Az új évad legérzékenyebb epizódja múlt és jövő között képez hidat mind technológiai, mind narratív értelemben: a tovatűnő emlékeket először statikus fotók mesélik, ám az egyén által konstruált képek rétegeiből titkokkal terhelt valóság körvonalazódik.
Az emlékeket fejben narratívákba rendezzük, mely folyamat bizonyos eseményeket kihagy, elfelejt, jótékonyan elfed, tudatalattiba zár, másokat felerősít, megszépít, túlhangsúlyoz. Ezek a konstrukciók egyrészt arra szolgálnak, hogy életünk szerteágazó fonalai keretek között, egybefüggően elmesélhető történetté álljanak össze, másrészt retrospektív módon igazolja az egyén aktuális státuszát. Minden meghozott rossz és jó döntés, külső körülmény, véletlen és sorsszerű esemény magyarázza a jelent, azonban
a láncba rendezett események szükségszerűen hézagosak, idővel elhomályosulnak,
esetleg megváltoznak az adott történéshez való viszonyulás függvényében. Az emlékezés egyik, érzelmileg meglehetősen túltelített tárgya a szerelem, mely már a folyamat közben is – jellemzően szélsőségesen – torzítja valóságérzékelésünket, ám a sikertelen párkapcsolatok utólagos megítélése, ha lehet, még kevésbé megbízható. Nemcsak azért, mert mentális egészségünk megőrzése érdekében érdekünknek megfelelően próbáljuk hol szándékosan, hol ösztönösen torzítani a kudarchoz vezető utat, hanem mert percepciónkat beárnyékolja az érzelmi bevonódottság által formált, kezdetben rózsaszín, majd egyre szürkülő köd.
Nem ez az első eset, hogy Charlie Brookert az emlékezés megfoghatósága, technológia által láthatóvá váló aspektusai érdeklik: az Entire History of You-ban a szemünk által tapasztalt valóság rögzíthetővé, tárolhatóvá és kivetíthetővé válik, de az aktuális évad Bête Noire című részének főhőse gaslighting áldozatává válik úgy, hogy általa biztosnak vélt jelenségek akár valós időben is rácáfolnak valóságérzékelésére. Nem véletlen, hogy
a Eulogy-val a technológiai fejlődés emlékezést meghatározó sarokkövéhez, a fotográfiához nyúl,
melynek kétdimenziós meghatározottsága egy, az antológia védjegyévé váló, halántékra helyezhető chip segítségével felbonthatóvá válik. A dicshimnuszt és gyászbeszédet jelentő cím egyben az emlékezést stimuláló eszköz neve, melynek segítségével Phillip (Paul Giamatti) felidézi fiatal felnőttkori múltját, akkori barátnője halálának apropóján. A magányos férfi elmerül a fényképek világában, ám az emlékezést nehezíti az a tény, hogy a szakítás után minden meglévő képből kivágta Carol arcát. A három fotótöredék végül egyéb nyomokhoz vezet, hisz a kezdetben sikertelennek tűnő kísérlet egyben a reflexió aktusává válik: Phillip gondosan bedobozolt narratívája Carolról képről képre elbizonytalanodik, a fotók belső vizsgálata sorsokat befolyásoló titkokhoz vezet.
Bár a Fekete tükör felmutatott eszközei által kisebb-nagyobb mértékben mindig a jövőbe (vagy egy alternatív jelenbe) illesztette interperszonális szintre szállított történeteit, ezúttal a megálmodott technológia az emlékezés mentális folyamatának kiterjesztésévé válik. Amikor egy képre tekintünk, először annak elsődleges valósága, memóriánkba illesztett verziója tárul elénk, ám az aktív felidézés által a fotó elménkben kel életre, egyszersmind mélységet kap a kétdimenziós felület. A Eulogy ilyen értelemben nem tesz mást, mint magát a belső folyamatot vetíti ki: bejárhatóvá teszi az emlékezés terét, mely
a képi inger által látható, hallható, érzékelhető tapasztalatként újabb (emlék)nyomok feltárására ad lehetőséget.
Phillip a régvolt eseményeket, magasságokat és mélységeket saját értelmezése szerint meséli, azonban a direkt felidézés és az MI asszisztens (Patsy Ferran) kérdései a szembenézés aktusává (néhol már-már vallatássá) alakítják az egyre hevesebb érzelmekkel átitatott kutatást. Carol halála apropóján Philip megkapja az esélyt arra, hogy addigi jótékony felejtésekkel, egyoldalú magyarázatokkal, élethazugságokkal tarkított kapcsolatképét, a bukás okait és végső soron működésének gyarló mivoltát leleplezve rendezze újra múltjával ápolt ellentmondásos viszonyát. A költői kérdés az, hogy jobb-e saját, biztonságos elmekonstrukciónk csalfa bűvöletében élni, vagy a kényelmetlen igazság birtokában tükörbe nézni – azzal a kegyetlen tudattal, hogy már késő.
Ugyan itt a konkrét keretet egy kapcsolat adja, a sokszor high-tech sci-fit visszafogott, csendes drámára cserélő Eulogy üzenete univerzális: már nem mehetek vissza, már nem csinálhatom újra, hisz az élet könyörtelen folyama már elhaladt mellettem. És a legfojtogatóbb tényező az, hogy alternatív sorsok sokasága legtöbbször nem meghatározónak tűnő döntéseknél, feltűnő csomópontoknál dől el, hanem banális, jelentéktelennek tűnő apróságoknál. Viszonzatlan gesztusok, elmaradt pillanatok, lekésett találkozók, elharapott félmondatok, keresetlen szavak szervezik rongyos életünket, miközben azt mantrázzuk, hogy a sorsunk saját kezünkben van. És tényleg van úgy, hogy egy-egy ballépésünkért csak magunkat okolhatjuk, de más esetekben öntudatlanul sétálunk el a vágyott jövőnkhöz vezető út mellett.
Bár a hangsúlyt nagyrészt a képiség kapja, a Eulogy-ban hasonlóan fontos szerepet játszik a hang, mint a múltat felidéző aspektus.
Phillip először a technológia által térben kitágított vizuális emlékezésre fókuszál, ám kisvártatva nemcsak „látszanak”, hanem „megszólalnak” a feledésre ítélt fotók. Kezdetben a kép belső terének atmoszféráját árnyalják, majd a Carol lényéhez tartozó zene és az általa komponált cselló diszharmonikus melódiája teszi jelenlévővé a fiatal lány emlékét.
A darab a két főszereplő viszonyát rendezi eklektikus kompozícióba: párhuzamosan futó disszonáns dallamok versengenek egymással, melyekből időről-időre kiemelkednek a bensőségesség taktusai. A hangok sokszor egymásba ütköznek, kioltják egymást, de a központi téma folyamatosan ott lebeg a viaskodó vonások felett: a kapcsolat ugyan tragikus, de az emlékezetben ott lakik a szépség, melyet tovább mélyít a végső fordulat.
A Eulogy valóban egyszerre dicshimnusz és gyászbeszéd egy viharosan véget ért kapcsolat felett,
melynek igazságát a fátum fura fintora retrospektíve láthatóvá teszi Phillip számára. Az antológia egyik legcsendesebb, de mind gondolatában, mind szervezésében komplex része Paul Giamatti Téli szünethez hasonló árnyalt játékával válhatott a hetedik évad gyöngyszemévé: egyszerű emberek egyszerű sorstragédiájává, melyben felelőtlenül elszórt fecnik döntenek életünkről.
Fekete tükör (Black Mirror) – 7. évad, 4. rész: Eulogy. Rendezte: Christopher Barrett, Luke Taylor. Írta: Charlie Brooker, Ella Road. Szereplők: Paul Giamatti, Patsy Ferran. Forgalmazza: Netflix
A Fekete tükör: Eulogy a Magyar Filmadatbázison.
