Idén ünnepli 10. évfordulóját a Blurryface, a Tyler Joseph és Josh Dun alkotta Twenty One Pilots negyedik albuma, ami kétségkívül az egyik legmeghatározóbb lemez a zenekar történetében. Nemcsak azért, mert ez hozta meg számukra a világhírnevet és a 3 Grammy jelölést, amelyből el is nyerték a Legjobb pop duó előadó címet, hanem mert ez a lemez indította el az öt albumon átívelő történetet, melynek utolsó része idén szeptemberben fog megjelenni Breach címmel.
A történet mentális betegségekkel, belső démonokkal való küzdelemről szól egy fiktív univerzumban, amely különböző karakterekkel, saját történelemmel és hitrendszerrel bír. Jóllehet, a lemez megjelenésekor a történet még nem volt részleteiben kidolgozva (ez ugyanis a 2018-as Trench albumon valósult meg), már az első installációból megismerhetjük a történet antagonistáját,
Blurryface karakterét, aki Tyler belső démonait, félelmeit, szorongásait és bizonytalanságait jeleníti meg.
Többrétű és nehezen definiálható, van benne valami bizonytalan, leírhatatlan. Ezt az összetettséget ábrázolja az albumborító is, az eltérő minták Blurryface különböző oldalait ábrázolják. Ezeknek a bizonytalanságoknak egy része az előző lemezük váratlan sikeréből és az ebből eredő nyomásból fakad, épp ezért a Blurryface több dala is a zenei karrier, kreativitás és az autentikusság kérdésével foglalkozik, hogy mit is jelent sikeres zenésznek lenni. Az már csak a helyzet iróniája, hogy pont az a lemezük vált a legsikeresebbé, amelyik a leginkább tematizálni próbálta saját különbözőségüket, hogy a zenéjük nem széles közönséget óhajt kielégíteni, hanem egy kis csoportot – „the few, the proud, the emotional”.
A Blurryface tehát erről a szorongásokat megtestesítő personáról, alteregóról szóló konceptlemez, ami ugyanakkor azt is magával hozza, hogy az olyan sorok, mint a „My name’s Blurryface and I care what you think” az album kontextusa nélkül furcsának hatnak. A koncepcióhoz hozzátartozik még a nyakra és kezekre kent fekete festék is, mely a karakter vizuális reprezentációjául szolgál és a szorongások fojtogató erejét szimbolizálja. Bár a zenekar már a kezdetektől szeretett különböző műfajokat ötvözni, a lemez hangzásvilága még annál is sokkal kísérletezőbb, mint ami a 2013-as Vesselt jellemezte. Már az első single-ként kiadott Fairly Local is jelezte, hogy éles váltásra és sokkal sötétebb hangzásra lehet számítani.
A lemezen hiphop, reggae, pop és elektronika keveredik ukulele-dalokkal.
Mindez új, izgalmasnak ható hangzást eredményez, ám a lemez kohézióját némileg megbontja, mintha túl sok hang akarna egymással találkozni. Ez az inkonzisztencia azonban mégis tökéletesen reprezentálja a zenekart, hiszen a műfajok keverése mára már a védjegyükké vált. Ehhez a dinamikus és változatos hangzáshoz pedig nagyban hozzájárul Josh Dun dobjátéka, aki autodidakta módon, különböző műfajok, például hiphop és punk kombinálásával tanult meg dobolni.
Az viszont kétségkívül megállapítható, hogy az album tematikus kohéziója erős, ami különösen igaz az olyan számokra, mint a Heavydirtysoul, Stressed Out, Doubt, Polarize vagy az albumzáró Goner. Ugyanakkor akadnak olyanok is, amelyek inkább csak áttételesen kapcsolódnak a koncepcióhoz, ilyen a romantikus Tear in My Heart vagy a Lane Boy. Az albumot a rapet és indusztriális beateket ötvöző Heavydirtysoul indítja, amely azonnal körülhatárolja a lemez tematikáját és tétjét:
személyes mentális küzdelmei ellen a zenével próbál meg fellépni,
mely – ahogy az a későbbi számokból is kiderül – egyszerre szolgál menedékként és fegyverként, illetve így próbálja elhallgattatni a Blurryface által megtestesített belső démonokat. Blurryface itt kifüstölendő kártevőként jelenik meg, ám a Stressed Outban, a zenekar leghíresebb számában, már teljes mértékben hasonul vele és több alkalommal is elmosódik Tyler valódi énje és a persona közti határ, mintha az átvenné felette az irányítást. Ezt bizonyítja az elmélyített vokál, ami a zenekar diszkográfiájában minden alkalommal Blurryface jelenlétét jelzi, ahogy a videoklipben látható vörös szemek is. A dal az elvágyódásról szól,
Tyler nosztalgiával tekint vissza a gondtalan gyermekkorra,
arra az időre, amikor még szorongások nélkül élt. A reggae ihlette Ride-ban szintén megfogalmazódik ez a menekülési vágy: szívesebben maradna örökké kint a napon, ahol boldog lehet, nem kell aggódnia, de valójában túl sokat gondol a halálra. Sőt, úgy gondolja, hogy meghalni könnyű, élni sokkal nehezebb – ehhez kér segítséget.
A Fairly Local drasztikus hangzásváltást eszközöl, indusztriális és kísérteties. A dalszöveg helyenként esetlennek érződik, de néhány ikonikus sort is kapunk, mint a korábban már említett „the few, the proud, the emotional”, ami a későbbi lemezek távlatából is különösen fontossá válik. A szám tökéletlenségei ellenére hatékonyan jeleníti meg a belső küzdelmet, a ciklikusságot és az elkülönülésre tett kísérletet a két ellentétes, egymásnak ellentmondó versszakkal.
A második versszakra ugyanis felismeri, hogy az elsőben megfogalmazott sötét gondolatokat Blurryface mondatta vele,
és elhatározza, hogy ellenáll önpusztító hajlamainak. Ám ez az ellenállás rövid életűnek bizonyul, és Blurryface rögtön visszaveszi az irányítást felette. Bár már a Fairly Local is érinti a zenei karrierjüket és alkotói integritásukat, ezek a témák az erőteljes reggae hangzású Lane Boy esetében válnak explicitté. Kritikusan viszonyul a zeneiparhoz, ugyanakkor bevallja, hogy számára is konfliktusforrást jelent az általában két ellentétes pólusként értelmezett mainstream siker és alkotói integritás. Nem véletlenül következik közvetlenül a feleségéhez írt szerelmes dal, a Tear in My Heart után, ami a lemez egyik legpoposabb és legmainstreamebb száma. A konfliktus végül a saját útjuk iránti elköteleződés és az alkotói szabadság iránti vágy megfogalmazásával kerül feloldásra, amit Josh Dun dinamikus dobszólója koronáz meg.
Ezt követően visszatérünk a könnyedebb hangzáshoz és a fülbemászó dallamokhoz, a The Judge egy House of Goldhoz hasonlatos ukulele-dal klasszikus ‘nanana’ és ‘ooh’ intróval, ami a váratlan tempóváltásoknak köszönhetően mégis érdekes tud maradni. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy bár
hivatalosan a Twenty One Pilots nem tekinthető keresztény rockbandának, sok számuk mégis vallásos felhanggal bír,
ami a The Judge esetében különösen erőssé válik, a dal ugyanis a véget nem érő bűntudat, megbocsátás és üdvösség témáit járja körül. Ezek a vallásos utalások megmaradnak a soron következő Doubtban és Polarize-ban is, ám a hangzás tekintetében éles váltás következik. A feel-good, akusztikus, együtténeklős hangulatról a Doubt pop és trap elemeket ötvöző, sötét szintetizátordallamokra és autotune-ra vált. A Polarize – mely a jó és a rossz oldalának azonosításáról és elkülönítéséről szól – szintén elektronikus hangzással bír, ám sokkal visszafogottabb és derűsebb, amibe belekeveredik némi rap, illetve reggae hatás is. Ezt az energiát viszi tovább, sőt, fokozza az ukulelére épülő, lendületes és játékos energiájú We Don’t Believe What’s on TV, ami egy némileg cinikus világszemléletről tesz tanúbizonyságot. A média manipulációjáról és kiábrándulásról beszél,
a felszínesség elutasításával pedig az autentikus kapcsolódás iránti igényét fogalmazza meg.
Mégis az album egyik legfeledhetőbb száma, zeneileg is sokkal kevesebb rizikót vállal, ami akár általánosságban is elmondható a lemez második feléről.
A Message Man részben folytatja az előző szám médiakritikáját, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a közösségi médiára fókuszál, illetve, hogy ismételten hangsúlyosabbá válnak a személyes belső küzdelmek. Megfogalmazódik a menekülési vágy a jelen valósága elől, a jövőben keresve vigaszt, a zenét pedig eszközként használva nemcsak arra, hogy megküzdjön ezekkel a nehézségekkel, hanem hogy közösséget alakítson ki. Ezt a közösségérzetet erősíti, hogy a Fairly Localhöz hasonlóan a széles közönség helyett célzottan a rajongókhoz szól („These lyrics aren’t for everyone, only few understand”).
A szintetizátoros Hometown hangzás tekintetében beleillik a tipikus elektronikus beütésű indie-alternatív stílusba,
ugyanakkor erős érzelmi töltettel bír és nosztalgikus érzéseket kelt. Ez a lemez egyik érzelmi csúcspontja, ami jól működik a Tylertől megszokott falsetto és a kivételesen mélyebb vokál kombinálásával, míg a soron következő Not Today már egy valódi power-pop gospelszerű kórussal. Blurryface és Tyler összemosódott nézőpontja többértelmű dalszöveget eredményez, amit egy ponton megszakít a nemcsak erre a számra, de a zenekar általános hangzására tett metakomment („This one’s a contradiction / Because of how happy it sounds / But the lyrics are so down”), rámutatva a sötét dalszövegek és upbeat hangzás között feszülő ellentétre, ami egy igencsak megosztó aspektusa a bandának, és gyakran képezi kritika tárgyát.
Az album zárásaként a Goner egy érzelmi ördögűzést hajt végre, és üzenetét tekintve is sokkal explicitebbé válik. A Stressed Outon kívül ez az egyedüli szám, ami ténylegesen megnevezi Blurryface-t: „I’ve got two faces, Blurry’s the one I’m not.” A visszafogott kezdést és csendes zongorajátékot követően a dobok fokozatos építkezésével eljutunk a kitörő, teljes erővel harsogó, szinte agresszív outróhoz és katartikus tetőponthoz,
ami a Blurryface és Tyler közötti összecsapást jelöli.
A Gonernek azonban létezik egy másik verziója is, amely még a lemez előtt, 2012-ben jelent meg. Komor, hátborzongató hatást kelt a torzított, csikorgó és recsegős hangú harmonikával. De ennél is fontosabb, hogy ez a változat Blurryface sikolyával zárul – ugyanazzal a hanggal, amivel a Heavydirtysoul és ezzel együtt a lemez is indul. Így tehát egy végtelen ciklust alkotnak, rámutatva arra, hogy a mentális egészséggel való küzdelem nem egy lineáris út, visszaesések, ismétlődések jellemzik.
Ezt a végtelen ciklust azonban a Goner albumbeli verziója mégis képes megtörni. Ahelyett, hogy feladná a küzdelmet, sor kerül a korábban elmaradt összecsapásra. Olyan hirtelen ér véget, ahogy elkezdődött,
a végére azonban már csak Tyler hangját halljuk, ezzel jelezve, hogy a harcból ezúttal ő került ki győztesen.
A másik különbség, hogy a korábbi verzióval szemben a Goner lemezbeli változata segítséget kér ehhez a harchoz, ahogy azt már láthattuk a Ride és a Polarize esetén is. És talán valahol itt érhető tetten a zenekar üzenete: mindannyiunknak segítenünk kell egymáson, továbbá nem vagyunk egyedül ezekben a küzdelmekben. Mert a Blurryface által megtestesített bizonytalanságok és szorongások ugyan személyesnek érződnek, de kellően tágak ahhoz, hogy bárki rá tudja vetíteni saját tapasztalatát. Azzal pedig, hogy ezek az érzések megszemélyesítésre kerülnek egy karakter által, bizonyos értelemben le is választódnak, helyet kapnak az asztalnál, ami segíthet szembenézni és megküzdeni velük.
A Blurryface tehát koncepcióját tekintve mindenképpen ambiciózus és erős vizuális elemekkel bíró projekt, amely a Twenty One Pilots részéről elmozdulás volt egy konceptuálisabb, narratívavezérelt megközelítés felé. Tíz év távlatából még nyilvánvaló hibái ellenére is látszik: nemcsak, hogy elérte célját, de sikeresen meg is alapozta a soron következő lemezek által kiépített világot, ahol nemcsak Blurryface karaktere, de a belső küzdelmek is újabb mélységekbe nyúlnak.
Twenty One Pilots: Blurryface, Fueled by Ramen, 2015.
Borítókép és fotó: a Twenty One Pilots Facebook-oldala
