percnél hosszabb Rein me in, melyben egy régi kapcsolatot idéz meg Fender, mely saját bizonytalansága és az elköteleződéstől való félelem miatt nem tudott kiteljesedni, tehát itt is nagy szerepet játszik a lezáratlan múlt és a nosztalgia.
Az eddigiektől eltérően a dalban jazzes elemek is felbukkannak,
például élénk zongorajáték és háttérszaxofon hallható, amelyek különleges, álomszerű hangulatot kölcsönöznek a számnak, a hangzás pedig olyan zenekarok stílusát idézi, mint a The Cranberries vagy a korai R.E.M. Az előzőleg említett vonalat erősíti tematikájában még az Arm’s Length, mely a kapcsolatokban az elköteleződéstől való elzárkózást helyezi középpontba, ezzel a témával pedig tökéletes kontrasztban áll az egyébként reménytelibb hatást keltő hangzás.
Sokkal inkább rendszerszintű problémákat tár fel a Crumbling Empire, ugyanis a munkásosztály problémáit és hanyatlását tárja elénk. Fender a dalban ugyanakkor saját családja történetét is megosztja, például édesanyja szülésznői hivatására és nevelőapja vasúti munkájának privatizálására is tesz utalást. A szövegben megjelenik a „synthetic hope” (mesterséges remény) kifejezés, amely a politikai ígéretek és a valóság közötti szakadékra utal, a súlyos mondanivalót pedig a gitár és dobok közötti összjáték fokozza. Ugyanerről beszélhetünk a Little Bit Closer esetében is, ami szintén visszanyúl Sam Fender gyermekkorához, hiszen vallásos neveltetését és az egyházhoz való viszonyát idézi fel, és a vallás, hit és szolidaritás témáit járja körül.
Merőben más hangot üt meg a TV Diner című dal, mely a hírnév árnyoldalait járja körül.
Fender szembesíti a hallgatót azzal a társadalmi elvárással, miszerint a művészeknek szenvedniük kell ahhoz, hogy hitelesen tudjanak alkotni. A dalszövegben a „You’ll sell me, you’ll kill me” sor önmagában utal a zeneipar kizsákmányoló természetére. Az énekes-dalszerző példaként említi Amy Winehouse esetét, akit a média és a közönség egyszerűen felemelt, majd lényegében el is dobott: „Like Winehouse, she was just a bairn / They love her now but bled her then”. A széleskörű mondanivaló mellett az önreflexió sem maradhat el, így Sam Fender arra a dilemmára is rávilágít, mely a hírneve és a munkásosztálybeli gyökerei között áll fenn. Ez a kettősség a dal egyik központi motívuma, melyet a minimalista hangszerelés tesz hangsúlyossá, Sam Fender fokozatosan növekvő terjedelmű énekhangja pedig kiválóan elősegíti a szöveg üzenetének célba érését.
A Something Heavy kétségkívül az egyik legkülönlegesebb dal a lemezen. A témáját tekintve olyan, mindenkire nagy hatást gyakorló jelenségeket vesz górcső alá, mint a COVID, illetve a drogfüggőség és az öngyilkosság is terítékre kerülnek. Hallgatás közben főként a ritmusnak köszönhetően olyan érzésünk támadhat, mintha futnánk valami felé vagy éppen valami elől, ennek a képzelt futásnak a tempója pedig egyre csak fokozódik.
A zene és a szöveg összjátéka egy katartikus befejezéssel kiegészülve emeli ki a dalt a többi közül,
így a végére jogosan érezhetjük azt, hogy bármilyen komoly problémát magunk mögött tudunk hagyni, és könnyen elérhetjük kitűzött céljainkat. A befejező dal, a Remember My Name egy valódi fekete bárány az eddigi számokat tekintve. A gitár helyett a fúvós hangszerek és az orgona kerül fókuszba, melyek együtt olyan hatást keltenek, mintha egy imát hallgatnánk. Sam Fender itt tudja leginkább megmutatni kivételes énektudását, s hangján keresztül egy további, az eddigiektől is tisztább és őszintébb oldalát. Az énekes nagyszüleinek történetét felidézve mesél az emlékek fontosságáról, ezzel pedig mindenkire érvényes üzenetté formál egy személyes élményt, egyúttal össze is foglalva mindazt, amit az albummal képviselni kíván.
Ahogyan az egyértelműen látható, a People Watching című album sok szempontból bátor próbálkozás Sam Fendertől. Nem fél ugyanis játszadozni a dalok hosszával, mély, mindannyiunk által kézzelfogható problémákat igyekszik tematizálni, illetve többféle zenei stílussal ötvözi a saját hangzásvilágát, mindezek egyvelege pedig egy meglepően hatásos és elgondolkodtató produktumot eredményez, melyre a mai zenei felhozatalban csak ritkán találhatunk példát.
Sam Fender: People Watching, Universal Music Operations Limited, 2025.
Borítókép és fotó: Sam Fender Facebook-oldala
