Májusban jelent meg a hazai alternatív rockzene éllovasának számító Platon Karataev legújabb, Napkötöző című lemeze. Az együttes által pár éve megkezdett újszerű irányvonal nemcsak folytatódik, de újabb szintre is emelkedik, miközben a zenekar szorosan épít mindarra, ami ezidáig is zenéjük gerincét adta.
Már a 2016-os megalakulása óta kiemelt és különleges helyet foglal el a magyar alternatív rockzenében a Platon Karataev. A főként posztrock és folk elemekkel dolgozó, Lev Tolsztoj egyik karakterének nevét viselő zenekar stílusában és irányvonalában persze több váltáson is átesett az elmúlt évek során, de
népszerűségük egyre csak nő, ráadásul nemcsak hazai, hanem nemzetközi vonatkozásban is.
2022-es Partért kiáltó című lemezük főként a szöveg szintjén adott okot komolyabb figyelemre, hiszen minden azon szereplő dal magyar nyelvű volt, mindez pedig nagy váltásnak számított, hiszen korábbi dalaik – például a 2020-as Atoms című lemez esetében, mellyel igazán berobbantak a köztudatba – angol szöveggel jelentek meg.
Az idén májusban kiadott Napkötöző a Partért kiáltóval megkezdett tendenciát igyekszik folytatni, mind a szöveg, mind a tematika és zenei elemek szempontjából. Ugyanakkor mégsem egyszerű folytatásról beszélhetünk – nemcsak továbbviszi, de több dimenziót érintve meg is újítja az elődje által kitaposott ösvényt, és egy minden tekintetben érett, a legutóbbi lemeznél is kiforrottabb produktumnak bizonyul. Az új album címadó dalát tavaly kiadták, így már akkor szembesülhettünk az imént felvázolt iránnyal, melynek mégis szerves részét képezik a Platon Karataev saját identitását adó vonások.
A szöveg továbbra is magában hordozza a letisztultság és a komplexitás kettősségét.
A rövid, nyers, végletekig lecsupaszított sorok között helyet kapnak a kereszténységgel, vallási élettel kapcsolatos fogalmak és szimbólumok, melyek fokozatosan építik a mondanivaló összetettségét.
A dalok elején könnyen homályos lehet, hogy mit is jelentenek az egyes versszakok, de ahogy telik az idő, egyre tisztul a kép, míg végül arcon csap a valóság. Alapvetően is nagy erőssége volt az énekes, Balla Gergely szövegeinek, hogy nemcsak kiegészítik a zenét, hanem önmagukban is más dimenziót nyitnak meg a hallgatóság előtt. A Napkötöző esetében határozottan fókuszba kerül a sorok gondolkodtató funkciója, mely a címadó dal zárásában is kiválóan tetten érhető: „ahogy felül van, az úgy van alul / szemembe Nap-helyet égve gyalul / kvazárok üvöltik hangtalanul / ahogy felül van, az úgy van alul / szentek szentje / fentek lentje / lentek fentje / szentek szentje”.
Visszatérő szimbólum a Nap,
mely szó szerint összeköti az albumon szereplő, meglehetősen eltérő, egymáshoz mégis szorosan kapcsolódó témákat középpontba állító számokat. A Napkötöző című dal pontosan a tematizált égitest és a fény központi szerepét idézi fel. Az Odaér és a Három idő a tér és idő kategóriáival játszanak, és mindkét esetben a saját magunk által ténylegesen vagy spirituális, lelki szinten megtett út témáját boncolgatják. Utóbbi szám záró soraiban ezek a dimenziók össze is fonódnak: „nyitva a Nap-kapu / oldja szakadt sarum / izzik a talpam, a szám / nyelvem a Nap küllői közé teszem / nyelvem a szent dadogás / a Napnak, a Holdnak / a lába kinőtt / átlépik a három időt”.
Az Ezen a hegyen szintén az érzelmi és fizikai küzdésről szól, a Kövül leginkább azt hivatott hangsúlyozni, hogy a test és a lélek kettőse nem is igazán választható szét. Az záró dalok esetében egy konkrét folyamat, de leginkább egymásból következő kérdések láncolata tárul fel: ha elértük a célunkat, mi következik azután? Véget ér-e a küzdelem, vagy a végletekig folyik tovább? Mi történik akkor, ha a csúcsra felérve azzal szembesülünk, hogy egy még magasabb hegyet kell megmásznunk, vagy egyszerűen a sikertől megrészegülve visszazuhanunk a mélybe, és így vagy úgy, de kezdhetjük az egészet elölről?
A felvázolt kérdéseken való töprengést a dalok hossza maximálisan lehetővé teszi,
ugyanis többnyire négy-öt percesek, mégsem tűnnek fölöslegesen elnyújtottnak. Ehhez nagyban hozzájárul a szöveg ereje, illetve a dalok dinamikája is. A Napkötöző mellett a Kövül és a Fényre zárt esetében a legszembetűnőbb a fokozatos építkezés, melynek legfőbb eszközei a dobok. A dobjáték változatossága és az abban rejlő kreativitás kiaknázására való törekvés ugyanis a lemez egészének fontos eleme, mely minden dalt kellően izgalmassá tesz, és segít elkerülni a kiszámíthatóság veszélyét.
A Kövül dinamikáját tekintve érdekes, hogy előbb az ének és a basszusgitár intenzitása kezd egyre emelkedni, majd erre egy-egy ponton rácsatlakozik a dob és a gitár, az utolsó fél percben pedig mindezek egy igazán katartikus fináléban egyesülnek és teljesednek ki. Ugyanez megy végbe a Fényre zárt esetében, ám dobok helyett inkább a gitár adja annak gerincét, míg a Stigma zárásában egy sokkal élesebb, meglepőbb szintlépés figyelhető meg. Az énekre sem lehet panasz, ugyanis a kórusszerű hatás – akárcsak a zenekar korábbi szerzeményeinek esetében – itt is kiválóan elegyedik a szöveggel és a hangszerekkel. Többször előfordul, hogy Balla Gergely hangja rendkívül hatásos fúzióba lép a gitár hangzásával vagy a dobjátékkal, és emiatt válik a legtöbb dal nemcsak egy-egy jobban sikerült alkotássá a magyar alternatív zene egyre szélesedő palettáján, hanem igazi, maradandó zenei élménnyé.
Első benyomásra könnyedén felróható lehetne, hogy a lemez kissé önismétlő,
de egy igazán aprólékos, értő hallgatás után egyértelműen kirajzolódik a rendszer, melybe a dalok illeszkednek. Tematikában, hangzásban és szövegben sok példát találhatunk átfedésekre vagy akár azonos megoldásokra, de a Napkötöző című lemez ezeket az elemeket minden dalnál másképp alkalmazza. Mindig akad egy csavar, egy újítás vagy egy apró gondolat, mely más-más irányba viszi el a hallgatóságot, ezzel egyszerre különülnek el és fonódnak össze az album számai. Mindez pedig azt is lehetővé teszi, hogy egyénenként kissé eltérő élmény legyen a hallottak megélése.
A Platon Karataev esetében ugyanis rendkívül nagy hangsúly van az átélésen. Egyáltalán nem arról van szó, hogy teljesen semmitmondó, futószalagon gyártott produktumokkal bombáznak minket, mely egyben a mai magyar zeneipar egyik legégetőbb problémája és tendenciája is egyben. Helyette
egy valóban mély, komoly értékkel bíró alkotással van dolgunk,
melyet nem árt emészteni – és esetenként kicsit hagyni leülepedni – ahhoz, hogy igazán élvezhessük. 2022-es nagy dobásuk után tehát a tárgyalt albummal nem pusztán ismételten megugrotta, hanem meg is emelte az amúgysem alacsonynak mondható lécet a Platon Karataev. Egy minden tekintetben érett és komplex terméket tettek le az asztalra, mely egyértelműen a zenekar eddigi csúcsteljesítményének tekinthető, és alapos okot ad arra, hogy kíváncsian várjuk, mivel rukkolnak elő legközelebb, és hogyan tudják tovább emelni a tétet.
Platon Karataev: Napkötöző, 2025.
Borítókép és fotó: a zenekar Facebook-oldala
